Akik valahogy becsúsztak

Ladislaus Löb magyar származású angliai professzor 2008-ban megírta hogyan került el Magyarországról Bergen-Belsenen át Svájcba, 1944-ben a híres Kasztner-féle mentőakció keretében. A szerzővel Erdélyről, Zsolt Béláról, a családtörténeti múlt eltűnéséről és a Kasztner Rezső személyével kapcsolatos máig tartó vitáról beszélgettünk.
 

 

Ladislaus Löb (Löb László), magyar származású angliai professzor 2008-ban, nyugdíjba vonult germanistaként megírta, hogyan került el Magyarországról Bergen-Belsenen át Svájcba 1944-ben a híres Kasztner-féle mentőakció keretében és egyúttal „nyomon követi Kasztner tárgyalásait az SS-szel”. A könyv tavaly jelent meg magyarul. A szerzővel Erdélyről, Zsolt Béláról, a családtörténeti múlt eltűnéséről és a Kasztner Rezső személyével kapcsolatos máig tartó vitáról beszélgettünk.   

Litera: Az szerepel az Ön magyarul frissen kiadott kötetének (Ladislaus Löb Megvásárolt életek) hátlapján, hogy Ön, aki „főállásban” germanista, túl azon, hogy megírta ezt a könyvet, ami memoár és dokumentumirodalom érdekes keveréke, még a magyar irodalom fordítója is, Zsolt Béla Kilenc koffer című regénye és Ungváry Krisztián Budapest ostroma című történeti monográfiája is az Ön fordításában jelent meg angolul. Zsolt holokauszttörténete – az Önök közt lévő hatalmas korkülönbség ellenére – sok tekintetben párhuzamos az Önével, amit ebben a könyvben elmesél: Erdélyi gettó, Budapest, Kasztner-vonat, Bergen-Belsen. Ez a párhuzamosság szerepet játszott választásában?

Ladislaus Löb: Eredetileg anglisztikát tanultam Svájcban, ahol felnőttem, de a második szakom germanisztika volt. Amikor Angliába költöztem, anglistaként – értelemszerűen – nem volt rám szükség, abból volt elég, ezért elsősorban inkább germanistaként dolgoztam. Apám már gyerekkorom óta folyton beszélt erről a Kilenc kofferről. Regény, de dokumentum is. Valahonnan, úgy látszik, megvolt a családban, nem tudom, mikor olvashattam először, aztán eltűnt előlem, elfelejtettem, ha emlegettük is néha. Amikor nyugdíjba mentem germanistaként az egyetemről, valami mással akartam foglalkozni. Akkor eszembe jutott, hogy lehetne-e valamit kezdeni ezzel a Kilenc kofferrel. Mindig szerettem volna fordítani, szeretem ezt a tevékenységet. Valamikor 1980-ban megjelent a Kilenc koffer németül, arra gondoltam, akkor miért ne jelenhetne meg angolul. Nagy nehezen szereztem egy magyar példányt, akkor nem volt egyszerű nekem ebből egy példányt keríteni. Megkerestem 35 kiadót az ötlettel, 15 válaszolt is, küldtem egy mintafejezetet, vártam, hogy licitáljanak, de sajnos nem licitáltak, de egy volt, amelyik visszajelzett, hogy kéri a könyvet, fontos nekik, Jonathan Cape kiadó, a Random House csoport tagja. Az én fordításom után még számos nyelvre lefordították, hála Istennek, magyar eredetiből. Nagy élvezet volt fordítani, szerintem annyira jól megírt szöveg, hogy a fordítás simán gördült, megírta jóformán saját magát. Nem a párhuzamos élmények döntöttek mégsem, bár a táborban, ahová a Kasztner-vonat utasaiként először érkeztünk, ahol 5 hónapot töltöttünk,  minden nap láttam Zsolt Bélát dohányozni, 60-80 cigarettát szívott el naponta, szívott volna, de hát annyit nem tudott szerezni, az ételét is eladta cigarettáért. Nagyon feltűnő figura volt, én nagy emberként bámultam, apámnak arról beszélt, hogy ha visszamegyünk Magyarországra, miniszterelnök lesz. Apámat pénzügyminiszterré tervezte kinevezni a kormányában, ezt írom is a könyvben. Hívei voltak ott is, körégyűltek, komolyan kellett venni, kisgyerekként így emlékszem, ez adatott nekem személyesen Zsolt Bélából. Ugyanez az igény, amiről már beszéltem, volt az oka annak is, hogy Ungváryt kezdtem fordítani, valami olyat szerettem volna, amit még nem próbáltam ahelyett, hogy tovább is a német irodalomról írjak tanulmányokat vagy kritikákat. Nagyszerű könyv, roppant alapos kutatómunka terméke, a kiadó kérte, hogy rövidítsem, ez módot adott nekem arra, hogy kicsit feszesebbé tegyem a struktúráját. 
 
