A zsidó Rip Van Winkle megszólal, avagy mi a baja Domán rabbinak Sólyom Lászlóval?

Írta: Pelle János / HVG - Rovat: Hírek - lapszemle

Domán István rabbi (minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem főrabbi) március elsejei kijelentése arról, hogy Sólyom László nem méltó államfőnek, ha nem írja alá a holokauszttagadás büntethetőségéről szóló törvényt, felidézi bennem a réges-régi, még az amerikai gyarmati időkben született legendát, melyet Washington Irving dolgozott fel. Rip Van Winkle átaludt az erdőben húsz évet, s mikor felébredt és hazatért, nem ismert rá a falujára: a felesége fiatal nőből öregasszonnyá vált, a gyermekei felnőttek, a szomszédai meghaltak.
 

Mintha a Mazsihisz rabbijai, illetve funkcionáriusai Dománhoz hasonlóan átaludták volna a rendszerváltás óta eltelt két évtizedet, úgy beszélnek a holokausztról, illetve arról, miként lehetne elejét venni Magyarországon az antiszemitizmus feléledésének. Nem tudnak az azóta lefolytatott hosszadalmas sajtóvitákról, mindarról, ami időközben az Országgyűlésben történt, az Alkotmánybíróság terjedelmes és részletes megindokolt állásfoglalásairól sem. Nem képesek felfogni, hogy a gyűlöletbeszéd szankcionálására egyetlen demokratikus országban sem létezik ideális megoldás, mely jogi eszközökkel lehetetlenné teszi az uszítást, illetve gyűlöletkeltést, ugyanakkor lehetetlenné teszi a törvény kijátszását, illetve a vele való visszaélést. A mindennapi életben csak kevésbé jó és rossz megoldások vannak, más alternatíva nincs.

Az egyes országok törvényei egyértelműen csak a tömegindulatok közvetlen felkeltését célzó, azonnali cselekvésre – az érintett kisebbség elleni agresszióra – buzdító nyilvános megszólalásokat büntetik, Magyarországon is. „A szólásszabadság nem korlátozható pusztán a beszéd tartalma alapján, hanem kizárólag akkor, ha következményei egyértelmű és világos veszéllyel fenyegetnek”, foglalja össze a törvény alapjául szolgáló jogelvet az Eötvös Károly Intézet Tézisek a szólásszabadság védelmében című tanulmánya. Nyílt és gátlástalan uszítás Európában az utóbbi évtizedekben sehol nem kapott nyilvánosságot: tudomásom szerint utoljára Ruandában, a tuszik elleni 1994-es népirtást készítette elő, illetve buzdított egy Radio Télévision Libre des Mille Collines nevű hutu adó, melynek vezetőjét, illetve bemondóit később nemzetközi bíróság vonta felelősségre.

De a „burkolt gyűlöletbeszéd” ellen, mely nem buzdít azonnali cselekvésre, hanem látszólag objektív, mégis tudatosan meghamisított megállapításokra épül, nehéz törvényesen fellépni. A holokauszttagadás nyilvánvalóan a „burkolt gyűlöletbeszéd” egyik formája, melyet  egyes országokban – mindenekelőtt a holokauszt megszervezéséért és végrehajtásáért fő felelős Németországban, illetve Ausztriában – ma is büntet ugyan a törvény, de erősen kétséges, hogy érdemes-e az ottani jogrendből átemelni a hazaiba, illetve több évtized múlva nálunk is hasonló törvényt alkotni. Elég, ha itt arra a kérdésre utalok, hogy a holokauszttagadás szankcionálása kiterjedjen-e a holokauszt relativizálására is. S mit kezdjünk azokkal, akik az unalomig ismert „számháborút” folytatják, azaz azt állítják, hogy nem mintegy hatmillió európai zsidót pusztítottak el a nácik és a kelet-európai szövetségeik, hanem csak a tizedét? Senki nem állíthatja, hogy a német vagy osztrák törvényhozás sikere lett volna a holokauszttagadást tiltó törvény, még ha egyes esetekben – például David Irving notórius holokauszttagadó elítélésekor is – úgy érezhette az ember, hogy talán nem volt hiábavaló az osztrák jogászok több évtizedes erőlködése a jogszabály megalkotására.

