Az antifasizmus alkonya

Szombaton zajlott a Magyar Antifasiszta Liga és más antifasiszta szervezetek közös rendezvénye az Újlipótvárosban, mely eredetileg a várbeli kitörést ünneplő neonácik fővárosi felvonulására lett volna válasz. Ugyan nácik nem vonultak, de az antifa rendezvényt nem fújták le.

A “fasisztákkal nincs párbeszéd” szlogent hirdető tüntetésre pár száz fős tömeg volt kíváncsi, amúgy meg szocialista és szabad demokrata politikusok vettek részt az eseményen. A Hollán Ernő utcai kivetítőn egy horogkereszt közepébe csapó ököl volt látható, az antifasiszta mozgalom jelképe, melyet – akárcsak a rendezvényt – a címoldalán hirdette meg a Népszava, az MSZP-közeli napilap, melynek főszerkesztője maga is felszólalt a rendezvényen, az antifasizmus hiátusaként jelölve meg azt, hogy kevesen vannak, mert kevesen jönnek el az ilyen tüntetésekre.

A probléma az, hogy ez a típusú antifasizmus anakronisztikus és egyben inadekvát, hiszen egy olyan baloldali fogalomrendszer foglya, mely a különféle típusú fasiszta/náci mozgalmak korában keletkezett, s ma már nemigen alkalmazható a politikában.       

*

Nem igazán világos, hogy akik ellen vélhetően a tüntetők szót emelnek, azok mennyire és miért “fasiszták” (általában), s az is homályos, hogy milyen értékek mentén fogalmazzák meg identitásukat. Nem véletlen, hogy az ilyen típusú antifasiszta frazeológiára elsősorban a hagyományos baloldali pártok főleg idősebb közönsége fogékony, akik aktívan őrzik ezt a régi hagyományt, amelynek valamikor még értelme és érdeme is volt.

Egyébként régen nem pusztán baloldaliak éltek vele, a magyar zsidó eredetű, amúgy katolikus és konzervatív (olykor liberális) Kolnai Aurél “The War against the West” című, 1938-ban megjelent műve meglehetősen “antifasiszta”, a szokásos baloldali közhelyek nélkül bírálja a nemzetiszocialisták ember- és hatalomfelfogását.

A mai magyar baloldali típusú antifasizmussal az is a baj, hogy kvázi hivatalos kormányközeli civil szervezetek, illetve orgánumok hirdetik meg és gyakorolják, ez azonban már önmagában is megkérdőjelezi a hatalomgyakorlás képességét. Hiszen milyen hatalmat tulajdoníthatunk annak a kormánynak, illetve parlamenti többségnek, mely nem tud olyan viszonyokat teremteni, hogy ne kelljen ilyen fajta, jellemzően ellenzéki típusú rendezvényeket megszerveznie?

A helyzet fonákságával, tehát a saját hatalmuk “alatt” álló világ elleni tüntetés abszurd mivoltával talán ők is tisztában lehettek, mivel a szónokok jó része úgy viselkedett, mintha ellenzéki helyzetben lenne, s a még meg sem született új jobboldali kormányt, illetve a Fideszt vádolták meg azzal, hogy “uralkodásuk” alatt a “kirekesztő” jelenségek uralkodóvá válnak, tekintélyelvű, nacionalista állam lesz, ahol nem lesz helye semmiféle párbeszédnek.

Mivel az MSZP vezetése soraiból nagyon sokan felvonultak, az antifasiszta tüntetés nyugodtan nevezhető pártos, a kampány sorába tartozó rendezvénynek.
Nem igazán becsületes ez a hozzáállás, hiszen a magyar belpolitikában a kormányzó szocialisták sokat tettek azért, hogy az általuk piedesztálra emelt tiszteletreméltó, de idejétmúlt baloldali antifasizmus lejáratódjon: mint ahogyan a jelen helyzetben is, korábban is sokszor hatalmi céljaik szolgálatába állították, számtalanszor szerveződött szocialista párti részvétellel ilyen típusú esemény.

Változás amúgy rövid távon nem igazán várható, hiszen a magyar jobboldal még mindig az (egyébként érthető) antikommunista projektben érdekelt, ezért az antifasiszta agenda csak akkor lenne beilleszthető az agendájába, hogyha a mögötte álló pártpolitikai erőtér megváltozna, illetve a magyar jobboldal integrálná magába a nem baloldali antifasisztákat, amelyre kevés esély van; túl kevés idő telt el az állampárti antifasizmus korától, sőt ha a mostani eseményeket nézzük, ez az idő még távolabbra került.

Az első Hollán Ernő utcai tüntetésen még voltak jobboldaliak és/vagy konzervatívok, azóta ez a tendencia – köszönhetően az akkori miniszterelnök szereplési vágyának – visszaszorult.

A hagyományos antifasizmussal egyébként más bajok is vannak: elszakítja egymástól az okot és az okozatot, így kizárólag a megjelenő, s tényleg problémás következményt tekinti. Meg sem kísérli megérteni azokat a társadalmi okokat, melyek kitermelik vagy elősegítik azokat a negatív jelenségeket, melyeknek egyébként e hivatalos-kormányzati antifasizmus (együtt a nepotizmussal és korrupcióval) ugyanúgy a része, mint a növekvő társadalmi idegesség, letargia és frusztráció és gyűlölet.

Az antifasiszta ideológia ma már nem az, mint egykoron, ugyanakkor kellékei mögött különféle politikai erők és szenvedélyek sorakoznak fel – ugrásra készen. Így a politikának különösképpen vigyáznia kell arra, hogy ne teljenek meg élettel ezek a szlogenek, ne érezzék egyre többen azt, hogy a hagyományos frazeológiának – immár ellenzékben vagy a margón – van értelme, jelentése, tartalma.

Semmiképpen nem szabad hagyni azt, hogy idejétmúlt pszeudoideológiák irányítsák életünket. Akik pedig kiszabadították a szellemet a palackból, lassan visszagyömöszölhetnék azokat az eredeti helyükre.