A Jobbik és a média: elhallgatás vagy kibeszélés?

Milyen módon viszonyuljanak a Jobbikhoz a rádiók és a televíziók a médiatörvénynek a rasszista beszédet tiltó rendelkezéseiből kiindulva? Mikortól lehet azt mondani, hogy szócsövet nyújtanak a Jobbiknak? Mit tartanak követendő példának? Melyek azok a témák, amelyekkel kapcsolatban meg lehet a Jobbikot szólaltatni? Másképpen kell viszonyulnia egy újságírónak a Jobbikhoz, amikor a „cigánybűnözésről” és „zsidó nagytőkéről”, a választási programjáról és szakpolitikai kérdésekről, vagy olyan témákról beszél, amelyekben a Jobbik „a média szövetségese”, például a pártfinanszírozás kérdése? Kötelezi a médiumokat bármire az, hogy mandátumokat szereztek az EP-ben?
 

 

Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekről beszélgetett az ELTE-BTK-n, február 18-án, csütörtök este Ablonczy Bálint (Heti Válasz, Mandiner), Király András (Index), Molnár Péter (CEU, ORTT) , Nagy N. Péter (Népszabadság)  és Kiss Ádám (Hírszerző) a kommunikáció tanszék szakest-sorozatának keretében.

A beszélgetés kiindulópontja Molnár Péter egy panaszbizottsági különvéleménye volt egy jobbikos beadvánnyal kapcsolatban, amely azt kifogásolta, hogy nem hívták meg a párt tagjait a Milyen veszélyt jelent a Jobbik tevékenysége című tévévitára (a panaszt azért utasították el, mert a panaszos „az ORTT Panaszbizottsága részére késve küldte meg panaszát”).

A különvélemény szerint „a panasz egyhangú elutasításának további indokaként szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy mivel a kifogásolt műsorszámban elsősorban elemzett párt egyértelműen rasszista nézeteket képvisel, e párt képviselőjének megszólaltatása ellentétes lett volna a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény 3. paragrafusának (2) és (3) bekezdésével, kivéve, ha a rasszista nézeteket hangoztató párt képviselője a rasszizmus – a műsorszolgáltatás egésze által egyértelműen és erőteljesen elítélt – társadalmi jelenségének bemutatásaként kapott volna lehetőséget a megszólalásra.”

Molnár Péter vitandító felszólalásában ezen különvéleményét indokolta meg, hozzátéve egy olyan distinkciót, hogy a törvény szerint a rasszista nézeket megjelentetése is csak akkor marasztalható el büntetőjogilag, ha az „az erőszak közvetlen veszélyét váltja ki”. Ezek a törvényi korlátozások ugyanakkor csak a rádiókra és tévékre érvényesek, a sajtótörvény nem tartalmaz ilyen kitételeket. A médiatörvény szigorúbb szabályozását – mint arra Nagy N. Péter felhívta a figyelmet a frekvenciák szűkös, véges száma indokolja.

Király András, az Index munkatársa rögtön felhívta arra a figyelmet, hogy a tévék és rádiók már sokkal kevésbé relevánsak, és a Jobbik az interneten és a saját sajtójában bizony megjelenik. Az Indexen azért adnak neki teret, mert az EP-választás előtt nem volt hírértéke, azóta meg van. Ha viszont egy újságíró leírja, hogy a Jobbik szélsőséges, arra több ezer tiltakozó levelet fog kapni, ezért az újságírói „orientálás” is problémás. Király András meglátása szerint ráadásul a médiaszabályozás húsz éve elavult, és a médiának nincs is olyan megmondó, orientáló funkciója, amit a törvény tulajdonít neki.

Ablonczy Bálint úgy vélekedett, nem lehet minden vélemény mellé pártembert állítani, ezért nem várható el, hogy mindig meghívják a szóba kerülő pártok képviselőt egy műsorba. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra a mechanizmusra, hogy a Jobbik, ha nem kap teret a médiában, akkor elhallgatott áldozatként állítja be magát. Ennél sokkal jobb a szembesítés, azaz ha az újságíró meghívja őket a műsorba vagy interjút készít velük, de kemény kérdéseket tesz fel. A 16 százalékos Jobbik létező társadalmi jelenség, a vitákat nem lehet megspórolni, „kevesebb ideológiára és több munkára” lenne szükség az újságírók részéről.

Kiss Ádám is azt hangsúlyozta, hogy  az elhallgatás csak olaj a tűzre, nem lehet úgy csinálni, mintha nem lenne Jobbik. Ráadásul szerinte a médiatörvény sem annyira egyértelmű, mint azt Molnár Péter állítja, hanem inkább csak dodonai jóslat. A törvényi korlátozás helyett konkrét keresztkérdések segítségével kell leválasztani a Jobbikról a protestszavazókat. A nyilatkozatokért pedig nem a műsorvezető, hanem a nyilatkozó a felelős.