Az MSZP parlamenti képviselőcsoportja nemrég, többszöri nekifutásra kezdeményezte, illetve egyszerű többséggel el is fogadta a holokauszt tagadását büntető törvényjavaslatot. Holott benyújtói tisztában lehettek azzal, hogy Sólyom László köztársasági elnök, ahogy az előző, hasonló törvényeket, úgy ezt sem hagyja majd jóvá. Úgy látszik, Domán István rabbi átaludta a gyűlöletbeszéd szankcionálása körüli eddigi csatározásokat, és csak most, a baloldali többségű parlament második kormányzati ciklusának legvégén (és Sólyom László első köztársasági elnöki megbízatásának lejárta előtt) ébredt fel. Ekkor döbbent rá arra, hogy ha az államfő, az eddigi gyakorlatának megfelelően, ezt a „gyűlöletbeszéd-törvényt” sem írja alá, „akkor egyértelmű: Sólyom László nem méltó arra, hogy köztársasági elnök legyen”.

A kommunizmus bűneinek elbagatellizálásával sem lehet egyetérteni, vagyis, hogy „a kommunizmus is nagyon súlyos eltévelyedés volt, sok embert igazságtalanul ítéltek el, de nem volt szisztematikus népirtás”. A krími tatároktól a Volga-menti németekig, az éhhalálra ítélt ukránoktól a lengyel értelmiség színe-javának katyni kiirtásáig hosszú a lista, amit nem lehet „sok ember igazságtalan elitélése” eufémizmussal illetni. Abban viszont igaza van, hogy „a nácizmus egy teljes népet akart megsemmisíteni csecsemőtől az aggastyánig. Egy nép kiirtását tűzte ki célul, egy védtelen népet ítélt halálra anélkül, hogy bíróság elé állította volna”.

A törvényhozásnak, amely egyforma jogokkal és kötelességekkel ruház fel minden állampolgárt, nem lehet a feladata, hogy utólag különbséget tegyen az áldozatok között. Igaza van az ellenzéknek, hogy a holokauszt tagadásával egyidejűleg büntetni kellene a kommunizmus népirtásainak tagadását is, nem lehetne kétségbe vonni a Holodomort (a Sztálin által elidézett mesterséges éhínséget, melynek egyes becslések szerint hétmillió ukrán áldozata volt), a különböző etnikumok deportálását, Katynt és még tömérdek más tömeggyilkosságot. Herényi Károly, az MDF képviselője is alaposan melléfogott nemrég, amikor azon az alapon próbált különbséget tenni a két diktatúra áldozatai között, hogy „a kommunisták áldozatai maguk is tehettek a sorsukról, a zsidók viszont nem”. (Utóbb Herényi helyesbítette a szavait.)
A Hetek címlapja

Ha az élők között nem tűrjük a megkülönböztetés semmilyen formáját, a halottak tekintetében miért lennénk engedékenyek? Meggyőződésem, hogy a holokauszt mint történelmi tragédia mellett érvelni kell, ezt a felfogást érvényre kell juttatni a nevelésben, az oktatásban. Esetleg a polgári jogban lehetne több garanciális elemet elhelyezni, vagyis ki kellene szélesíteni a kártérítési igényt a notórius antiszemita nézeteket hangoztató, a burkolt gyűlöletbeszédet gyakorlók ellen. De a büntetőjog eszközeivel ajánlatos rendkívül óvatosan bánni, és a köztársasági elnöknek teljesen igaza van, ha a fenntartásait hangoztatja a törvényalkotással szemben.

Az, hogy Domán István rabbi Rip Van Winkle példáját követte, nem különösebben meglepő: a Síp utcában bizonyos keresés után mindig találni valakit (úgy, mint annak idején Landeszmann György rabbit), aki átgondolatlanul nyilatkozik. Azon viszont el lehet tűnődni, miért indított a Hit gyülekezet Hetek című lapja támadást a köztársasági elnök ellen, amit annak a lapszámnak az ízléstelen címlapján jelenített meg, melyben az említett Domán-nyilatkozat volt olvasható. Akkor, amikor a „burkolt gyűlöletbeszédet” politikája vezérlő elvévé alakító, sikeresen nyomuló Jobbik Magyarországért Mozgalomnak a közvélemény-kutatások szerint esélye van arra, hogy az alig több mint egy hónap múlva megtartandó választásokon megelőzze az MSZP-t, és a második legjelentősebb politikai erővé váljon Magyarországon, Németh Sándorék Sólyom Lászlót támadják.