XVI. Benedek pápa aláírt

December 19-én, szombaton XVI. Benedek pápa ellátta kézjegyével azokat a dekrétumokat, amelyek megnyitják az utat többek között II. János Pál és XII. Piusz pápa boldoggá avatása előtt. Míg a négy évvel ezelőtt elhunyt egyházfő boldoggá avatását a legtöbben üdvözölték, a második világháború alatti katolikus vezető ilyen címmel való felruházása ismételten kiváltotta a zsidó közösségek felháborodását. 

Viták a szentté avatások körül

2009. december 26./ Kitekintő / Pethő Zsuzsa   

 

Mondhatni rohamléptekkel halad előre a néhai II. János Pál szentté avatási ügye, ugyanez viszont nem mondható el XII. Piusz eljárásáról, amely tulajdonképpen már 1967-ben megkezdődött, de a huszadik század derekán uralkodó pápa második világháborúban, és főleg a zsidó deportálások idején betöltött vitatott szerepe miatt többször elakadt. 2007-ben a Szentté avatási Kongregáció már egyszer egyhangúlag megszavazta a vitatott életúttal rendelkező pápa tiszteletre méltó címmel való felruházását, ám akkor XVI. Benedek – szem előtt tartva a keresztény és a zsidó egyház közti törékeny viszonyt – még elnapolta a kérdést hangsúlyozva az egyházi eljárás minden lépésének, közte az életút elemzésének rendkívüli fontosságát, és még alaposabb vizsgálatot kért.

A Szentszék mostani bejelentése ismét nem maradt visszhang nélkül, pedig szentséget nem „ajándékoz” könnyen az egyház, a bonyodalmas eljárás során bizonyítást kell hogy nyerjen Isten szolgájának példamutató élete. Mindez azonban nem gátolja meg a zsidó közösségeket abban, hogy továbbra is hangot adjanak véleményüknek, miszerint XII. Piusz nem tett meg mindent népük megmentése érdekében, és semleges politikájával, hallgatásával hozzájárult pusztulásukhoz.

A szentté avatás folyamata az évszázadok során sokat változott, és a mára kiforrottnak mondható eljárástól manapság is gyakran eltérnek. Általában a csodált személy halálát követő ötödik évben kérhetik a hívők a szentté avatást egy posztulátoron keresztül. Amennyiben az egyházmegyei vezetők ezt jóváhagyják, megkezdődik az a munka, amelynek során a rendelkezésre álló dokumentumok valamint tanúk vallomása alapján teológusuk és történészek egyaránt megvizsgálják az illető személy életútját. Az eljárás során kell bizonyítani, hogy a megtisztelő címmel kitüntetni kívánt jelölt valóban a keresztény tanításoknak megfelelő életet élt, cselekedetei összhangban voltak a katolikus erkölccsel. Amennyiben a procedúra során bebizonyosodik, hogy a vizsgált egyén élete például szolgálhat a keresztény hívők számára, Isten szolgája megkapja a „tiszteletre méltó” (venerabilis) címet. Ez után a következő lépés a szentség felé a boldoggá avatás, amelyhez legalább egy bizonyított csodatételre szükség van. Még egy további csoda bizonyítása pedig megnyitja az utat a szentté avatás előtt.

Ez az eljárás azonban módosulhat például vértanúk esetében, deeltértek a megszokott rendtől II. János Pál ügyében is. XVI. Benedek jóváhagyásával már halála után két hónappal megkezdték a korábbi egyházfő kanonizációját, hisz a lengyel származású pápa az életszentség hírében hunyt, és már temetésekor szentté avatását kérő transzparensekkel rótták le a hívők végső tiszteletüket. Most a dekrétumok aláírásával a jelenlegi pápa elismerte elődei „tiszteletre méltó” méltó életét. Ez tehát – ellentétben néhány híradással – nem egyfajta pápai döntés a boldoggá avatásról, pusztán arról van szó, hogy a venerabilis cím elnyerésével zöld utat kapott a boldoggá, majd szentté avatás ügye. Ez után kell bizonyítani, hogy az érintettek csodás tettet vittek véghez életükben. Karol Wojtyla esetében már tudva lévő, hogy Marie Simon-Pierre, egy Parkinson-kórban szenvedő francia apáca megmagyarázhatatlan gyógyulását fogja egy orvosi bizottság górcső alá venni, de hogy meddig kell még várni XII. Piusz csodájára az már kétségesebb. De miért is éri ennyi támadás az ötven éve elhunyt egyházfőt?

