Sólyom László és a holokauszt ügye

Sólyom László köztársasági elnök aláírta azt a sokat bírált törvénymódosítást, amely büntethetővé tette Magyarországon a holokauszt tagadását. Hibás döntés volt-e Sólyomé, vagy csupán részleges megoldás?
 

 

Sólyom László köztársasági elnök aláírta a magyar parlament által február 23-án elfogadott Btk.-módosítást, amely lehetővé teszi a holokauszt tagadásának büntetését. Az aláírással az elnök önmagában is bebizonyította, hogy szuverén közszereplő, aki – bár nyilvánvalóan saját újraválasztási szempontjait is fontosnak tartja (ez amúgy természetes) – a dolgokat önmagukban, nem csak másokkal való folyamatos és kölcsönös analógiákban képes szemlélni, s nem a pillanatnyi népszerűségre törekszik. Sólyom László ennek a törvénynek az egyébként korántsem maradéktalan és kritikátlan helyeslésénél eltekintett attól, hogy döntése következtében népszerűsége a jobboldalon jelentősen csökkenhet (a baloldalon eleve sokan neheztelnek rá), értetlen és igaztalan, pozíciójának alkotmányosságát és komolyságát figyelembe nem vevő támadásoknak lesz kitéve. Ezek a támadások be is következtek, olyan vélemények hangoztak el a köztársasági elnökről, amelyek nem csak arra utalnak, hogy Magyarországon nincs egyetértés történelmi, illetve emlékezetpolitikai kérdésekben, hanem arra is, hogy a politikai elit eróziója folyamatosan zajlik, ez alól pedig az amúgy szigorú moralista jogtudós köztársasági elnök tekintélyes hivatala sem vonhatja ki magát.

Amúgy nem vagyok barátja ennek a törvénymódosításnak, természetesen nem tartalmi okokból, hanem azért, mert egyoldalú és nehezen betartható, egyszerűen alkalmazhatatlan. Ráadásul egy olyan helyzetben, amikor a magyar állam tekintélye amúgy is megrendült, az intézményei iránti közbizalom megingott, meglehetősen kockázatos olyan jogszabályt “bevezetni” (ráadásul kampányidőszakban – ahogyan erre Sólyom László is rámutatott), amelynek a betartásához és betartatásához széles körű politikai és társadalmi konszenzus szükségeltetnék – előzetesen. Ez még akkor is így van, ha valószinűsíthető az, hogy a következő magyar parlament – helyesen –  ki fogja terjeszteni a törvényt a kommunisták által elkövetett bűnök tagadására is, hasonlóan például Csehországhoz és Lengyelországhoz.

A törvény jövőbeni kiterjesztése – s ez nem érinti a holokauszt egyedisége melletti teológiai vagy filozófiai érveket – elsősorban azt a történelmi és társadalompszichológiai helyzetet ismeri fel, hogy egy olyan régióban, ahol egy másik totalitariánus diktatúra is elkövetett – ha nem is népirtást, de – politikai gyilkosságokat, kitelepítéseket, koncepciós pereket, társadalmi rétegek kifejezetten osztályalapú diszkriminációját valósítva meg, irdatlan elnyomás alatt tartva a társadalom szinte minden csoportját, e tapasztalatokat is be kell építeni a törvényi rendszerbe, hogy azt minél szélesebb körben elfogadja a társadalom. Ha ez nem történik meg, éppen a holokauszttagadás büntethetősége, illetve ennek társadalmi integrációja válik kérdésessé, hiszen úgy tűnhet fel, hogy az egyik történelmi eseménysort priorizálják a törvények, míg másokat vagy a Másikat nem, és óriásira nőhet a szakadék az átélt, helyi, a kommunista diktatúra “nyomait és kárait” mutató történelem és a szintén helyi, de a társadalom szélesebb köreit nem érintő, azaz nem “társadalmiasított”, viszont kodifikált holokauszt-história között. Nem véletlen, hogy ezt a szempontot – tehát a kommunista és a náci bűnök egyaránt és egyformán való elítélését – e diktatúrák kollektív szenvedő alanyai, a volt közép-kelet-európai szocialista országokból lett új demokráciák képviselik a legkövetkezetesebben az Európai Unióban, s ezen az égtájon ez az egyetlen járható és igazságos út.

