Kertész Imre igazsága

Kertész Imre élesen fogalmazott születésnapi interjújában és rá következő nyilatkozataiban. Gondolatébresztő és érzelmeket felkavaró megszólalásával provokál, így tett fontos regényeiben és esszéiben is. Mondandója érdemi megítéléséhez érteni kellene, sőt átérezni a sérelmet, amit 1938 és 1945 között zsidóként, illetve 1989 előtt szabadon gondolkodó magyar állampolgárként – megtűrt s visszhangot alig kapott íróként –, totalitárius rendszerek áldozataként kellett elszenvednie, s nemcsak neki, hanem hozzá hasonlóan oly sokaknak. És a Nobel-díját követő, szélsőséges visszhangokat még nem is említettük.
 

 

Az interjúban több, vele kapcsolatos kollektívum fricskát kap: a magyarok, a zsidók és a németek egyaránt. Minden közösséggel szemben távolságot tart, mintha csak emlékeztetni akarna: ő a törékeny individuum méltóságának írója, aki nem kedveli a homogenizáló törekvéseket, a csoportidentitásokat, melyek a történelem tanúsága szerint tömeggyilkossághoz vezethetnek. Ettől persze még értelmezhetjük őt a magyar irodalom, a zsidó irodalom, a vészkorszak irodalma vagy az egzisztencialista irodalom kontextusában, és aki akarja, még a német kultúra hatásait is elemezheti művei­ben – mert ez meg az olvasó szabadsága.

Sommás és bizonyára túlzó az irodalmat érintő néhány állítása, például hogy „államilag engedélyezett” könyveket nem olvasott (talán az államilag támogatott irodalom okozhatta viszolygását, miközben ő és más fontos szerzők a tűrt kategóriába tartoztak), ám amit mai politikai viszonyainkról mond, azt a köztársaság magukra adó politikusainak is alaposan meg kellene fontolniuk. Amikor holokauszt-túlélőként és európaiként erősödni látja a magyarországi antiszemitizmust és a közeljövőben talán a parlamentbe kerülő szélsőjobboldalt, mely antiszemita és cigányellenes politikát hirdet; amikor azt látja, hogy a baloldal és a jobboldal – a nyugat-európaitól eltérő módon – nem képes hozzávetőleg közös értékrendet kialakítani a nácizmus és a kommunista diktatúra örökségével szemben és nem képes a demokráciát megvédve, hatékonyan fellépni a gyűlöletkeltő, szélsőséges erőkkel szemben, érthető a határozott, akár indulatos fogalmazás. Érthető az is, hogy provokatív kommunikációs eszközökkel kívánja erre felhívni a figyelmet és felrázni a közvéleményt.

Kertész Berlinből beszél, s mint mondja, jobban érzi ott magát, mint Budapesten. Mindez aligha meglepő. Zsidóként egyre hontalanabbnak érzem magam is szülővárosomban. Nem érzékelem azt a társadalmi hangulatot, mely szellemi-erkölcsi támaszt, szükség esetén pedig védelmet jelenthetne a zsidóellenességgel, a szélsőséges ideológiák terjedésével szemben, és a roma közösségek tagjai sem érzik ezt a biztonságot. Nem érzékelem azt, hogy valóban fontos volna a társadalom többsége és a társadalom többségét reprezentáló erők számára a kisebbségben lévők biztonságérzete, otthonosságunk, nyugalmunk. Ha így lenne, sokkal hatékonyabban, nyíltabban állnának ki mellettünk és értünk. Ha kell, közösen demonstrálva, ahogy, ha kellett, megtették ezt a szélsőjobbal szemben Párizs, Berlin és Prága polgárai és politikusai. Nem érzékelem, hogy a köztársaság polgáraiként hatékony védelmet élveznénk államunk törvényei révén, az arra hivatott közjogi méltóságok, közintézmények, pártok, parlamenti és önkormányzati képviselők, rendvédelmi és igazságszolgáltatási szervek határozott közreműködésével.

