Ranschburg Jenő Prima Primissima Díjas

A gyermeki lelket nála jobban senki nem ismeri. Talán, mert az ő lelke is valamelyest gyermeki. Mondják róla: minden családban elkelne egy ilyen nagypapa, hiszen legendás tévé­műsorából, könyveiből nemzedékek tanulták, hogyan kell gyereket nevelni. A hetvennégy éves dr. Ranschburg Jenő ma is dolgozik. És még mindig nem hiszi el, hogy december elején Prima Primissima Díjat kapott.
 

“Már Budán honvágyam van, imádom Pest bűzét”  

2009. december 29. / Népszava Online / Sombor Judit

 

– Tizenvalahány évvel ezelőtt, egy munka kapcsán gyakran megvitattuk az élet dolgait. Azóta változott a világ. Például abban is, hogy előtörtek az ordas indulatok. Számított erre?

– Nem. Ennyire nem. A rendszerváltás környékén fölsejlett bennem valami furcsa aggodalom, de a barátaim megintettek. Azt mondták, ez egy olyan ember paranoid félelme, aki átélte a holokausztot. Egyébként kitörő örömmel üdvözöltem a rendszerváltást, és megfogadtam, hogy ezentúl polgár módjára próbálok élni. Ez annyiban sikerült, hogy azóta kontrollálni tudom szorongásaimat. Mert nem igaz, hogy a demokrata nem fél! A demokrata nem fél félni… Én a magam részéről bátran félek, és igyekszem ezt polgár módjára megjeleníteni. Szóval Csurka István fellépésekor már elég világosan láttam, hogy itt elkezdődött egyfajta „életre beszélés”. Vagyis a pró és kontra megnyilvánulások életre beszélnek egy tetszhalott eszmét: a rasszizmust. Liberális politikusokkal is beszéltem erről. Az volt a véleményük, hogy a huszonegyedik században elképzelhetetlen ilyesmi. Nekem meg eszembe jutott, hogy az Anschluss idején ugyanezt mondták körülöttem a felnőttek. Annyira asszimilált volt a zsidóság, föl se merült bennük, hogy valaki őket nem magyarnak tekinti.

– Kisgyerek volt akkor. Ilyen pontosan emlékszik?

– Szinte napról napra föl tudom idézni a történteket, 1943-tól pedig óráról órára, egészen 45 januárjáig. Emlékszem a Szövetség utcai csillagos házra; a menetre, amikor elindítottak minket Auschwitz felé. Látom a Rákóczi úti házak ablakaiban bámészkodó tömeget, hallom a hirtelen leeresztett redőnyök hangját. Másnap reggel, a téglagyárban töltött éjszaka után tudtuk meg, hogy Szálasi leállította a deportálást. Így kerültem családostól a gettóba.

– Régebben nemigen beszélt erről. Ahogy mások se.

– A Kádár-korszakban szőnyeg alá söpörték ezt a témát. Nem volt ildomos beszélni róla, s mi, akik átéltük, nem akartunk a múlttal foglalkozni, szerettünk volna a romokból valami újat felépíteni. De a gyerekeimnek sokat meséltem, ők tehát pici koruktól ismerték azt a sorsot, amit az apjuk révén génjeikben hordoztak. A feleségem egy csodálatos református lelkész lánya, a gyerekek jártak Raj Tamás rabbihoz és az apósom óráira is, egy időben ismerkedtek a zsidó és a keresztény világképpel. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy soha, semmiféle előítélet nem környékezte meg őket.

– 1956-ban sok holokauszt-túlélő ment el az országból. Ön miért maradt itthon?