Nagy N. Péter felvetette a kérdést: ki mondja meg, hogy ki a rasszista? A Magyar Gárda esetében legalább támaszkodhatunk egy bírósági ítéletre, de más esetekben nem. Egy újság, mint magánvállalkozás és a közönsége ugyanakkor olyan klub, ami szabadon dönti el, hogy kit enged be. A Népszabadság márpedig nem kívánja beengedni a Jobbikot. Ablonczy Bálint hozzáfűzte: nem mindenki rasszista, aki fél a cigányoktól, és esetleg a Jobbikra szavaz. Király András úgy reagált: de, az, rasszista, ettől persze egyébként még lehet rendes ember. Molnár Péter szerint az a rasszista, aki „hasznosítja” ezt a félelmet. Király András szerint amúgy a magyar sajtó, például az MTI és a Független Hírügynökség a „saját jogán rasszista”, mivel burkolt üzenetekkel közvetíti, ha cigányokról van szó: ha verekedésről van szó, akkor „két család összeverekedett”, azt írják, és mindenki tudja, hogy romákról van szó. Ehhez egy hozzászóló megjegyezte: ha egyszer így történt, mit kellene írniuk?

Felmerült, hogy kell-e kommentálnia az újságírónak a jobbikosok nyilatkozatait. Király András úgy látja, felesleges, úgyis magáért beszél az, amit mondanak. Ablonczy szerint ugyanakkor ez nem teljesen igaz, mert sokak számára ezesetben evidens, megkérdőjelezhetetlen alapigazságnak tűnik, amit mondanak. Ezért ő továbbra is a „szembesítés”, a kemény kérdések híve. Király András leszögezte, hogy ő felnőttnek nézi az olvasót, és tényműfajban utazik, a hírben márpedig nincs helye kommentárnak, de továbbra is fenntartja azon nézetét, hogy a sajtónak nincs orientálási feladata. Kiss Ádám hozzátette: ő is szereti felnőttnek nézni az olvasót, de publicisztikái kommentjeinek olvasásakor elbizonytalanodik ezen meggyőződése, ugyanis pocsék az olvasók szövegértése, például olyasmiről kifogásolják, hogy nem írta le, amit leírt. Itt a vitában láthatóan elsikkadt egy fontos distinkció: nem mindegy, hogy milyen kommentálásról van szó. Közvetítés közbeniről, hírekben való megnyilatkozásról, interjúról vagy épp publicisztikáról. Szóba került az Origo, ami 2009 nyarán Vona Gáborral készített interjújában utólag fűzött kommentárokat a pártelnök válaszaihoz, amit másokkal sosem csinált meg. Erről Nagy N. Péter úgy vélekedett, hogy kérdezni kell tudni, az utánlövés etikátlan. Szerinte akivel nem beszélünk egy nyelvet, azzal ne csináljunk interjút, mert abból csak egymás melletti elbeszélés lesz.

Molnár Péter ezen viták  közben folyamatosan azt hangoztatta, hogy az „undorító rasszista” nézetek megjeleníthetőségének korlátozása csak a tévére és rádióra vonatkozik, valamint hogy ezekben is meg lehet ilyeneket jelentetni a beszámoló elején említett módokon. Tovább rendre leszögezte, hogy lehet vitatni ezt a normatív szabályozást, de ma ez a törvény Magyarországon. Hozzátette, ő csak a rádiókra és tévékre gondol, ott csak „orientálva” lehet bemutatni ilyen „undorító rasszista” nézeteket, mindenki más döntsön belátása szerint; ez szerinte vállalható kompromisszum a szólásszabadság határainak másként való felfogása között.  Ugyanakkor nehezményezte, hogy egy „undorító, rasszista párt” képviselői könnyebben mikrofonhoz jutnak, mint a „roma magyarok”.

Kiss Ádám szerint a Jobbik kitiltása a médiából a problémák elhallgatásának kádári mentalitását tükrözi, a Molnár Péter által magasztalt szabályozás csak rontja a helyzetet, és ezzel lett nagy a Jobbik (Molnár Péter: nincs kitiltva, „orientálva” megjelenhet). Király András hasonlóképpen vélekedett: a „normatív szabályozási kényszer” az „oldja meg az állam” mentalitását tükrözi. Ennek a kibeszélés, megbeszélés nélküli tiltásnak és felülről erőltetett jogi szabályozásnak az eredménye a 16 százalékos Jobbik. Ablonczy Bálint is csatlakozott ehhez: hiányzik a méltányosság és a párbeszéd, ő nem a jogi szabályozásban, hanem a kibeszélésben hisz. Ő ezért is készített Vonával interjút a Heti Válaszban. Ugyanakkor úgy látja, például a Vonát meghívó reggeli tévéműsorok vezetői eléggé felkészületlenül próbálták faggatni a pártelnököt.

Végül többen hangsúlyozták, hogy pozitív példák felmutatására is szükség van, ezek közt említette Ablonczy a Heti Válasz roma publicistáját és annak írásait, valamint a példaképnek tekinthető cigányokról készült riportokat.