Elie Wiesel felszólalása a Parlamentben

Először is engedjék meg nekem és feleségemnek, Marionnak, hogy kifejezzük őszinte hálánkat, amiért erre a rendkívüli ülésre meghívót kaphattunk, amely a magyar Chábád Lubavics mozgalom 20 éves működésének tiszteletére űlt össze
 

2009. december 16. / zsido.com

 

 

Először is engedjék meg nekem és feleségemnek, Marionnak, hogy kifejezzük őszinte hálánkat, amiért erre a rendkívüli ülésre meghívót kaphattunk, amely a magyar Chábád Lubavics mozgalom 20 éves működésének tiszteletére űlt össze. Érthető – személyes és történelmi – okokból ez igen sokat jelent nekem mint zsidónak, mint írónak és mint tanárnak is.
Külön köszönöm Dr. Köves Slomónak, az EMIH vezető rabbijának, aki ezt a budapesti látogatást megszervezte.

Zsidóként szólok önökhöz, olyan emberként, akinek az életére nagy, sőt mondhatni drámai hatással volt a magyar történelem és kultúra.

Azon férfiak, nők és gyermekek egyikeként szólok önökhöz, akik zsidó családból származva Romániában látták meg a napvilágot, de Magyarországon keresztül kerültek Auschwitzba…
Elnézésüket kell kérnem, amiért felszólalásom teljes szövegét nem magyarul mondom el. Életem nagyobbik felében – 1945 óta – előbb Franciaországban, majd Amerikában éltem, leginkább más nyelveken tanultam, dolgoztam, olvastam és írtam. Viszonylag kevés alkalmam volt magyarul szólhatni. És minthogy író vagyok, s a nyelv igen-igen nagy becsben áll előttem, inkább most sem tenném. Szíves engedelmükkel tehát angolul folytatom.

Évekkel ezelőtt – Ronald Reagan elnök úrhoz intézve szavaimat – azt mondtam, olyan hagyomány részese vagyok, amely megköveteli tőlem, hogy a hatalom gyakorlóinak megmondjam az igazat. Őszintén remélem, nem sértem meg önöket, ha ugyanebben a szellemben szólok most is.

Ez alkalommal is szeretnék szót ejteni a múltra való emlékezés fontosságáról. Ahogyan a régi görögök keresték a szépséget, s a rómaiak a boldogságot, úgy vannak a zsidók szüntelenül elfoglalva az emlékeikkel.
„Amikor az önök katonái 1940-ben megérkeztek Máramarosszigetre – jól emlékszem még –, az ottani zsidóság megkönnyebbüléssel és bizalommal fogadta őket.

Otthon többnyire jiddisül beszéltünk természetesen, de a második nyelvünk a magyar volt. Magyar iskolába jártam. Héberül imádkoztam, jiddisül álmodtam, a beszélgetéseink viszont többnyire magyarul zajlottak. Édesanyám kívülről tudta Petőfi és Ady verseit. Nagyanyám hadiözvegy volt: a férje, az én nagyapám, akinek a nevét viselem, felcser volt az osztrák–magyar hadseregben, ott harcolt és esett el. A zsidók hosszú-hosszú időn át ennek az országnak a leghűségesebb polgárai közé tartoztak.

Annyira büszkék voltunk a magyarságunkra, hogy naiv módon azt gondoltuk, megvéd bennünket. Olyannyira így volt, hogy amikor hírét vettük a deportálásoknak, és hogy az úti cél ismeretlen, meg voltunk győződve róla, a kormány sosem árulhat el bennünket. Nyilván elrejtenek majd valahol, egy munkatáborban, téglagyárban – Magyarországon belül, biztonságban.

 Emlékszem, és le is írtam már, hogyan jöttünk el otthonról utoljára… Édesapám könnyezett. Sose láttam azelőtt sírni. Anyám – úgy tűnt – mélyen el van merülve a gondolataiba. A kishúgomon vörös kabátka, aranyszőke haját gondosan megfésülték. A csendőrök taszigáltak minket, bottal noszogattak, rákiabáltak a húgomra is, ránk is: Gyorsabban! Gyorsabban! Attól a perctől fogva gyűlöltem őket. És ma is a gyűlölet az egyetlen kapocs köztünk.

Emlékszem arra is, ahogy megérkeztünk a Nagyzsinagóga udvarára. A bejáratnál sorba állítottak minket. A magyar tiszt a papírjainkat kérte. Beléjük se nézett, azzal a mozdulattal hajította a kukába, az illúzióinkkal és az életünkkel együtt.”

