A megtalált gyökerek szorítása

Egy elegáns, fiatalos, hatvanas olasz orvosnő meséli ezt a történetet, mely közben úgy érezzük, mintha egy Ozpetek film kezdene forogni. Anna Maria Hábermann az elhunyt apa fiókjából előkerült sárga iratcsomóról mesél, ami gyökeresen megváltoztatta az életét.
 

“Tíz évvel apám halála után, 1984-ben édesanyám is meghalt. Úgy döntöttem, eladom a családi házat. Még egy utolsó kört tettem a kiürített szobákban, ahol gyermekkorom zajlott. Belenyúltam a falba mélyesztett kis páncélszekrénybe is, és megéreztem, hogy dupla fenekű a trezor. Kinyitottam, és egy megsárgult levélhalmot találtam. Megváltozott az életem.” – meséli Anna Maria Hábermann. “Egy katolikusként nevelt olasz nő vette a kezébe a dokumentumokat, s egy üldözött zsidó lánya tette le azokat, aki megtudta, van egy fivére. Mert a leveleket 1936-1944-között apámnak írta a tizenéves Tamás fia. Nem tudtam magyarul, de a vöröskeresztes kereső leveleken szereplő Auschwitz szót ismertem” – mondja ma is megrendülten Anna Maria. Akit annyira megrázott apja múltjának felfedezése, hogy egy évig tartott, míg képes volt elindulni a nyomokon.

“Dühös voltam apámra, mert egy szót sem szólt mindezekről. Miért nem bízott bennem, miért nem osztotta meg velem? Miért fosztott meg a tudásától? – sorolja a kérdéseket Anna Maria. Annyit tudtam a múltjáról, hogy magyar származású, Bécsben végezte az orvosi egyetemet, Németországban dolgozott, majd 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után jött Olaszországba. Nem akarta, hogy magyarul tanuljak, s amikor gyerekkoromban egy ismeretlen kisfiúnak a vitrinben őrzött fényképéről megkérdeztem, kit ábrázol, nem kaptam választ, sőt másnap eltűnt a kép. Igaz, közvetlenül a halála előtt egy noteszt adott át nekem szóló feljegyzésekkel, s az utolsó oldalon a családjáról is írt néhány mondatot. De mivel magyarul volt, nem tulajdonítottam neki jelentőséget”

Aztán egy év múlva felkerekedett otthonából, a Milánó melletti Busto Arsizióból, hogy Magyarországon találkozzon apja testvérével, Irén nénivel. De ő nem akart emlékezni a családra, csak a saját deportálásáról mesélt. “Megakadtam. Annyi kiderült, hogy apám 1928-ban vette feleségül Klein Rózsit, Tamás fiuk a következő év decemberében született. 1933-ban még együtt érkeznek Olaszországba, de a válófélben lévő anya és Tamás 1936-ba visszatért Magyarországra. A levelek 1944 májusában megszakadnak, a nagyszülők nem térnek vissza a deportálásból. Nem tudni, mi lett Tamással.

Aztán 2000-ben a Holokauszt Emléknapja ünnep lett Olaszországban, ez ismét feltépte a sebeket Anna Mariában, és elkezdett megint nyomozni. Beiratkozott a milánói egyetem magyar tanszékére, hogy legalább olvasni tudjon magyarul. Washingtonban találta meg a Bajai deportáltak listáján az Attila utca 10 alatt Hábermann Tamást, kereszténynek született megjegyzéssel. De a nagy impulzus nem a tengerentúlról érkezett, csak a padlásra kellett felmenni érte, ahol 2003-ban egy utazóládában megtalálta apja nagyszülőkkel folytatott csaknem teljes levelezését. Irén néni hagyatékából pedig fényképek kerültek elő. “Számos rokon nyomára bukkantam, már tudtam, hogy össze kell raknom az egész mozaikot. Meg kell írni a család történetét.” Ez a könyv, a Papírlabirintus néhány hónapja meg is jelent Olaszországban. Ahogy az a regény is, amit a kutatás egy fázisában írt. Az irodalmi díjat is elnyert “Utolsó levél Tibornak” című könyv fikciós személyekkel hasonló történetet mesél el. A regényt Tóth Ildikó lefordította magyarra, jelenleg kiadót keresnek idehaza. A fordítótól – akit ma már baráti szálak fűznek Anna Mariához – származik az ötlet, hogy a levelek valahogy térjenek vissza Magyarországra. “Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ennek a könyvnek Tamásról kell szólni.” – veszi át a szót Ildikó. Felkereste hát Kieselbach Tamást, mert ismerte a kiadó korábbi könyvét, mely egy kisfiú színes rajzokkal díszített 1956-os naplóját adta közre.

A felfedett titkok arra sarkallták, hogy elinduljon apja múltja és addig ismeretlen féltestvére, Tamás után. Nincs happy end. Csak halottakat, deportálást, szenvedést talált Anna Maria, azt mondja mégis, megérte. Mert legalább az emlékezés által újra élnek a család addig hallgatás övezte alakjai. A tegnap megjelent “Tamás könyve” című kötetnek hála, nekünk is megelevenedik egy szétszakított család története 1944-45-ből.

Mi lett végül Tamással? – kérdezem. Ildikó azt mondja, meghalt, Anna Maria azt mondja, senki nem látta felszállni a vonatra… Nem mondja ki, de reménykedik, hogy talán túlélte a vészkorszakot. Azt sem mondja, hogy talán ez a könyv is segít, hogy megtalálják egymást.

Nem állhatjuk meg, megkérdezzük, vajon érdemes volt-e kilépni a bizonyára rezervált, nyugalmas észak-olasz katolikus orvos világából, és megkeresni a gyökereit, hiszen jobbára tragédiákat talált. Élők helyett halottakat. És az is nyugtalanító kérdés, hogy mit ér az ember egy halott féltestvérrel? “Bennem élnek. S nekem, aki rájuk találtam, el kell mesélnem a történetüket” – mondja Anna Maria. A köteben pedíg így vall, a munka végén “Ahelyett, hogy csökkennének, nőnek kétségeim afelől, hogy megérthetem az eseményeket. Súlyos űrt érzek magam körül: egy kiirtott, eltörölt, elpusztított családét. Megtagadták tőlem a világot, ahova tartozom. Ősiem legmelegebb szeretetétől, emlékétől megfosztva, hagyományaikból kiszakítva, katolikusként nevelkedve, semmit sem tudva a zsidó hitről, olaszként felnőve, bár magyar is vagyok, idegenként a hazában, ahol soha nem éltem, néma a nyelvben, amelyből származom, árva a nagyszülőktől, akiket soha nem ismertem, és tőled, fivérem…”