„Érdemes átolvasni”

A cím Máthé Áron írásából való. Érdemes átolvasni szerinte, mit ír Kertészről, a bolsevizmusról és az ÉS üvöltő derviseiről Schmidt Mária egy régi Magyar Nemzetben. Részben igaza van. Valóban érdemes átolvasni egy vita anyagait, mielőtt írunk róla. A módszertan tudorai azt mondják, az ilyesmi szerencsét hoz a vélemény-újságírónak. Máthé posztjában felteszi a kérdést, emlékszünk-e az ÉS üvöltő derviseire, akik habzó szájjal őrjöngtek egy Rádai Eszternek adott interjú után, amiben Kertész azt nyilatkozta – ez volt a cím is -, hogy a Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írta. Ő mindenesetre nem vagy igen rosszul emlékszik.

Forrás: Konzervatórium blog

 

 

A nyilatkozat maga az ÉS-ben jelent meg, ezért reagált az ÉS-ben egy olvasói levélben valaki. Nem szerkesztőségi cikkben vagy ilyesmi, olvasói levélben, amit azért mégis nehéz az ÉS véleményeként elszámolni. Ezzel azonban akkor sem törődött senki, azóta pedig végképp nem, az első összemosás hagyományt teremtett, ma már mind úgy emlékszünk, különösen ha már eleve megvan a véleményünk „az” ÉS-ről, hogy kórusban hörögtek a ballib hiénák, amiért bántották imádott Kádárukat. Schmidt Mária ajánlott cikkének címe finom Arany-allúzió: az Élet és Irodalom levelét megírta. A cikkből kiderül, hogy Schmidt átlát a szitán, tudja ő, hogy igazából a levelet az ÉS írta Vári György olvasónak álcázva magát, elvégre ki az a Vári György, gyanús. Furcsa, hogy nem ismerünk minden olvasót, Vári György nyilván nincs is. Lebuktak a sötétben bujkáló ellenforradalmárok. Ehhez ugyan feltételezni kellett, hogy az ÉS csak utólag vette észre, mi is jelent meg benne, hogy a szerkesztők megjelenés előtt még a vezető anyag címét sem olvassák el, ami nem tetszik nekik saját lapjukban, azt utólag, álolvasói levelekben szokták kommentálni, de Schmidt Mária így képzelte és kész. Ha mindig ennyit akadékoskodnánk, soha nem juthatnánk el egy tisztességes összeesküvés-elméletig. Az is kiderül, persze, hogy itt még az ÉS-nél is nagyobb erők mozognak ármányosan Vári Györgynek álcázva magukat. Hallga csak: „Most még így írnak: „Azt javaslom, tekintsük ezeket a mondatokat egy kitűnő és szellemes író kevésbé sikerült bonmot-jának.” De ez az utolsó figyelmeztetés. Utána…”

