A Jelenkor első idei lapszámából az amerikai költőnő, Adrienne Rich versét és Szlukovényi Katalin kísérőtanulmányának részletét ajánljuk.
 

 

2010. január 27. / Szlukovényi Katalin / Litera.hu  

 

 

ADRIENNE RICH

 

„Magamra húztam a hosszú parton a magányt.”
Robinson Jeffers: Prelúdium**

„Aki nem böjtöl ezen a napon,
azt ki kell irtani övéi közül.”

Leviták 23:29

Mi egy zsidó magában?
Mit jelentene nem érezni, hogy egyedül vagy, és félsz
messze a tiéidtől vagy azoktól, akiket a tiéidnek hívtál?
Mi egy nő magában: egy meleg nő vagy férfi?
Az üres utcán, az üres tengerparton, a sivatagban
mit jelenthet e világon, ami olyan, amilyen, a magány?

A sziklákról függő, üveges, beton nyolcszög
elektronikus kapujával, tökéletesített elkülönülésével
nem az, amire gondolok
a fegyveres teherautó, ami Utahban vagy a Golán-fennsík egyik leágazásánál parkol
nem az, amire gondolok
a költő tornya, ami a nyugati óceánra néz, kelet felé több holdnyi telepített erdő, egy nő,
aki kunyhójában olvas, házőrző kutyája hirtelen felugrik
nem az, amire gondolok

Háromezer mérföldre onnan, amit valaha otthonnak hívtam
kinyitok egy könyvet, keresek néhány sort, amire emlékszem
virágokról, valamit, hogy ehhez a parthoz kössön, mint az orgonák az udvarban valaha***
ott, akkor, kötöttek – igen, csillagfürtök a felperzselt hegyoldalon
valami, ami virágzott és elhervadt és le lett írva
a költő könyvében örökre:
Kinyitva a költő könyvét
megtalálom a költő szívében a gyűlöletet: … a gyűlölködő szeműek
és embertestűek mind körülöttem vannak: te, aki szereted a tömeget,
megkaphatod őket
Robinson Jeffers, a tömeg
az a köd, ami különálló formákból támad e szárazföldi völgyekben
és a farmokon, amik levisznek a tengerhez; a csillagfürtök
a tömeg és a fáklyás pipacsok, a szürke Csendes-óceán, ahogy hullámtekercseit felgöngyöli
és az egyes személyek, külön, varrógépek
fölé görnyedve textilporban, az aratás kipergő ege alá hajolva
akik műszakonként alszanak sohasem üres ágyakban, és különféléket álmodnak
Kezek, amelyek szednek, szőnek, pakolnak, pucolnak, hámoznak, hímeznek, törnek,
tömnek és tépnek, és egy agyhoz tartoznak, amely senkiéhez sem hasonlít
Érvelnem kell-e a ködben a tömeg szeretete mellett, vagy meg kell védenem
a szögesdrót és a fényszórók magányát, a túlélő végső megoldását
van-e választásom?

Messze elvándorolni a tieidtől vagy azoktól, akiket a tieidnek hívtál
hallani, ahogy az idegenség messziről hív téged
és abba az irányba menni, soká és messze, nem számolva a kockázattal
hogy menj és találkozz az Idegennel félelem vagy fegyver nélkül, nem is gondolva
a védekezésre
(a zsidó a jeges, kitaposott úton karácsony este egy másik zsidóért imádkozik
a nő az utca ormótlan, imbolygó árnyai közt: Tedd, hogy ezek
egy nő léptei legyenek; mintha hinni tudna egy nő istenében)

Találj valaki hozzád hasonlót. Találj másokat.
Egyezzetek meg, hogy sohasem hagyjátok el egymást.
Értsétek meg, hogy minden szakadás köztetek
hatalmat jelent azoknak, akik ki akarnak nyírni titeket.
Közel a centrumhoz: biztonság; a perem felé: veszély.
De van egy rémálmom, elmesélem: azt próbálom mondani
hogy leghőbb vágyam, hogy a saját népemmel legyek
de az idegeneket is szeretem
hogy sóvárgok a különállásra
hallom magam, amint eldadogom e szavakat
legrosszabb barátaimnak és legjobb ellenségeimnek
akik figyelik, milyen hibákat vétek
a nyelvtanban és a szerelemben.
Ez az engesztelés napja; de megbocsát-e nekem a népem?
Ha egy felhő ismerné a magányt és a félelmet, én volnék az a felhő.

