A frusztráció népe
Az elmúlt húsz év során valaha kormányzati pozícióba került politikai erőkben rengetegen csalódtak: e csalódottak közül kerül ki a Jobbik számos támogatója. De vajon mit ígér a magát nemzeti radikálisnak nevező párt programja, retorikája és gondolatvilága?
Ha valaki végignézi a Jobbik videocsatornáját a legnagyobb megosztón és belepillant a filmekbe – nem a politikusok beszédeibe mert az részint halálosan unalmas, részint kellemetlen foglalatosság: magyartalan dikció, sok beszédhiba; Kiss Róbert gárdafőkapitány például a legnagyobb veszélyt az anyanyelvi mozgalomra jelenti -, a szimpatizánsoktól leggyakrabban hallott szó minden bizonnyal a “csalódás” lesz, esetleg a “hiszek nekik” szóösszetétel. Ez rendben van. A politika, az elterjedt vélekedéssel ellentétben, nem feltétlenül a programok ütközetése meg a köz dolgairól való vita, hanem márkák és szenvedélyek összecsapása is.
A szélsőjobboldalt támogató rendszerint bátran belemondja a kamerába, hogy pártprogramjuk ismeretében szimpatizál velük. Ez a program igazán új és jó. De hogy gyorsan és némiképp szégyenkezve elsüssem a rettenetesen avas kabarétréfát: ami új benne, az nem jó; ami meg jó, az nem új.
Személy szerint szimpatizálok a családi adózással (Fidesz), azzal, hogy minél több magyarországi iskolának legyen határon túli magyar intézményekkel cserekapcsolata (eredetileg Csete Örs és az Apáczai Közalapítvány koncepciója, innen) és jó néhány egyéb szándékkal is – amelyek rendre felbukkannak másutt. Ugyanakkor siralmas hülyeségnek tartom a Magyar Őstörténeti Intézet tervét, egy mítosz továbbéltetésének a keleti piacok visszaszerzését, és szimpla hazugságnak a lakáshoz jutás állami támogatásának elmaradását az elmúlt években. Továbbá elképesztően maszatosnak a nyugdíjjal vagy az adócsökkentéssel kapcsolatos részeket, illetve érett bogárlászlóizmusnak a párt ún. gazdasági filozófiáját. De nézzük meg, a radjobb mostani retorikája mit ígér, ha megnyerik a választást. Állításuk szerint kétharmaddal.
Az elmúlt években a baloldali értelmiség által furtonfurt használt fasisztázást, nácizást nem tartom helyénvalónak. A Jobbik nem náci párt. A Jobbik ugyanis nem egy párt. Legalább három. Megmagyarázom.
A legújabb felmérések szerint van egy regionális (kelet-magyarországi) rendpárt, amelynek szavazói leginkább az állami közigazgatás és rendvédelem szétmállása, mindennapos egzisztenciális gondjaik miatt fordulnak az erős államot, csendőrséget és a cigányság elleni fellépést hirdető szélsőjobboldalhoz. Nyilván vannak köztük volt MSZP-szavazók is. Pontos elemzések hiányában nem állíthatom bizonyosan, de feltűnő, hogy ugyanebben az észak- és kelet-magyarországi régióban a szavazók a Jobbik másik törzstémájának számító határontúli magyarok ügyében mennyire tartózkodók, sőt visszautasítók voltak 2004 decemberében. Ezek a választók – mint nagyon sok szavazótársuk – csalódtak a politikában, a politikai elitben. Talán mert túl sokat vártak. Számukra rokonszenves a Magyar Gárda, mert mindennapi fenyegetettségük megszűnésével kecsegtet.
Ugyanakkor a Gárda és a Jobbik vezetői közül soha senki nem tudta érthetően elmondani, hogy a masírozás, majd a bátor hazamenés mit oldott meg eddig a magyarországi romák integrációjából. És hogy ha csak árvízi védekezés meg önkéntes munka a gárda feladata, ahhoz minek kell egyenruha. Már ha nem az a cél, hogy snájdig vágóképek legyenek nyugat-európai tévéállomások félelmetesen felületes riportműsoraiban.
