Terápiára van szükség, nem ráolvasásra

Írta: Nagyítás - Rovat: Hírek - lapszemle

Tőkéczki László Rasszizmus és érdek című írásának bizonyos kitételeivel vitatkoznék. Ha jól értem a szerző mondandóját – s ebben félig-meddig igaza van –, a különféle csoportok közti problémákat nem a „rassz” különbségei (melyek nincsenek), hanem a „viselkedés” eltérései adják.

Forrás: Nagyítás

 

Helyesen vázolja fel a rasszizmus történeti keletkezését, a biologizmus megjelenését, de úgy tűnik, amikor a konkrét példákhoz ér, megbicsaklik vonalvezetésének világos iránya.

Bár tagadja, hogy a rasszizmus mint olyan értelmezhető lenne, sőt, hogy lenne bármiféle értelme (itt kicsit ingadozik, mert a „valódi rasszistákat” „biológiai fanatikusoknak” nevezi, tehát olykor létezőknek nyilvánítja őket), ám maga is fenntart olyan csoportokra vonatkozó kollektivista megkülönböztetéseket, melyek indokolatlanok. „A zsidóság ügyében pedig az önérdekvédő hatalmi gyakorlatban, mely előbb a kommunizmussal, majd – csaknem ugyanazoknál – a féktelen kapitalizmussal való azonosulással járt” – hangzik a verdikt, eszerint tehát van egységes zsidóság, ennek pedig egységes stratégiája. Ezzel a kijelentéssel több probléma is van. Leginkább az, hogy nem igaz, mert egységes zsidóság nem létezik, hiszen ez mindig sokszínű és rétegzett volt: antikommunista kapitalista zsidók legalább annyira voltak, mint kommunista asszimilánsok, a kommunista diktatúra gépezetében pedig (de hát ezt már Bibó is megírta) ezek a vallási meghatározottságok nem érvényesülhettek az egymás közti viszonyokban. Nem lehet egységes önérdekvédelemről beszélni akkor, amikor – hiába a trojka zsidó származása – a kutatások szerint a Rákosi-kor budapesti kitelepítettjeinek jelentős része is zsidó eredetű volt, a zsidó intézményrendszert és a hivatalos marxista-leninista-sztálinista ideológiától eltérő gondolatokat ugyanúgy üldözte a rendszer a zsidók között, mint másoknál. Többször indítottak pereket cionista vezetők ellen, a vallásos zsidóságot pedig szigorú megfigyelés alatt tartották.

Egyébként szociológiai értelemben a mai zsidóság nehezen beazonosítható, hiszen nincs a többségi társadalomtól eltérő nyelvhasználata, az ortodox zsidóság eltűnésével pedig megszűntek a szeparált zsidó öltözködési vagy étkezési szokások, s a lakóhely szerinti szegregáció is ismeretlen a zsidóság körében. Valamikor ez nem így volt, de a Vészkorszak és a kommunista diktatúra a kivándorlásokkal együtt „elvégezte” a magyar zsidóság asszimilációját, mint ahogyan a több évtizedes szocialista rendszer amúgy is felforgatta a hagyományos struktúrákat. Ami ma mégis létezik, az a szociológiai jellemzőkkel nem leírható tudati különbözőség, ezt pedig elsősorban a holokauszt élő emlékezete adja ki, amelynek természetesen vannak politikai következményei: leginkább a jobboldallal szembeni bizalmatlanság. A kommunizmussal és a kapitalizmussal való azonosulás nem létezett ugyanazokban a rétegekben vagy ugyanazoknál. Egy-két életutat tekintetbe véve talán ilyet is lehet találni, de ez nem ad ki semmilyen tendenciát. S a szegényparaszti sors vagy a kisebbségi magyar lét is sok embert a baloldalhoz vezetett.

Természetesen nem a rákosista vagy a kádárista Magyarország pártelitjére gondolok, hanem azokra, akik a magyar társadalom számos visszásságát látva, igazságérzetüktől hajtván – a második világháború előtt vagy éppen alatta – vettek részt ilyen mozgalmakban. A kommunista szót – bár mozgalmi gyakorlatától viszolygás fog el – én cizelláltabban használnám a mai szokásosnál, azért ne felejtsük el, hogy a magyar szellemi élet számos kiválósága (Illyés, József Attila és mások) szimpatizált élete egy bizonyos időszakában a radikális baloldallal, ezért a történeti leírásnak, de a zsurnalisztikai műveknek is törekedniük kell az árnyaltságra.