Amit most felolvastam önöknek, 1954/55-ben írtam. Minden szava igaz. De… harag és reménytelenség szülte, a gyűlölet addigra elmúlt. Voltaképp sosem gyűlöltem igazán senkit. Egészen biztos, hogy nincs bennem gyűlölet a mai Magyarország iránt. Nem gyűlölök én ma senkit sem. Az Izraelben élő zsidók szeretnek engem, és én viszontszeretem őket teljes szívemből, de sose engedném meg senkinek, hogy azt mondja, nekem ezért gyűlölnöm kellene az ő ellenségeiket, a palesztinokat. Nem fogom. Akármi is a jó válasz a fájdalmakra és a reménytelenségre, a gyűlölet nem része annak.
És mégis, a múlt része a jelenünknek. Avagy William Faulkner szavaival: „A múlt nem halott, sőt mi több, még csak el se múlt igazán.” Azok, akik megtagadják a múltat, szégyent és romlást hoznak a történelmünkre. A mélységes szomorúság, amit mi, magyar zsidók éltünk át, elszenvedve a gyűlölettel teli magyar csendőrség brutalitását, kegyetlenséget, mielőtt átadtak volna a német SS kezébe, nem múlik el és nem is halványul. Vajon Adolf Eichmann-nak és maroknyi lakájának tényleg sikerült volna hat-nyolcszáz ezer férfi, nő és gyermek Birkenauba deportálását ilyen semmi idő alatt véghezvinnie a fasiszta magyar haderő aktív közreműködése nélkül? 

Vajon a történelem következménye vagy elfajulása volt az, ami történt? Vajon az volt-e a célja, hogy megtanítson minket óvakodni az olyan helyzetektől, amikor az ember az isteni teremtés kudarcává lesz? Arisztotelésznek volna igaza, aki szerint a filozófia a botránkozás és a félelem hatására indul fejlődésnek?

Némelyikünk mindkettőt átélte. De a mi rémületünk és szomorúságunk nem az új generációké. Önök közül azok, akik kései születésüknek vagy erkölcsi bátorságuknak köszönhetően nem voltak részesei a bűntetteknek, nem löktek zsidókat a Dunába, nem verték őket halálra az utcán és nem adták át Eichmann tettestársainak, per definitionem ártatlanok. Nem vagyok hajlandó a kollektív bűnösségben hinni. Önök nem is a tegnapért felelnek, hanem a máért, nem azért, ami a sötét emlékeket szülte, hanem azért, ami önökön áll. Önök, e Parlament tiszteletre méltó tagjai közül azok, akik önszántukból tanulmányozták tragikus történelmünket, szövetségeseink és barátaink; mások, akik a régi-új gyűlölet nevében a tagadást prédikálják, nem méltók sem nemzeti, sem népi szolidaritásunkra. Talán valóban csak kicsiny, marginális kisebbséget jelentenek, de a történelem megtanított minket arra, mi minden következhet kis csoportok manipulatív tevékenységéből. A kis nyilas csoportok gyilkos ereje szavakban gyökerezett – mocskos szavakban, gyűlölködő szavakban, mérgező szlogenekben, melyek mások nyilvános megalázására, erőszakra és öldöklésre buzdítottak. A tettek a szavakat követték, ahogyan mindig. És akkor már gyakran késő.
Nem az volnék, aki vagyok, ha ezt az ünnepélyes alkalmat ki nem aknáznám, és nem sürgetném önöket – arra apellálva, ami a legnemesebb és legjobb önökben –, hogy határolódjanak el a politikai közélet, sajtó és irodalom antiszemita és rasszista elemeitől. Szégyent hoznak erre a nemzetre, félelmet keltenek a zsidó kisebbségben és más kisebbségekben, amilyen például a roma kisebbség. Miért nem követik önök Franciaország és Németország példáját, és nyilvánítják a holokauszttagadást nem csupán illetlen vagy abszurd tettnek, hanem törvény által szankcionálható véteknek? Miért nincs az iskolákban nagyobb súlya a holokauszt oktatásának? Miért nem lehet hozzáférni a háború idejéből való magyar levéltári iratokhoz, különösen ami a titkosszolgálatok archívumait illeti? Vajon miért nem férhetek én ma hozzá a máramarosszigeti zsidók listájához, holott azt magyar hatóságok állították össze aznap, amikor elhagytuk a gettót? Hogyan félhetnek önök, egy büszke nemzet, efféle dokumentumoktól, holott azokban csak nevek vannak?
Az emlékezet célzatos megrostálása vagy megcsonkítása elkerülhetetlenül keserűséget, frusztrációt és szükségtelen szkepszist szül a jelen helyzetben, amikor minden erőnket mozgósítanunk kell a rasszizmus elleni harcra. Az ilyesmi nemcsak mindenestül erkölcstelen, hanem ostobaság is – ahogyan ostobaság az antiszemitizmus is, az írott emberi történelem legvénebb kollektív előítélete. A történelem ezt nekünk már többször is bebizonyította. Ki az antiszemita? Aki azelőtt gyűlölt engem, hogy a világra jöttem volna. Hitler és tanítványai, köztük a nyilasok számára zsidónak lenni önmagában is halálra méltó vétek volt.
Megtanultuk a múltból a közömbösség veszélyeit is. Emlékezzenek arra, amit mondok: a szeretet igazi ellensége nem a gyűlölet, hanem a közöny. Mások szenvedése iránti közöny a magunk szenvedését is némává és terméketlenné teszi. Nem a folyamat kezdete ez, hanem a vége. A nép, amelyhez tartozom, többek között azért is szenvedte el, amit elszenvedett, mert túl sok volt a közönyös szemlélő.
A nemzet igénye, hogy önmagára büszke lehessen, méltányolható igény. Minden tagjának joga van hozzá. Önök is, ugyanúgy, mint mások, arra lehetnek büszkék, ha a végzet emberivé formálásának vágya megvan önökben.