Szeretni az Idegent, szeretni a magányt – pusztán a kiváltságról írok
elsodródni a centrumból, a perem felé húzni
kiváltság, ami nekünk nem jár e világon, ami olyan, amilyen
mi, akiket gyűlölnek azért, mert a mi fajtánk: a buzi, akit a jeges folyóba rúgtak, a nő, akit
kirángattak parkoló kocsijából
a ködlepte hegyen, megerőszakolták és megkéselték
a fiatal tudós, akit nyáresti sétája közben lelőttek az egyetem kapujánál, díjai,
tanulmányai, semmi, semmi sem segített azon, hogy fekete
a zsidó nő, aki azt képzelte, hogy megmenekült a törzs elől, kirekesztése törvényei elől,
a férfiak elől, akik túl szentek hozzá, hogy a kezét megérintsék; a zsidó nő, aki hátat fordított Midrásnak**** és micvának*****  (de chait****** visel két melle közt egy szíjon), egyedül kirándult
és a sziklák lábánál találtak rá, a hátába horogkereszt hasítva (melegként vagy zsidóként
halt meg?)

Magány, ó, tabu, veszélyeztetett fajok
a hegy ködlepte nyúlványán, fegyvert akarok, megvédeni téged
a sivatagban, az elhagyott utcán, azt akarom, amim nem lehet:
téged, Igazság nővér, nagy parasztkeze kitárva
szeme, félig lehunyva, éles és igaz
s azt kérdem magamtól, eldobtam-e a bátorságot?
elvesztegettem-e valamit, amit nem nevezek meg?
Milyen szélsőségekig megyek el, hogy találkozzam a szélsőségessel?
Mit fogok tenni, hogy megvédjem a saját szükségemet, vagy bárki más szükségét, hogy
lelki látomását megkeresse
azoknak védelmétől távol, akiket magáénak nevezett?
Megtalálom-e, ó, magány
tollaidat, melledet, hajadat
arcomon, mint gyerekkoromban, hangod, mint a poszátáé
ami azt énekli: „Igen, szeretnek, mi másért ez a dal?”
a régi helyeken, akárhol?

Mi egy zsidó magában?
Mi egy nő magában, egy meleg nő vagy férfi?
Mikor a téli árhullámok kitépik a tornyot a sziklából, elmorzsolják a próféta földnyelvét,
és a tanyák a tengerbe csúsznak
amikor a leviatán veszélyeztetett, és Jónás bosszúállóvá lesz
amikor a centrumot és a peremet egymásba törik, a szélsőségeket egymásba törik azon
az alapon, amelyen a világ teremtve lett
amikor a lelkünk egymásba törik, arab és zsidó, a törzseken belül magányunktól üvöltve
amikor a menekült gyermeke és a száműzött gyermeke újra kinyitja a felrobbantott és
tiltott várost
amikor mi mind, akik megtagadjuk, hogy úgy legyünk férfiak és nők, ahogy azt a férfiaknak és nőknek előírták, elmondjuk a tömegben töltött magányunk történeteit
a világon, ami olyan, amilyen lehet, újszülött és kísértetjárta, mit jelent majd a magány?

 

 

* Jom Kippur: az Engesztelés Napja.

** Robinson Jeffers: The Women at Point Sur and Other Poems (1977).

*** Utalás Walt Whitman When Lilacs Last in the Dooryard Bloom’d című versére.

**** Midrás: Szentírás-értelmezés; egyben a Tóra szoros olvasatán túlmenő törvényértelmezés és prédikációs irodalom gyűjtőneve.

***** Micva: eredetileg isteni parancsolat, később szélesebb értelemben minden erkölcsi kötelességre és jó cselekedetre használatos.

****** Chai: élet (héber), amulettszerű ékszerként viselhető szimbólum.

 

*

Egy vers ürügyén az identitásról

A vers azonban nemcsak Rich saját írásai közt kiemelkedő jelentőségű, hiszen egyszersmind egy tágabb hagyomány, az amerikai zsidó irodalom reprezentatív alkotása is. Az értelmezés során az utóbbi vonulatot négy másik verssel igyekszem érzékeltetni: ezek szerzői szintén amerikaiak, zsidók, nők, és Rich tágabb értelemben vett nemzedékéhez tartoznak. Az általuk felvetett kérdések azonban messze nem generációs problémák: az utóbbi tíz-húsz évben a judaisztika iránt megnőtt érdeklődés, valamint a marginalitás témájának centrumba kerülése az irodalomelméletekben és a társadalomtudományokban egyaránt arra utal, hogy az identitás újragondolása a Rich és társai által kijelölt irányokban számunkra elevenebb kérdés, mint valaha.