A köztársaság polgáraként persze nem érzékelem azt sem, hogy a közös európai erkölcs és a demokratikus jogérzék erősebb lenne, mint a partikuláris pártérdekek. Nem érzem, hogy a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás hatékonyan járna el a politikát is átszövő korrupcióval szemben; nem érzem, hogy a törvényhozás és az önkormányzatok tagjai példával járnának elöl a jogkövetéssel kapcsolatban. Ez a kártékony állapot kínál könnyen bejátszható pályát a demokráciát aláásó szélsőséges uszítóknak, az utcán randalírozó félkatonai egységeknek. Azoknak, akik visszaélnek a gazdasági válság és a korrupció miatti rossz társadalmi közérzettel s akik az antiszemitizmus és a cigányellenesség eszközét használják, hogy felkorbácsolják az indulatokat.

Kertész Imre személyében egy, a magyar kultúra közegében, világirodalmi és filozófiai műveken eszmélődő és pályáját befutó író szólalt meg – joga van akár éles szavakkal bírálnia azt a nemzetet és azt a kultúrát, melyben fél évszázada alkot és amelynek működését figyelemmel követte és követi. Joga van ehhez az elmúlt két évtized múltfeldolgozási hiányosságainak tanújaként is; különösen mert közelről láthatja, hogy működik a közélet, a szellemi élet és a múltfeldolgozás Németországban, van tehát összehasonlítási alapja.

Elindult persze valamiféle múltfeldolgozás 1989 után Magyarországon is, ám a politikai és kulturális szféra kettészakadásával egyelőre nem látszik, hogy kialakulhatna a nemzeti konszenzus arról: mi az, amit közösen gyászolunk, mi az, amit közösen utasítunk el és mi az, amit közös értéknek tekintünk és szükség esetén megvédünk. Kertész nem véletlenül szól éles szavakkal totalitarizmusokról: a nácizmus és a magyarországi vészkorszak traumája mellett a kádárizmus bűneiről, mellyel éppúgy nem néz szembe a társadalom.

Elenyésző információt kapnak a magyar diákok az iskolában a zsidóságról, a kereszténység és egész civilizációnk gyökereiről, a zsidóellenes előítéletekről, melyek közel kétezer éve jelen vannak a nyugati világban, és a modernizáció során új és új formákat vettek fel – miközben az antiszemitizmus ma is égető társadalmi kérdés. E nélkül éppúgy nem fogható fel a holokauszt, mint a Sorstalanság első lapjain megírt tapasztalat – az emberi szuverenitás nevelés általi elvesztésének – tudatosítása nélkül. Kínos, civilizációkritikai tudás, de így működik világunk, így jöhet létre – szerencsétlen körülmények összejátszása esetén – minden diktatúra. Szabadon gondolkodó, autonóm és szuverén személyek nélkül pedig minden társadalom kiszolgáltatott a totalitarizmus fenyegetésének.

Hiányos az oktatás a vészkorszak, a zsidók jogfosztása, kifosztása és megsemmisítése, ám éppígy a sztálinizmus és a kelet-európai diktatúrák tárgyában, nem válik érzékletes tudássá az oktatás során mindaz, ami akár a diákok nagyszüleit érintette. Sok iskolában el sem jutnak eddig az oktatók, megállnak a második világháborúnál, netán az ötvenes éveknél – mert könnyebb számukra az aktuálpolitikai vetületű témákat elkerülni. Részletesen s talán túl aprólékosan foglalkoznak a történelem számos korszakával, ám a mindennapjaink vitáit is meghatározó közelmúlttal nem boldogulnak. Történik mindez akkor, amikor a politikai jobb- és baloldal hangadói, saját érdekeik szerint, eszközként használják a 20. századi történelmet, egyfajta részleges amnéziát próbálva előidézni és relativizálni igyekezve a huszadik századi Magyarország két tragikus korszakában viselt politikai és társadalmi felelősséget. Ennek hatása „természetesen” – hogy a Sorstalanság kulcsszavát idézzük – a pedagógusokat is érinti. Így termelődnek újjá társadalmi neurózisaink.

Lehetséges, hogy a múltfeldolgozás hiányosságaira élesen és provokatívan felhívni a figyelmet, s néven nevezni mai rossz közérzetünk történelmi és társadalmi okait, lökést adhat a szembesülés folyamatának.