Izraeli telepek: a jogsértés legalizálása?

Írta: Hírszerz? / Globusz.net - Rovat: Hírek - lapszemle

Ariel Saront az izraeli telepes mozgalom keresztapjának szokták tekinteni. Kétségtelen, hogy a volt kormányfőnek az az érve, hogy a megszállt területeken létesített zsidó telepek növelik Izrael biztonságát, jelentősen hozzájárult a program sikeréhez. Daniel Kurtzer, az Egyesült Államok egykori tel-avivi nagykövete a The American Interest Magazine-ban e politika hátterét kísérli meg felvázolni.

 

Kurtzer elmondja, hogy Saron 2004 végén, vagyis a gázai kivonulásra vonatkozó döntés meghozatala után miként dicsekedett el neki azzal, hogy ő javasolta az összefüggő zsidó telepes tömb létrehozását az övezetben – Izrael biztonsága érdekében. Ugyancsak 2004-ben vizsgálatot indított az engedély nélkül épített telepek ügyében (akkor 87 ilyen telep létezett a megszállt területeken), amelyek felszámolását 2003 májusában az akabai csúcsértekezleten Bush amerikai elnöknek is megígérte.

Nos, a vizsgálat eredményének már aligha örült: a 2005-ben nyilvánosságra került jelentés aláhúzta, hogy a különböző kormányok a háttérből szisztematikusan támogatták a telepesek illegális építkezéseit.

A telepesek kinéztek maguknak egy területet, ahová törvényellenesen lakókocsikat vittek. A hatóságok ezután kiépítették az elektromos vezetéket és az infrastruktúrát, például kövezett utat. Vagyis rövid időn belül az illegális telepek ugyanolyan feltételek közé kerültek (pl. védelem), mint a legális társaik. A törvénysértés tehát intézményesült, részt vett benne a hadsereg, a rendőrség, a telepes közösség és végső soron az egész közvélemény.

Az ok: cionista érdekről és lépésről van szó. Nagyon ritkán fordult elő, hogy egy ilyen telepet kiürítettek, s ilyenkor is a legtöbbször pár napon belül a telepesek újra benépesítették azokat.

Törvénysértő cionizmus?

Természetesen az elkészült jelentés nem foglalkozott az 1967 óta törvényesen létrehozott telepekkel. Feltételezhető azonban, hogy a törvényes teleplétesítések során ugyanez a gyakorlat érvényesült.

2003-ban az amerikai és az izraeli kormány között titkos tárgyalások zajlottak, amelyeken a következő megállapodás született: (1) az izraeliek nem építenek újabb telepeket; (2) nem sajátítanak ki újabb palesztin földeket telepítések céljából; (3) az építkezések a meglévő telepek határain belül maradnak; (4) közpénzeket nem költenek a telepépítések bátorítására. Azt, hogy pontosan hol húzódik a meglévő telepek határa, azonban nem jelölték ki.

A Hár Homár telep Jeruzsálem közelében: ez is palesztin “senki földje” volt

2009 januárjában a Háárec olyan adatokat tett közzé, amelyek bizonyították, hogy számos esetben a vonatkozó törvényeket megsértették, építési engedélyeket nem szereztek, az építkezéseket pedig jóval túlterjesztették a telep határain. Ezeket a törvénysértéseket pedig évek múltán sem korrigálták. Kurtzer felteszi a kérdést: miért engedte az izraeli kormány éveken át ezeket a törvénytelenségeket, ha egyszer a hivatalos politikája ellenkezett ezzel?

A válasz talán a cionizmus lényegében rejlik, amelynek szerves részét képezi a telepítések ideológiája, hiszen a korai cionisták már a 19. században a terület benépesítéséről beszéltek. 1948-ig, Izrael megalapításáig a telepítések sarokköve az a gondolat volt, hogy szoros kapcsolat áll fenn a zsidók és a nekik ígért föld között, így a telepesek valóban a cionizmus pionírjainak számítottak.

A cionisták hittek abban, hogy csak úgy építhetnek fel egy államot, ha a földet megszerzik, azon pedig zsidó jelenlétet alakítanak ki. Az állam megalakulásával a telepítéseknek ez az államépítő aspektusa megszűnt.

Kormányzati hátszél

A kérdés 1967-ben vetődött fel újra, amikor a hatnapos háború nyomán Izrael jelentős arab területeket hódított meg (Nyugati Part, Kelet-Jeruzsálem). Az egymás utáni kormányok engedélyezték kisebb csoportoknak, hogy ezekre a “területekre” költözzenek. A vallásos cionisták, akik korábban nem vettek részt a telepes mozgalomban, 1967 után hirtelen pártolni kezdték a bibliai Izrael megteremtését és betelepítését. Az 1977-ben hatalomra került jobboldali Likud-kormány Menáhem Begin vezetésével támogatta őket.

1979 végén az Izraeli Legfelsőbb Bíróság precedensértékű döntést hozott: az állam nem sajátíthat ki magánkézben lévő palesztin földeket telepépítések céljára. A kisajátításhoz konkrét, különleges biztonsági okok szükségeltetnek. Ezek után a kormány megnehezítette, ill. bizonyos feltételekhez kötötte a telepépítések engedélyezését (pl. csak “állami földön” [state land] lehet építkezni).

Igen ám, de mi számít “állami földnek”? Palesztin földeket ugyan nem lehetett volna kisajátítani, csakhogy a Nyugati Partnak csupán 30%-ára terjedtek ki azok a területek, amelyek tulajdonjogát az azt megművelő palesztin paraszt igazolni tudta. Ebből azonnal meg is született az ügyészség döntése: a tíz éve nem művelt vagy három éve elhagyott ciszjordániai föld “állami földnek” minősül.

Az, hogy esetleg a palesztin tulajdonos a háborúk vagy biztonsági okok miatt nem tudta megművelni a földjét, mit sem számított. Az így nyert “állami földek” ezután a telepesek rendelkezésére álltak (a palesztinok számára viszont nem engedélyezték falvak vagy települések építését az “állami földeken”). A Békét Most! 2006-ban azt állította, hogy a Nyugati Parton az izraeli telepesek által birtokolt területek 38,8%-a palesztin magántulajdon, vagyis megsértették a Legfelsőbb Bíróság 1979-es döntését. Bonyolult adminisztratív trükkök révén azt is elérték, hogy a palesztin tulajdonos sohase tudja visszakövetelni a földjét.

Kurtzer szerint a telepesek aláássák Izrael biztonságát azáltal, hogy “erodálják az állam ama képességét, hogy betartassa a saját törvényeit”. Végkövetkeztetése az, hogy minden ellenkező állítás ellenére igenis ki kell és ki is lehet üríteni számos telepet a Nyugati Parton a palesztinokkal kötendő békéért cserébe. A volt amerikai nagykövet szerint ezzel egyre több izraeli is egyetért.
 

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]