A Jom Kippur, 1984 központi fogalma a magány. Ezt körüljárva Rich a szó kétféle értelmét választja szét, és a kettő bonyolult viszonyát – ahogy azt a vers keletkezéséről szóló beszélgetés során kifejtette – két amerikai költővel folytatott dialógus során igyekszik tisztázni. Egyikük Walt Whitman, akinek a köznapi amerikai társadalmat ünneplő, lelkes soraival polemizál az a „whitmanszerű katalógus” („a buzi, akit a jeges folyóba rúgtak…” kezdettel), amely a másságuk miatt üldözött áldozatokat sorolja fel. Itt tehát a többségi társadalom által kirekesztett kisebbségi csoportok, egyének fenyegető magányélményéről van szó. A másik, pozitív értelemben vett magány az alkotáshoz szükséges egyedüllét, amit a vers a másik amerikai költőelőddel, Robinson Jeffersszel folytatott vita keretében vizsgál.

A vers egy Jeffers-idézettel indít, s az ebben említett „hosszú part” térbeli kapcsolatot jelöl: Rich a Jom Kippurt Kaliforniában írta, a Csendes-óceán partján, ahol Robinson Jeffers (1887–1962) élt a világtól elvonultan, családjával, saját kezűleg épített házában, illetve tornyában. Ez a csaknem szó szerinti elefántcsonttorony-szemlélet nemcsak Jeffers életét, hanem költészetét is meghatározta. 1948-as verseskötetének előszavában a két világháború borzalmaitól kiábrándultan fogalmazta meg sajátos filozófiai álláspontját, amit „inhumanizmusnak” nevezett. „Ez a dolgok lenyűgöző szépségének felismerésén alapul, és annak a ténynek a racionális belátásán, hogy az emberiség az univerzumban se nem centrális, se nem fontos.” Az inhumanizmus „a hangsúly és a jelentőség elmozdulása az emberitől a nem-emberi felé; az emberi szolipszizmus elutasítása és az emberfölötti nagyszerűség felismerése…. Semmi rosszat nem jelent; annak eszköze, hogy megőrizzük józan eszünket felfordult időkben; objektív igazsággal és emberi értékkel bír. Viselkedésmódként egyfajta értelmes tartózkodást javasol a szeretet, gyűlölet és irigység helyett.” Ez a felfogás nemcsak a korabeli történelmi tapasztalatok fényében tűnt indokoltnak, hanem a mai ökológiai mozgalmak hívei körében is igen népszerűvé teszi Jeffers önző emberközpontúságot hevesen ellenző természetszemléletét, ami egyben csodálatra méltó irodalmi teljesítményének is alapja. Rich az ő sorait említi a harmadik szakaszban, ám a virágok metaforája kétfelé nyitott: egyrészt Jeffers természetközpontú, az emberektől távolságot tartó poétikájára utal, másrészt Whitman orgonáit, azaz az otthonhoz, közösséghez kötődést, a társadalmi értelemben vett Amerikát asszociálja.

Hasonlóképp két ellentétes irányba mutat egy másik fontos, rejtélyesen többértelmű kép, a felhő. Rich egyrészt Wordsworth Táncoló tűzliliomok című versét értelmezi újra. „Biztos ez járt a fejemben, valahol mélyen: »Sétáltam, mint felhő, melyet / szél hajt, céltalan, könnyedén« – a végső romantikus költemény, amelyben a költői látomás a magány percében jön. »A magány áldása.« Többé nem lehet elképzelni ezt az áldást, így hát az én versemben »Ha egy felhő ismerné a magányt és a félelmet, én volnék az a felhő«.” Azaz a trópushoz egyfelől az alkotói magány szabadságának és emelkedettségének hagyományos képzete kötődik, másfelől viszont a félelmetes magány érzése. Ez utóbbi jelentés értelmezésében segíthet egy témánkba vágó szöveghely Rich saját zsidóságtudatára reflektáló írásából: „a zsidó identitás kérdése úgy lebeg körülöttem, oly felfoghatatlanul, megragadhatatlanul; egy felhő, amelynek nem látom tisztán a kontúrjait, amelytől úgy érzem magam, mint akinek nincs definíciója.” Csaknem szó szerint ugyanígy fogalmazott egy másik amerikai zsidó költő, Karl Shapiro (1913–2000) Egy zsidó versei című verseskötete előszavában. „Senki nem tudja definiálni, hogy ki a zsidó, és lényegében a definíció eme hiánya a zsidó tudat központi jelentése. Mert zsidónak lenni egyfajta tudatállapot, amelytől nincs menekvés.”