Hogy utána mit tenne a levél írója, én, az nem derül ki, de annak, aki végigolvasta az írást, nem sok kétsége lehet afelől, hogy bármi kitelik tőle. A szöveget valóban érdemes átolvasni, ha az összeesküvés-elméletek lélektanáról akarunk megtudni egyet-mást, ez, kerülő úton, valóban közelebb visz Kertész Imre megértéséhez is. Az eredeti szövegben, amire nem vagyok ugyan büszke, de valóban én írtam, felkérés nélkül, egyedül, saját, önálló elhatározásomból, különben szerepel, hogy a Kádár-rendszerről „nagyon rosszakat gondolok”, hogy nem a Kádár-rendszer megítéléséről vitatkozom Kertésszel, hanem regénye értelmezéséről. A Kádár-rendszerről szóló értékítéletemet különben a „félreértések elkerülése végett” szavakkal vezettem be, de ez mit sem használt. Odaírtam továbbá, hogy „Kertész talán azt szerette volna ezekkel a roppant szerencsétlen mondatokkal jelezni, hogy vérbeli, valódi és elkötelezett demokrata, és szenvedélyesen gyűlöli a magát baloldalinak hazudó tekintélyuralmat is, ezt azonban a szélsőjobbos publicistákon kívül senki nem vonja kétségbe, őket meg nem lehet és nem is érdemes semmiről sem meggyőzni”. Az írásban tehát benne van, hogy a demokrata minden diktatúrát megvet. Igaz? Az írásban, noha van benne jó sok marhaság, ilyen értelemben nincs kettős mérce. Schmidt Mária pedig mindazt, ami összeesküvés-elméletébe nem fért bele, egyszerűen nem olvasta el, és pontosan így járt el Máthé Áron is. Ha Schmidt Mária tájékozódni kívánt volna arról, kicsoda az, akiről ír, a rejtélyes és – ahogy Virág elvtárs mondaná – gyanús levél szerzője, elég lett volna elolvasnia a kezében tartott ÉS címlapját, onnan megtudhatta volna, hogy e számban kritikát olvashat a levélíró könyvéről, történetesen egy Kertész Imre életművét tárgyaló monográfiáról. Ezt azonban Schmidt Mária nem tette meg, tehát mulatságos összeesküvés-elméletének gyártásakor forrásai vonatkozásában, mondjuk úgy, nem volt különösen aggályos és ajánlott olvasmánya hatása alól sajnos nem tudta kivonni magát Máthé Áron sem ebben a tekintetben. A szerzők célja az volt, hogy addig homogenizáljanak, amíg megmaradnak az egyik oldalon azok, akik nem relativizálják sem a bolsevikok, sem a nácik bűneit, a másikon pedig a kádáristák. Az igaz és a hamis, a jó és a rossz. A tiszta igazság és a mérlegelhetetlen, szempont nélküli, teljes hazugság. Az önkritikai attitűd, a szkepszis szikrája nélkül. (Ha valaki meg akar szabadulni ettől az attitűdtől, érdemes egy olyan, kiváló konzervatív gondolkodót olvasnia mint például Odo Marquard.) Meg tájékozódni sem árt cikkírás előtt. Azt, hogy mit gondolok Kádár rendszeréről, azóta elégszer megírtam. (Ha valakit érdekel, akkor például itt).

Legutóbb egy rádióműsorban például együtt dicsértünk egy olyan könyvet Schmidt Máriával, amely a nácizmus és a bolsevizmus egyéni autonómiát eltipró mechanizmusainak hasonlóságait is bemutatja. (Hadd reklámozzam: Lantos Péter: Sínek és sorsok).

Ugyanakkor komolyan gondolom, hogy valami igazság minden megszólalásban kell legyen, Máthé Áron hézagosan tájékozott írásában is. Egykori olvasói levelem olyan kitételei, mint hogy ha Kertész úgy véli, Stockholmban ennyire félreértették, önérzetesen vissza kellett volna adja Nobel-díját, modortalan sületlenségek voltak. Kertész sem fogalmazott pontosan.  Alighanem arra gondolt, hogy azzal, ahogy a Sorstalanság megmutatja, hogy teszi a megsemmisítés saját elpusztításában közreműködő alkatrészévé Kövest minden egyes apró lépés, újabb fokozat, rendelet és a saját illúziói, egyúttal felmutat valamit a kádári konszolidáció gerinctörő folyamatából is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Sorstalanság nem szól a holokausztról. Kertész, tudjuk, azt szokta mondani, hogy a holokauszt egyfajta univerzális erkölcsi tapasztalat, ilyen értelemben kitüntetett. Erről beszél a legutóbbi vitát kiváltó interjújában is, és igaza is van. Ezért mondhatta a Nobel-beszédben, hogy Auschwitzon gondolkozva inkább a jövőn semmint a múlton gondolkodik. Ugyanakkor interjúja meglepte azokat, akik úgy sejtették, hogy a holokauszt tapasztalatának is van valami köze esetleg az élelműhöz és a főműhöz is. A regények és az esszék határozottan ezt a benyomást keltik. Nem találnánk-e furcsának a mondatot, hogy a jórészt az 56-os forradalom idején játszódó Az angol lobogó voltaképpen csak és kizárólag a kisinyovi pogromról szól és 56-hoz az égadta világon semmi köze nincsen, rossz úton jár, aki mégis ezt hiszi. Kertésznek is árnyaltabban kellett volna fogalmaznia, nekem is. Mégis, hogy valami haszna legyen ennek a buta vitának, hogy valami tisztázódjék, azzal zárnám: elnézést kérek Kertésztől egykori otromba mondatomért, és mindenki mástól, akit megbántott.