Roppant emlékezetes része a Kilenc koffernek, amikor Zsolt arról beszél, hogy az elsőszámú, szinte kizárólagos, a szerelemnél is messze erősebb szenvedélye a politika volt, a Bethlen Istvánnal való kíméletlen és már-már mániákus szembenállás. Ezt az alkatot, aki a Kasztner-féle mentőakció idején is a miniszterelnökségen gondolkodik, a politikai, mentalitás és társadalomtörténeti szituációt, ami kitermelte, mindazt, amit Magyarországról tud és mond a könyv és persze egyszerűen a hiányzó történelmi információkat hogyan lehet „pótolni”, áthidalni mindezt a fordításban?

Lehet, hogy nem sikerült eléggé  áthidalni, Bethlenről például csak egy rövid lábjegyzet szerepel a kötetben, mikor született, ki volt, mit csinált. Az egész angol kiadásban úgy húsz-harminc jegyzet van.  Ki kellett volna bővíteni a jegyzetapparátust, fontos lett volna írni egy jóval hosszabb bevezetőt. Annak, hogy végül nem csináltam meg, semmi különösebb oka nincs, mindegy, jó lett volna megcsinálni. 

Fordított magyar szépirodalmat és magyar történeti munkát nyugdíjba vonulása után, előtte egy másik nyelv és kultúra irodalomtörténésze volt, nem lenne kézenfekvő szintézis, ha mostantól a magyar irodalom történésze lenne? Nem gondolt rá, hogy, mondjuk, a többi közvetlenül a háború utáni holokausztmemoárt, mondjuk, Szép Ernő Emberszag című munkáját is tanulmányozza?

Meg kell mondanom, hogy amikor visszanézek az utóbbi pár évtizedre, sajnálom, hogy próbáltam jó germanistává lenni Angliában, olvasva még, a magyaron, németen, angolon kívül, ha muszáj, franciául, olaszul csak ha nagyon kell – a gimáziumban az olasztanárunk folyton részegen tartott órát -, de elmulasztottam azt, ami különleges és kézenfekvő, otthonról hozott lehetőség lett volna: egészen tájékozatlan, tudatlan vagyok a magyar irodalomban. Beszélni, hallja, még tudok magyarul, ha a szavak néha el-elmaradoznak is, apám ’81-ben meghalt, azóta nemigen van kivel magyarul beszélnem, 11 éves koromban jöttem el, a Kasztner-vonaton Magyarországról, nem olvastam épp magyar irodalmat igazán és most meg már nincs sok idő. Apám nem volt értelmiségi, a polgárit kijárta, aztán családot kellett eltartania Erdélyben, okos ember volt, de nem volt művelt. Zsoltra mégis felfigyelhetett, mert amikor a Haladásban megjelent a szöveg részletekben, már nem voltunk otthon, mégis utánajárhatott, valahogy megszerezte. 

Könyve elején rövid történeti összefoglaló található a magyar zsidóság történetéről, ebben Randolph L. Braham professzort idézi, aki a magyar zsidóság  „aranykorának” nevezi, de idézőjelben a ’19-ig tartó korszakot, ugyanakkor a fejezetnek, ahol tárgyalja „A pusztulás előjátéka” a címe. Hogyan érintkezik mindez Az Ön családjának történetével, mikor érkeztek az akkori Magyarországra, milyen pályákat futottak be?

Apám apja házaló volt, keletebbről jött, nem tudni, pontosan honnan, apám anyja Medgyesről való volt, ma Romániához tartozik, korán megözvegyült, apám seftelésből tartotta el még korán meghalt öccse gyerekeit is. Anyám apja Boszniából érkezett, ha igaz, akkor titkos, illegális szeszfőzdéje volt, Szilágysomlyón laktak, hogy ott mit csinált, nem tudom. Biztos sokan vannak így ezzel, hogy rájönnek, mikor már késő, hogy jó lett volna ismerni a saját családjuk históriáját, kérdezni róla. Akkor még nem érdekelt. 

Az Ön könyve többek között a mentőakció vitatott életű, kollaborációval vádolt, tragikus véget ért vezetője, Kasztner Rezső melletti tanúság is. Könnyen lehet mondani azonban, hogy Ön, hiszen életét édesapjával együtt Kasztnernek köszönheti, elfogult és ez csökkenti tanúsága értékét. Nem fél ettől?