A Jobbik szavazói közt ott vannak a radikális jobboldal törzsválasztói is, esetenként korábbi MIÉP-, kisgazda- vagy Fidesz-szimpátiával. Őket láthatóan megérintette az izraeli betelepülés mítosza, elegük van a kapitalizmusból, az EU-ból és úgy általában a kormányzatból. Erejük korlátozott, tekintettel arra, hogy a Jobbik például a jobboldal hagyományos terepének számító belbudai kerületekben országos átlaga alatt szerepelt tavaly. A csoport egy része azzal vigasztalja magát, hogy hasonló radikális pártok léteznek Európában is, és milyen üdvös irányba tudják befolyásolni a kormányzást. Sőt, egyfajta pedagógiai célzatot is tulajdonítanak új pártjuknak, amennyiben az majd az országgyűlésben a “jó” irányba presszionálja a választásokon esélyes Fideszt, amellyel esetenként szavazatukat is megosztanák. Az álláspontjuk védelmére felhozott “ők legalább csinálnak valamit” legjobb esetben is öncsalás, darabosabban fogalmazva a nyilas surmóság bátorítása. Sem a sokszor példaként felhozott lengyel PiS, sem az osztrák FPÖ nem műveli azt a mocskos szájú cigányozást, zsidózást és jópofáskodó holokauszttagadást, amit a Jobbik hivatalos és félhivatalos fórumai. Ilyet még, a magyar radikális jobboldal nagyobb dicsőségére, Ján Slota és pártja sem tesz. Igaz, neki a gyűlöletkeltésre kéznél vannak a magyarok.
És ott találjuk a Jobbik táborában azokat is, akik nem nagyon titkolják nemzetiszocialista vonzalmaikat. Első mondatukban már ott van a lámpavas, avatarjuk Leni Riefenstahl valamelyik kidolgozott izomzatú statisztája, és nicknevükbe elrejtenek egy 88-at. Nekik a Jobbik ugyan túl puha, de realisták.
A párt egyelőre ügyesen egyeztette össze érthetetlen és egyes esetekben a magyar nemzeti érdekre nézve kifejezetten káros Putyin-imádatát (vö.: a Nabucco látványos fúrása, azazhogy miért kéne az eddiginél is jobban függeni Oroszországtól?) a Szabadság téri orosz emlékmű lebontásának követelésével. S ellavírozgatott eddig Budaházy György ügyében, aki nyilvánvalóan taszítja a párt saját szavazóinak egy részét is. Félreértés ne essék, Budaházy gyanúsan hosszú ideje van előzetesben, az ellene szóló bizonyítékok kereskedelmi híradókban tűnnek fel, ami nem szokványos. Valamint jó csomó hívét fura indokokkal vitték be. De Budaházy és Toroczkai László két évvel ezelőtt, Hunnia árnyékállama nevében a “népnek” nem tetsző közéleti szereplők vagy csak egyszerű hivatalnokok levadászására hívott fel – akármit jelentsen is ez. Nem hiszem, hogy van olyan ország Eurázsia magasabb dzsídípijű országaiban, ahol az ilyesmit jó néven veszik. És miközben a párt vezetői vakítanak keresztény elkötelezettségükkel, szívesen bátorítják a neopogányságot meg az “idétlen turánkodást” (Németh László, mielőtt bárki). Az egészen érdekes mentális berendezkedést tükröző kazak- és Irán-barátságról vagy a zógenannt “titoktörvényen” való lovaglásról most csitt, egy szót se.
A Jobbik kedvvel hangoztatott szakértői imidzséből sem látszik sok. Persze, az Igazi Szakértők nyilván félnek a retorziótól, és csak a Csodálatos Új Tavasz közepén bújnak elő odvaikból. De akik voltak olyan bátrak, hogy megtegyék a Jobbik szakértői konferenciáin, azok jobbára végzős politológushallgatóknak, belevaló basszusgitárosoknak, nyugdíjas katona- és rendőrtiszteknek vagy a magyar politika sok lében pácolódott figuráinak bizonyultak. Semmi új, semmi erő. Talán nem véletlen, hogy a Jobbikban való munkát az egykori MSZMP-tagság sem gátolja már. Húsz évemet Pősze Lajos húsz évéért.
A Jobbik rendpárti hívei mindenkiben csalódtak, az államon kívül – pedig hát éppenséggel az állam sem nyújtott kimagaslót az elmúlt években. Mitől működne most jól, teljességgel széthullott állapotában, egy nyíltan a konfrontációra játszó párt kezében? A Jobbik is csak egy politikai párt: ők is keverednek majd korrupciós ügybe, nekik is jól áll majd a kezükben a Blackberry meg az Audi-kulcs. Tisztaságuk: inkább képzet, mint valóság, ezt a most felbukkant ügyek (Keszthely, Bicske) is jelzik. A Jobbik keserves csalódás lesz szavazói többségének, immár a sokadik. A keményvonalasoknak is. Utána kiben csalódnak majd megint?
A düh és a csalódottság: csirkelopás, megfélemlítettség, létbizonytalanság vagy a tehetetlenség miatt lehet legitim és jogos érzület. Hogy politikai stratégiát szerencsés-e ráépíteni és mindenkit komcsinak vagy magyarellenesnek mondani, akinek nem tetszik – na, az bajos.
Egyébként meg: komcsi, aki mondja.