– Én mindenhonnan hazavágyom. Bárhol voltam, két-három nappal előbb hazajöttem. Egyszer csak elkezdett gyötörni, hogy nekem azonnal meg kell néznem, sárgák-e még a pesti villamosok? Eufória fogott el, amikor Ferihegyen leszállt a repülő, és megcsapott Pest sajátos illata. Nekem már Budán honvágyam van, imádom Pest füstjét, bűzét, piszkát. A hetedik kerületben nőttem fel, és mindig mondjuk a feleségemmel, hogy jó itt Zuglóban, de a Dohány utcába húz a szívünk.

– Ranschburg Pál, a századelő világhírű gyermekpszichiátere rokona volt?

– A családi legenda szerint igen. Apám Erdélyből, Zilahról származott, és egy családfakutatás – amihez semmi közöm – azt mutatja, hogy a Ranschburgoknak van erdélyi ága. Nekem azonban a Ranschburg név hátrányt jelentett. Hihetetlenül egyszerű, szegény családba születtem, apám mindössze öt elemit végzett. Pici koromtól éreztem a családi nyomást, hogy diplomás embernek, leginkább orvosnak kell lennem. Hozzáteszem: már gimnazistaként minden gondolatom a gyerekek körül forgott – gyerekverseket, gyerekszíndarabokat írtam, legszívesebben magyartanár lettem volna. Aztán úgy adódott, hogy 57-ig sehová nem vettek fel, elsősorban a nevem miatt. Nem hitték el, hogy apám villanyszerelő, azt mondták: hamisítvány az életrajzom, elég az efféle dzsentrikből. Visszanézve szerencsés vagyok, amiért nem jutottam be az orvosira. A jogra csak a papírokat adtam be, felvételizni már el se mentem, végül 1957-ben, második nekifutásra sikerült a Gyógypedagógiai Főiskola. Ott találkoztam először a gyermeklélektan című tantárggyal, s mivel éreztem, ez az én szakmám, a diploma után elvégeztem az ELTE pszichológia–magyar szakát is.

– Az 1972-ben indult Családi Kör című tévéműsorral valóságos forradalmat csinált: közhasznúvá tette az addig elvont tudománynak számító pszichológiát. De akkoriban a szakma nehezen bocsátotta meg, hogy egy tudós leszállt a piedesztálról.

– Ez most is így van. Nekem egész életemben duplán kellett bizonyítanom, hogy nem csak ismeretterjesztésre vagyok jó. Kollégáim jelentős része máig úgy véli: annál tudósabb valaki, minél kevésbé érthető. Én meg óriási örömmel fedeztem fel, hogy a legújabb tudományos eredmények is lefordíthatók olyan nyelvre, amelyet mindenki ért, és hasznosítani tud a saját életében.

– Nemzedékeket látott el jó tanácsokkal a szülői viselkedést, a gyereknevelést illetően. Mit gondol, ön jó apa és jó nagypapa volt?

– Egy kiváló amerikai pszichológus, Bruno Bettelheim találta ki az „elég jó szülő” fogalmát. Ugyanis senki nem lehet abszolút értelemben jó szülő, csak elég jó. Én abban voltam igazán jó, hogy soha nem játszottam szerepet. Önmagamat adtam, és azt mondtam: tessék engem a gyarlóságaimmal együtt szeretni, mert én is olyannak szeretlek benneteket, amilyenek vagytok. A gyerekeim mindig tudták, hogy nekem ők tökéletesek, ezáltal megtanulták önmagukat szeretni. Ennél fontosabb talán nincs is az életben. A közfelfogásban élő „jóságos nagyapó” képnek azonban nem tudtam eleget tenni, s emiatt vannak is gondjaim. Akkor született a fiunk, amikor a négy unokám kicsi volt, és engem annyira lekötött ez a váratlan, már nem remélt kisfiú, az én szemem fénye, hogy azt hiszem, kicsit elhanyagoltam az unokáimat. De hál’ istennek sok minden bizonyítja, hogy ennek ellenére szeretnek.

– Életveszélyesen nyílt, őszinte ember. Sose éltek még vissza ezzel?

