Valóban visszajön a Horthy-korszak?
Néhány meszes agyú Horthy-imádót leszámítva van-e bárki, aki elhiszi, amit jónéhány szoclib közíró delirál a ’30-as évek visszatértéről? Matuzsálemi korú nyugdíjas csendőrök és leventeoktatók, egykori irredenta legényegyletek és fajvédő diáktársaságok aggastyán hírmondói valószínűleg reményteljes elégtételtől csillogó szemmel olvasnák sydney-i, clevelandi vagy torontói öregotthonukban Ungváry Rudolf cikkét. Könnybe lábadt tekintettel értesülve arról, hogy jönnek a régi szép idők, restaurálódik a horthysta kormányzat, mert az Orbán – egyem meg a szívét – újra bevezeti.
2010. április 16. / HVG / Papp László Tamás
„A múlt század harmincas éveit idéző pártpolitikai berendezkedés alakulhat ki Magyarországon április 11-e után. Az eredmény szükségszerű, de nem kizárólag a rossz kormányzás okán, hanem az erre következő, történelmileg s ezáltal kulturálisan meghatározott válaszok miatt is” – írta az első fordulót megelőző diagnózisában Ungváry Rudolf. Mi több, a Fidesz-győzelem után közölt Népszabadság-publicisztikájában egyenesen akképp véli: „…helyreállt a politikai térképen az a pártstruktúra, amely 1939-ben jellemezte az országot, s amelynek éltető lelki hordozói 1945 után visszahúzódtak a magánéletekbe. A nagy jobboldali gyűjtőpártot 1939-ban Magyar Élet Pártjának hívták. Ez a párt olyan „centrális politikai erőtérben” kormányzott, mely egykor megakadályozta a nyugat-európai típusú demokrácia maradéktalan érvényesülését (valami demokrácia persze akkor is volt, és most is marad), és háborúba, majd a nyilasok vezetésével katasztrófába sodorta az országot…Nagy ellenzéki párt a két világháború között a lényegében nyílt választási rendszer következtében 1939-ig nem létezett. 1939-ben azonban első alkalommal mindenütt titkosan lehetett szavazni. S noha a nyilasokra 1939-ben a jobboldali kormánypárt részéről legalább olyan, eszközeiben nem válogató nyomás nehezedett, mint ma a Fidesz részéről a Jobbikra, a Nyilaskeresztes Párt országosan 25-30 százalékot kapott. Ma a Jobbik a Fidesz vészterhes ellenzéke, egyben az egész nemzet veszedelme.”
Ungváryt olvasva a történelmileg alulinformált polgár könnyen bedőlhet a trükkös és tetszetős analógiának. Hogy ’39-ben egy jobbszélre húzó, oda gesztusokat tévő antiszemita, ultrakonzervatív-tekintélyelvű nagypárt győzött a titkos választásokon, egy szélsőjobb középpárt pedig áttört, s lényegében ez zajlott le most is. Demonstrálni próbálván: a nép szíve mélyén, őszintén mindig is „ezekre” szavazott volna. A horthysta rendszer örököseire. „Az igazi többséget mindig is ők alkották, de ezt elrejtette a valóság” – írja. Pedig ez nem igaz, a hasonlat annyira sántít, hogy gyakorlatilag járóképtelen. Hogy lehet egyáltalán a jelenlegi szabad honpolgári akaratnyilvánítást összevetni a ’39-essel?
Félek, a „titkos választás” jelzős szerkezettől sok olvasó elhiszi – Ungváry pedig meg is hagyja őket a hitükben –, hogy a titkos lényegében azt is jelenti: szabad. (Ezzel illusztrálva a horthysta kontinuitást, ami lappangva túlélt mindent.) Holott az 1938-as választójogi reformmal az ország semmivel nem lett demokratikusabb. A XIX. törvénycikk eltörölte ugyan a nyílt szavazást, de ugyanazon mozdulattal 300 ezer felnőtt korú polgárt adminisztratív úton kizárt a választásból. Listára csak az szavazhatott, akinek magyar állampolgársága régebbi, mint tíz év, hat éves helyben lakást és hat elemis végzettséget is kikötött a szabálymódosítás. Az életkori határ férfiaknál 26, nőknél 30 év volt. Egyéni választókerületekben a férfiak is kizárólag 30 fölött voksolhattak, nők pedig csak akkor, ha legalább három gyerekük volt vagy rendelkeztek önálló, netán családi egzisztenciával. Jól látható, hogy eme intézkedések a felnőtt népességből több millió nagykorú embertől alapból megtagadták a demokráciagyakorlás jogát.