Ha racionális szempontból nem is, de érzelmileg amúgy érthető azok álláspontja, akik a mostani törvénymódosítás mellett kardoskodtak. Most nem azokról az aktuálpolitikai szempontokról beszélek, amelyek sokakat vezéreltek akkor, amikor választási propagandaként vetették be újból és újból a holokauszttagadás büntethetőségét. Az utóbbi években a magyar internetes médiát elöntötte a szenny áradata, nem csak politikai fórumok topikjain hömpölyög az ár, de több portál –  némelyik közel áll (hogy finom legyek) az egyik, immár a parlamenti bejutás küszöbéhez érkező párthoz – kifejezetten feladatának érzi azt, hogy a holokauszton gúnyolódjék, áldozatai iránt gyűlöletet és megvetést keltsen, a zsidó népirtás számait – politikai okokból – kisebbítse, illetve a holokauszt tapasztalatait, nyelvezetét – szintén politikai okokból –  megfordítsa és a zsidó állam ellen alkalmazza, továbbá a palesztinok valós megpróbáltatásait (al-Naqba; ezt éppen egy izraeli történész, Benny Morris tárta fel 1988-ban a történettudomány számára is) párhuzamba állítsa az Auschwitz vagy Treblinka nevei által felidézett szenvedéssel. Ma ezek a megnyilatkozások – azon kívül, hogy minden jóérzésű embert sértenek – a holokauszt (amely Magyarországon is zajlott) Magyarországon élő számos túlélőjében és leszármazottaikban tépnek fel sebeket, miközben a holokauszttagadók és -relativizálók a jogállamra, a szólásszabadságra hivatkozva végzik tevékenységüket.

Ám nem csak webnácik hivatkoznak (kifogásul) a véleményszabadságra az új törvény bírálatában, többen – nem túl bölcsen – magát az Eseményt találják el, amikor a regnáló kormánypártokra célozva kritizálnak, s sokáig ez volt a mainstream liberális politikai álláspont is (egykor az SZDSZ, ma a TASZ képviseli ezt pro forma). A törvény mostani bevezetésével, mint szó volt róla, nem értek egyet, ám a szólásszabadsággal való érvelés csak akkor lenne teljesen méltányos, ha a társadalmi konszenzus már megszületett volna a holokausztot illetően. Ennek hiányában ez az érvelés légüres térben mozog, hiszen teljesen eltekint attól, hogy a nem-szabályozás közel húsz éve alatt – finoman szólva – nem csökkent a holokausztrelativizálók száma, továbbá nem következett be társadalmi öntisztulás (ezt Halmai Gábor fejtette ki, aki 1992-ben a gyülöletbeszédről szóló alkotmánybírósági határozat egyik előkészítője volt), amelyen pedig ez az érvelés – legalább is implicite –  alapul. Számos európai és Európán kívüli, diktatúrának korántsem mondható liberális demokráciában létezik ilyen szabályozás, ami önmagában is erős ellenpontját jelenti a holokauszttagadás-törvény és a diktatúrák közti közvetlen kapcsolatot és logikai láncot tételező álláspontoknak.

Tény az is, hogy a kommunista bűnöket – legalábbis ebben az országban – csak egy-két marginális politikai figura relativizálja, bűn mivoltáról, illetve a társadalmi főáramtól való távol tartásától széles társadalmi és politikai konszenzus gondoskodik. Ez szükséges is, hiszen a kommunista bűnök teljes körű nemzetközi feldolgozása még nem történt meg. Némileg cinikusan fogalmazva: a szenvedés terén való nemzetközi versenyfutás hátrányát a hazai pálya előnye kompenzálhatja.

Talán ezért is van szükség minél előbb arra a törvénykiterjesztésre, mely a totalitariánus diktatúrák összes válfajának magyarországi áldozatait egyaránt szimbolikus és érzelmi kárpótlásban részesíti, és kijelöli azokat a határvonalakat, amelyeken belül tovább haladhatunk és amelyeken kívül nem lehet emberhez méltó életet élni. A köztársasági elnök, aki minden jel szerint tudatában van az ezzel kapcsolatos jogi és történelmi aggályoknak, egy lépést tett az emberi méltóság jogi védelme felé, amelynek a holokauszttagadást tiltó törvény csak részét és nem egészét jelentheti.