– De, sokszor. Csacsiság azt hinni, hogy a jó pszichológus jól ismeri az embereket. Én nem vagyok jó emberismerő, valamiféle infantilis bizalommal viseltetek mindenki iránt. Ez, úgy hiszem, tisztább és boldogabb létezést biztosít, mint az örökös gyanakvás, s lehetővé teszi, hogy öregen is tágra nyílt szemmel, kíváncsian nézzek a világra. Persze, ennek ára van. Gyakran voltam áldozat. De vállalom a kockázatot, hogy egyesek számára jó terep vagyok, s bár tisztelem azokat, akik átverhetetlenek, nem cserélnék velük.

– Nem érzi úgy, hogy humán eszméket hirdet egy mind kevésbé humánus korban?

– Tény, hogy folyamatosan erősödik az idegesség, az egymásra való oda nem figyelés, az erőszak és az elszigeteltség. Én gangos házban nőttem fel, az emberek beköszöntek hozzánk, mi kiköszöntünk, mindenki mindenkiről mindent tudott, állandó trécselés folyt a folyosókon – a lakók különös szociális egységet alkottak. Ma nincsenek közösségek, minden a négy fal között zajlik, és ennek nagyon rossz vége lehet. Viszont bízom az emberek túlélési ösztönében. Előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy a zártság önpusztító életforma. Hetvennégy éves vagyok, nem hiszem, hogy a hátralévő éveim megoldást hoznak. Hosszabb távon azonban meggyőződésem, hogy az emberiség ezt is kiheveri, hiszen évmilliók óta annyi mindent kihevert már.

– Közszereplő és a kevés hiteles személyiség egyike. Mindent egybevetve boldog embernek tartja magát?

– Úgy gondolom, a boldogság mindig pillanatokhoz és a múlthoz köthető. Mondhatom, hogy valaha milyen boldog voltam, mondhatom, hogy most boldog vagyok, de egy tartós időszakot csak utólag lehet megítélni. Összességében én nem panaszkodhatok se a magánéletemre, se a pályámra, noha a szakmámban elszenvedtem súlyos fájdalmat is, amibe majdnem belehaltam.

– Miről beszél? Ment előre, mint kés vajban…

– Igen, pillanatok alatt lettem tanársegéd, adjunktus, docens, tudományos osztályvezető. Aztán tizennégy éve egy nagy budapesti oktatókórház pszichológiai tanszéket akart alapítani, s felkértek, hogy csináljam meg. Életem nagy adományának tekintettem a lehetőséget. Az állami pszichológusképzéssel kezdettől gondjaim voltak, ott viszont úgy képezhettük volna a fiatalokat, ahogyan elképzeltem. Két évig hihetetlen lelkesedéssel dolgoztam tanrenden, órarenden, aztán az utolsó percben megfúrták az egészet. Nem vagyok harcos alkat, vettem a kalapom és nyugdíjba mentem. Hogy ebből a helyzetből lelkileg föl tudtam állni, az emberek szeretetének köszönhetem. Tanítottam később egyetemeken, főiskolákon, de oda, ahol harminc évet töltöttem, nem hívtak, és nem is tettem be többé a lábam. 1997-ben kölcsönösen szakítottunk a szakmával.

– Akkor ez a Prima Primissima Díj komoly elégtétel lehet. Hogyan élte meg?

– A jelölést telefonon közölték velem. Épp kocsiban ültem, kis híján nekimentem a fának. Attól kezdve állandóan azt sulykoltam magamba, hogy nem nyerhetek, mert a velem együtt jelölt két kollégát jobban megilleti a díj, mint engem. Amikor ott ültem a Művészetek Palotájában, és meghallottam a nevemet, úgy szédelegtem ki a színpadhoz, mint akibe villám csapott. Ma sem hiszem el, hogy tényleg én kaptam, úgy gondolom, nem érdemlek ekkora kitüntetést. De van még egy kis időm és remélem, megszolgálom.