Objektivitás nincs, kétségtelenül elfogult vagyok. De igyekeztem az állításaimat külső forrásokból is igazolni. Sokan azok közül, akik ebben az ügyben, Kasztner mellett vagy ellen megnyilvánulnak, egyetlen pillanatig sem gondolják, hogy lehet, hogy nekik nincs igazuk, a démonizáló és az apologetikus hangok is gyakran kételytelenek. Én ezt igyekeztem elkerülni. Kasztner maga is írt egy beszámolót, jelentést tárgyalásairól, ezt Németországban adták ki, szakmai ügyben voltam Heidelbergben, mikor felfedeztem egy antikváriumban és néhány pfenningért megvettem, aztán félretettem azt is. Később találkoztam Egon Mayerrel, aki Bergen-Belsenben még meg sem született, kiszúrt mint Zsolt Béla fordítóját, azt javasolta, csináljuk meg a Kasztner-jelentést angolul, de ebben kiadóm marketing-szakemberei nem láttak üzletet, memoárban esetleg igen. Amikor Egon, aki akkor már nagyon beteg volt, haldoklott 59 évesen, meghallotta, megörült, hogy lesz valaki, én, aki megírja. De –a kérdésre visszatérve – a jelentést is igyekeztem kritikával kezelni, nem lehet mindent készpénznek venni és a saját emlékeimet is, 11 éves voltam és sok évtized telt el azóta. Beszéltem is sokakkal, örülök, ha bizonyos dolgokra úgy emlékeznek, mint én. Sok ilyen is volt. 

Mit lehet azzal a váddal kezdeni, hogy Kasztner „szelektált”? Hogy híres, ismert, befolyásos embereket, cionista elvtársait mentette, holott minden emberi élet egyformán értékes, nem válogathatunk ilyenkor érdemek szerint. 

Ha van is igazság ebben a vádban, azért ne feledjük, hogy – már csak azért is, mert nem csak Kasztner szelektált – a vonat utasainak összetétele sokkal vegyesebb képet mutat ennél, messze nemcsak „prominenseket” szállított, ha sok prominens nevét fel tudjuk is sorolni. Aránylag kevés családtagja volt Kasztnernek a vonaton, közeli rokonait nem vette fel. Ott voltak a lengyel árvák, a fiatal halucok, jó, cionisták, de igazán nem prominensek. És ott voltam én, típuspéldájaként azoknak, akik valahogy becsúsztak ebbe a csoportba. Mi aztán igazán nem voltunk senkik. Az apám, ha nem is volt, ahogy mondták, egy luftmensch, abból élt, ami a keze ügyébe akadt épp, amit éppen tudott venni-eladni, szemfüles ember volt, ennek köszönhető biztosan, hogy ott lehettünk a vonaton. Teitelbaum rabbi, egyike a híres embereknek, a szatmári hászidok közé tartozott és kimondottan utálta a cionistákat, nem volt tehát kíméletlen ideológiai szelekció sem.

Kasztner tanúskodik később azok mellett a háborús bűnösök mellett, akikkel tárgyalt. 

Shoshana Barri Ishoni, egy izraeli történész kimutatta, hogy a Jewish Agency tudott a dologról, azt remélték, hogy Bechertől vissza fognak kapni valamit a zsidó vagyonból. Valami vissza is került, de feltűnő, hogy Becher gyorsan nagyon gazdag ember lett. Azt mondják, hogy zseni volt, de azért a komoly kezdőtőke egy zseninek sem árt. Nem tudni biztosan, de gyanús.

Édesanyja, mint a könyvből kiderül, korán, még a vészkorszak előtt meghalt tüdővészben. Tervez elmenni a sírjához, ha még megvan, egyáltalán, Erdélybe? Milyen érzéssel?

Nehéz kérdés. Négy-öt  évvel ezelőtt voltam ott a második feleségemmel. Én Kolozsvárott születtem, de Margittán laktunk. Az anyám egy idillikus domboldalon van eltemetve, meg akartam keresni, reméltem, hogy a név alapján megtalálom, ha rá van írva a kőre magyarul, de nincs, csak héberül van rajta. És megint ott tartottam, hogy milyen rossz zsidó vagyok, tanultam valamennyit olvasni, beszélni is, de nagyon régen volt. A sírköveken nagyon sok mese volt, nem tudtam semmit kisilabizálni. Egy magyar parasztember, nála voltak a temető kulcsai, eljött velünk, megmutatta, melyik részen vannak azok, akiket 42-ben temettek, szeretett volna segíteni, járt ő is le-föl, mi is, de nem tudtuk megtalálni az anyám sírját. Párszor biztosan elmehettünk előtte.