Legyenek méltók az eszméikhez, legyenek elszántak a valóra váltásukban. Megbecsülést és tiszteletet fognak szerezni önöknek a határokon túl is. Hadd tiszteljék önöket mások, ne pedig szégyenkezniük kelljen miattuk. Ezen a földön sokak szeme és füle figyel most ide, mit mondunk e percben mi egymásnak, ne utasítsák el őket, ne okozzanak csalódást nekik.
Túlélték a fasizmus kegyetlenségét, a kommunizmus hazugságát, tiszteletet vívtak ki maguknak a nemzetek nemzetközi családjában az elszántságukkal, hogy e 20. századi romokon emberi értékekre épülő rendszert építenek maguknak, elutasítják a politikai és a vallási fanatizmust is, és megóvják minden ember jogát – Erasmus és Montaigne szellemében – arra, hogy megkérdőjelezze azt is, ami bizonyosnak látszik, hogy bizalmatlanul viszonyuljon a hatalommal élés és visszaélés félelmetes jelenségeihez. De mondhatom ezt másképpen is: legyenek inspiráló példa, mire képes egy nemzet, ha igazán tiszteli a szabadságunkat és a kollektív emlékezetből táplálkozó igényeinket.

Köszönöm a magyar zsidó közösség barátainak, a Chábád tagjainak és rabbijainak, hogy folytatják a tanulás, az orvosi és egyéb tudományos felfedezések és ragyogó politikai ideák immár sok száz éves történetét. Emlékezzünk: mi vagyunk az ókor egyetlen olyan népe, amely túlélte a korszakokat. Az ellenség – a mi ellenségünk és az emberiség mindenkori ellenségei – igyekezett elpusztítani minket és eltörölni az emlékünket: kudarcot vallott. Ti vagytok ennek a kudarcnak az eleven bizonysága. Ezért vagyunk ma itt, ennek a nemzetnek a törvényhozói közt, és ez igen-igen nagy hatással van rám.
A különféle történelmi próbatételek ellenére én ma is idetartozom, közétek. A vizsnyici chászidok mondása: Ahavat Jiszroél – Klal Jiszroél. Ahol mi, zsidók jelen vagyunk, felelősséget érzünk egymásért, és együtt vagyunk felelősek mindnyájunkért. A magányos zsidónak sem volna szabad magányosnak lennie. Az egyedüli Isten sem magányos, az ember sem. Akármi történik, hatással van rám és ránk. Nevezzük ezt akár abszolút szolidaritásnak, sorsközösségnek: amikor ti féltek, én is reszketek. Ha örültök, veletek örvendezem.

Legendáink arról tudósítanak bennünket, hogy a nagy rabbi, Jiszraél Baál Sém Tov, „az isteni név tudója”, halálos ágyán többek közt ezeket mondta: „Maradjatok együtt!” Az áldott emlékezetű néhai lubavicsi Rebbe tanítása hasonlóképpen szólt: „Akármit tesztek, akárhová vezet az élet benneteket, maradjatok meg zsidónak.” Ez azt jelenti: ne engedjétek, hogy más szabja meg a hitetek határait, és hogy más mondja meg, mennyire szabad emlékeznetek a régi fájdalmakra és régi kétségbeesésekre.

Én emlékezem. Egy este – ahogy szokásunk volt – kettesben üldögéltünk brooklyni dolgozószobájában, és belőlem előbújt a kisgyermek, megkérdeztem hát tőle: „Hogyan hihet valaki az Örökkévalóban mindazok után, ami történt?” Egy hosszú percig hallgatott, aztán visszakérdezett: „No és hogyan lehetne nem hinni?” Én ugyancsak vártam egy kicsit, mielőtt megfeleltem volna: „Rabbi, ha a kérdése szintén kérdés volt, elfogadom, de ha válasz, annak nem fogadhatom el.”

Vannak kérdéseink, amikre nincs válasz. A létezésünk a történelemben talán egyike ezeknek a kérdéseknek. Történészek és filozófusok sokasága szorgoskodott már a megválaszolásán. André Malraux-nak volna igaza, amikor azt mondta: „A zsidó nép az egyetlen, aki komolyan vette az Isten szavát”?

Megtanultunk egy leckét, ami elkísért minket a száműzetés századaiban: bár nem élünk Jeruzsálemben, Jeruzsálem bennünk él. Budapesten vagy Párizsban, Amszterdamban és Casablancában – mindenütt Jeruzsálemért könyörgünk… de azért a népért is, amelynek körében otthonra találtunk.

És mégis…

Emlékezzünk Albert Camus megrendítő üzenetére a Pestis végéről: akárhogy is, több van az emberben, ami ünnepelni, mint ami kárhoztatni való.