Eugenio Pacelli, azaz XII. Piusz pápa, 1939-ben nyerte a római katolikus egyház vezetői posztját, amit haláláig 1958. október kilencedikéig töltött be. Az 1899. évi pappá szentelése után már 2 évvel közvetlenül a Vatikán szolgálatába állt, és buzgón szolgálta a Szentszék külügyeit a kongregáció tagjaként a több egyházi feladatott is ellátó ősökkel rendelkező tiszteletes. 38 évesen, 1914-ben pedig már a kongregáció titkára lett, majd hamarosan nunciusi kinevezést kapott Münchenben, és az érseki kinevezése sem váratott magára sokáig. Az első világháború alatt XV. Benedek megbízására humanitárius feladatokat látott el, és a hadifoglyok helyzetén igyekezett javítani. Tekintve, hogy abban az időben még egyetlen képviselete sem volt a Vatikánnak a porosz államban, a Bajorországi kiküldetése mellett Pacelli hamarosan az egész Német Birodalom területén a Szentszék képviselőjévé vált, és 1925-ben Berlinbe helyezte át a pápai követség székhelyét.
Az 1920-as években több konkordátumot sikerült tető alá hoznia, 1922-ben Lettországgal, két évvel később Bajorországgal, 1925-ben Lengyelországgal, 1927-ben Romániával, újabb két év elteltével Poroszországgal. Bíborosi rangot 1929-ben kapott, majd egy évre rá átvehette államtitkári kinevezését, és innentől kezdve XI. Piusz pápa jobbkezének számított. Pacelli ebben a tisztségében is folytatta az egyház és az önálló államok közti viszony szerződéses rendezését, amelynek eredménye lett többek között a hitleri Németországgal 1933-ban megkötött konkordátum. Ezt a szerződést azonban több ízben is megsértve a német katolikusok túlkapások áldozataivá váltak, ami ellen a katolikus egyház tiltakozó jegyzékekben protestált, 1937-ben pedig Pacelli és a müncheni érsek, Michael von Faulhaber, megszövegezésével megjelent a „Mit brennender Sorge… „ („Égető aggodalommal…”) kezdető pápai enciklika, amelyben a Szentszék kiállat a német egyház mellett és a hitleri elnyomással szemben.

A XI. Piusz pápa halála után összeült konklávé egyetértésben választotta meg 1939. március 2-án új egyházfővé Pacellit, aki jelezvén, hogy folytatni kívánja elődje által kijelölt irányvonalat, a XII. Piusz nevet választotta magának. Pápasága a történelem egyik legvéresebb időszakára esett, amikor az egész világra kiterjedő vérengzések árnyékában több mint egymillió zsidó lelte halálát a náci koncentrációstáborokban. A római katolikus egyház ezen időszakban betöltött szerepe vitatott téma a történészek körében is. Noha a zsidó és bármilyen más faji alapon elkövetett népirtás ellentétes a keresztény eszmékkel – és a Vatikán többször is tiltakozását fejezte ki ez ellen a békét hirdetve –, látni kell azt is, hogy az adott történelmi konstellációban az egyház mozgástere beszűkült, és kettős szorításba került. Egyrészt egy hevesebb tiltakozás a fasiszta ideológia ellen, a Vatikán és a III. Birodalom közti viszony kiélezése könnyen maga után vonhatott egy a keresztény hívők körében bosszúból történő megtorlást vagy a zsidók deportálásának felgyorsítását, másrészről nemcsak a nemzetszocialista, de a kommunista ideológia és az azzal járó ateista világnézet térnyerése talán még inkább veszélyeztette a Szentszék érdekeltségeit. Ilyen körülmények között próbált lavírozni, semlegességét megőrizni, a nyílt összeütközést elkerülni az egyház ezekben a vérzivataros időkben. Mindezek fényében talán érthető, hogy miért alakult ki ellentmondásos kép XII. Piusz regnálásáról, és miért húzódik már több mint negyven éve boldoggá avatási ügye. Minden esetre a tisztánlátást nem könnyíti, hogy a vatikáni irattár nem teszi lehetővé az ezen időszakban született  dokumentumok teljesen szabadon való kutathatóságát, a titkosítást előreláthatólag pedig csak 2013-ban kívánják feloldani.

A zsidó közösségek minden egyes alkalommal, amikor előkerül Pacelli pápa ügye heves tiltakozásba kezdenek, felróva, hogy az egykori pápa szó nélkül hagyta a náci birodalom területén zajló embertelenségeket, nem lépett fel kellő erővel a zsidóság megmentése érdekében, sőt egyes szélsőséges vélemények szerint egyenesen lepaktált a fasiszta rezsimmel, és segítette is a deportálások lebonyolítását. Yigal Palmor, izraeli külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a boldoggá avatás a katolikus egyház belügye, de XII. Piusz szerepének értékelése a történészek feladata, ezért kéri a Vatikánt, hogy nyissa meg levéltárának vonatkozó aktáit. Stephan Kramer, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának főtitkára ennél tovább ment, és XVI. Benedeket a történelem átírásával vádolja azáltal, hogy az iratok elzárásával nem teszi lehetővé egy komoly tudományos vita lefolytatását. A katolikus egyház – noha óvatosan kezeli az esetet – természetesen mindezt tagadja, és azt hangoztatja, hogy ha adott körülmények között nem is tudott kellő hangerővel tiltakozni a pápa a történtek ellen, a háttérben zsidók ezreit mentette meg menedéket nyújtva nekik az egyház intézményekben szerte Európában. XVI. Benedek kiállt elődje mellett, és nyomatékosította, hogy a levéltári adatok alapján az egyház megalapozott döntést hozott.

A december 19-én aláírt dekrétumok egyébként a két pápa mellett másik tizenkilenc személy boldoggá vagy szentté avatása, illetve tiszteletre méltócímmel való felruházása előtt nyitotta meg az utat. Köztük található Jerzy Popieluszko lelkész is, akit a lengyel kommunizmus vértanúhalált halt áldozataként tartanak számon.