Azt írja Tőkéczki, hogy sok zsidó ma is a „kommunista propaganda hatása alatt áll”, itt valószínűleg a Szocialista Pártra gondolhat, mert Magyarországon – pár tucat szélsőbaloldalin kívül – ma nincsenek kommunisták, s akik vannak, azok nem különösebben szimpatizálnak a zsidósággal. Tőkéczki szövegének az a része, mely a zsidókkal való ellenszenvet a velük való „együttélési gondokból” vezeti le, teljesen abszurd; nemcsak azért, mert nem létezik egységes zsidóság, s ennek egységes viselkedése, hanem azért is, mert szövegéből az olvasható ki, hogy ennek az „együt­t­élési gondnak” a fő oka az, hogy (szerinte) a zsidóság sok tagja szavaz a baloldalra. Engedjük meg, hogy létezik ez az odaszavazás, ez azonban nem „együttélési gond”, hanem olyan politikai-ideológiai nézetkülönbség, melynek meglétével együtt lehet élni. Merthogy baloldali és jobboldali honpolgárok attól még kiválóan együttműködhetnek egy nyugodt országban, hogy ki erre, ki arra szavaz. „Együttélési gondot” nem kellene gyártani a politikai nézetkülönbségekből, az emberek túlnyomó részének az életét nem a politizálás teszi ki. Egyfajta politikai beállítódás ugyan megfigyelhető azok körében, akik magukat zsidónak tartják, s ez kiválthat ellenszenvet általában – főleg a jobboldalon, ám fordítva is igaz, több, a magyar jobboldalon tapasztalható jelenség válthat ki averziót az ún. budapesti zsidóság körében.

Történelmietlen a baloldali szavazói hajlandóságot számon kérni, amikor tudjuk, hogy az idősebb zsidó generációk emlékezetében élénken élnek a Horthy-korszak elejének és végének zsidóüldözései és a magát baloldaliként identifikáló szovjet hadsereg általi felszabadulás képei. Ezt az élményt nem lehet semmissé tenni, s az sem tartozik a járható utak közé, hogyha idős és traumatizált baloldali szavazók fejére olvassák az antikommunista frázisokat, melyek mögöttes igazságával amúgy ezek a szavazók is egyetértenek, hiszen elenyésző számban van közöttük olyan, aki tagadná a sztálini gyilkosságokat, a kuláktalanítást vagy a gulágot. Attól, hogy nem jobboldali pártra szavaznak, nem kommunisták – egyszerű választópolgárokat nem kellene stigmatizálni. A helyzet nem különbözik attól, mintha a szintén egy szempontból csoportot alkotó katolikus és protestáns vallásos emberek – akiket a kommunista diktatúra alázott meg – jobboldali szavazói hajlandóságán lenne valaki megütközve, merthogy a magyar történelem traumatikus folyása következtében ezek a csoportok még antikommunista baloldali pártra sem nagyon szavaznak, annyira megsértette őket egy magát baloldalinak nevező rendszer. A XX. századi magyar történelem különféle áldozati csoportokat gyártott, nagyjából egy bizonyos pályára állítva őket. Az egészséges nemzeti politikának az lenne a célja, hogy a politikai nemzet egységét azáltal próbálja létrehozni, hogy a kulturális-vallási különbségeket depolitizálja, a történelmi sérelmeket szimbolikusan és financiálisan is reparálja, a megsebzett lelkeket pedig gyógyítja. Terápiára van szükség, nem ráolvasásra vagy címkézésre.

Magam – jobbközép-centrista beállítottságúként – egészségesebb­nek tartanék egy olyan közéletet, ahol a magyar zsidóság (ha lehet ilyet mondani egyáltalán) politikai választásait nem a történelmi traumái határoznák meg, tehát nemcsak a politikai baloldal felé orientálódna, hanem a konzervatív tábor felé is nyitna. Ám a nyitás politikáját nemcsak az egyik félnek kell szorgalmaznia, a másiknak is törekednie kellene arra, hogy oldjon azon a bizalmatlanságon, mely Tőkéczki szövegéből is kiolvasható. Nem segíti a bizalom légkörének kialakulását az, ha eleve kiérlelt kollektivista prejudikációkat használunk, a sommás megállapítások inkább azt okozzák, hogy azokban a zsidó identitású emberekben is baloldali szimpátiát keltenek, akikben egyébként erre nem lenne hajlandóság.

Szelíden figyelmeztetnék arra, hogy a Másiktól való önmegtagadás kívánalmából egészséges kapcsolat nem születhet. Jó lenne, ha a jobboldal nem követné el azokat a hibákat, melyeket számtalanszor elkövetett, mármint hogy a saját fogalomrendszerét kérte számon. Tudom, hogy a kommunikációs lánc másik végén is számtalan hiba halmozódott fel, hogy a magyar konzervatívok és a zsidók közti viszony javulása sokszor nem az előbbi félen múlott. Ugyanakkor politikai és közérzeti viszonyaink javulása empátia és nyitottság nélkül nem képzelhető el. Billogakasztás és címkézés helyett arra kell törekednünk, hogy megértsük a másik felet, annak motivációit, félelmeit, szorongásait, történelmét.

A szerző történész, lapunk szerkesztője
 

[popup][/popup]