“Magasabb nívóra lenne szükség”

Az elhíresült Kertész Imre-interjú kapcsán a Litera körkérdést intézett írókhoz, irodalmárokhoz, történészekhez. Ez alkalommal Bán Zoltán András, Szántó T. Gábor és Tamás Gáspár Miklós reagálását olvashatják. A beérkező válaszokat folyamatosan közöljük.
 

 

Kertész Imrével, nyolcvanadik születésnapja alkalmából, interjút készített a Die Welt. A beszélgetés MTI által lefordított változata a hétvégén azonnal viharokat kavart. (Egy nappal később Kertész Imre  felháborodásának adott hangot, miszerint meghamisították amúgy kritikai éllel közölt szavait. A későbbiekben az MTI új fordítást adott közre.) A Népszabadság hétfői számában Radnóti Sándor Kertész Imre, a sértett című jegyzetében reagált a Nobel-díjas író nyilatkozatára. A Litera Radnóti Sándor publicisztikáját vitaindító szövegnek tekinti, és ez alapján körkérdést intézett írókhoz, irodalmárokhoz, történészekhez.

„Egy nemzeti kultúrának el kell tudnia viselnie, sőt, méltányolni kell tudnia azokat a nagy alakjait is, akik megvetéssel vagy semmibevevéssel fordulnak szembe vele. A Swifteket, Lichtenbergeket, Thomas Bernhardokat. Érettségének tesztje ez. „Wenn ich dich lieb habe, was geht’s dich an?”, „ha szeretlek, mi közöd hozzá?”, hangzik egy híres Goethe-idézet.” – írta Radnóti Sándor a Népszabadságban leközölt jegyzetében. Ön miként látja: a Kertész Imre születésnapjára készült, s interpretációi révén elhíresült interjú mennyiben nevezhető tabusértőnek vagy leírónak?

Szántó T. Gábor: Kertész Imre élesen fogalmazott – ennek valóban van tradíciója művészek és gondolkodók körében. Ugyanakkor mondandója valódi megértéséhez és megítéléséhez érteni kellene, sőt átérezni a sérelmet, amit 1938 és 1945 között magyar zsidóként, illetve 1948 és 1989 között gondolkodó magyar állampolgárként – megtűrt, s visszhangot alig kapott íróként –, totalitárius rendszerek áldozataként kellett elszenvednie, s nemcsak neki, hanem hozzá hasonlóan oly sokaknak. És a Nobel-díját követő, szélsőséges visszhangokat még nem is említettük.
Amikor holokauszt-túlélőként és európaiként erősödni látja a magyarországi antiszemitizmust és a közeljövőben talán a parlamentbe kerülő szélsőjobboldalt, mely antiszemita és cigányellenes politikát hirdet, s amikor azt látja, hogy a demokratikus baloldal és a demokratikus jobboldal – a nyugat-európaitól eltérő módon – nem képes közösen fellépni a szélsőséges erőkkel szemben, érthető a határozott, akár indulatos fogalmazás. Tabut nem sértett. Az, hogy mennyire látja súlyosnak a magyarországi politika, közbeszéd, közmorál és kultúra viszonyait, szabad ítélet- és véleményalkotása részét képezi. Éppúgy az is, milyen – akár provokatív – kommunikációs eszközökkel kívánja erre felhívni a figyelmet s felrázni a magyar és az európai közvéleményt.
Az „államilag engedélyezett” könyvekről tett kijelentését sommásnak érzem, talán az államilag támogatott irodalom okozhatta viszolygását, miközben ő és más fontos szerzők a tűrt kategóriába tartoztak.

Tamás Gáspár Miklós: A támadások idiotizmusa ellenére nem vagyok elragadtatva a nagyszerű Kertész Imre interjújától. Radnóti Sándornak igaza van, sőt: Kertész Imre nagy regényeiben, esszéiben, elbeszéléseiben megtalálható az a bírálat, amelyet komolyan kell vennünk. De ez nem az az eset. S Kertész Imre téved, amikor azt mondja – netán azt is hiszi – , hogy ő az, aki a nemzeti önbírálat vagy önostorozás első jelentős képviselőjének mondható. Széchenyi? Ady? Szabó Ervin? Szabó Dezső? Szekfű? Bibó?

Lát-e esélyt arra, hogy a születésnapi interjú körüli hírverés és polémia ne befolyásolja Kertész Imre műveinek magyarországi olvasatát? Milyen következményeket jósol?

Sz. T. G.: Nem hiszem, hogy a művek „olvasatát” jelentősen befolyásolná a nyilatkozat. 

T. G. M.: Nem, erre nem látok esélyt. Bár a jelenlegi közhangulatban (hogy a meghitt Horthy-kori kifejezést használjam) a „zsidónak minősülő” szerzők közül azok, akik a magyarországi viszonyokkal vagy a magyar történelemmel bátorkodnak foglalkozni, a legrosszabbakra számíthatnak. Nemcsak Kertész, akinek a regénycíme már fiatal nyilasok egyenpólóján szerepel („Ne piszkáljatok, sorstalanok”).  

“A magyarság régi terhei – a hazugság és az elfojtásra való hajlam – jobban érvényesülnek, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik.” – mondta Kertész Imre az ominózus interjúban. Ön szerint segíti-e ez a megfogalmazás a múlttal való szembenézést?

Sz. T. G.: Egy a magyar szellemi közegben eszmélődő és pályáját befutó író és esszéista szólalt meg – joga van akár éles szavakkal bírálnia azt a nemzetet és azt a kultúrát, melyben félévszázada alkot, és amelynek működését figyelemmel követte. Joga van ehhez az elmúlt két évtized múltfeldolgozási hiányosságainak tanújaként is; különösen mert közelről láthatja, hogy működik a közélet, a szellemi élet és a múltfeldolgozás Németországban, van tehát némi összehasonlítási alapja is.
Elindult persze valamiféle múltfeldolgozás 1989 után Magyarországon is, ám a szellemi-politikai szféra kettészakadásával egyelőre nem látszik, hogy kialakulhatna a nemzeti konszenzus arról: mi az, amit közösen gyászolunk, mi az, amit közösen utasítunk el, és mi az, amit közös értéknek tekintünk, és szükség esetén megvédünk.
Elenyésző információt kapnak a magyar diákok az iskolában a zsidóságról, a kereszténység zsidó gyökereiről, a zsidóellenes előítéletekről, melyek közel kétezer éve jelen vannak a nyugati világban, és a modernizáció során új és új formákat vettek fel – miközben az antiszemitizmus ma is égető társadalmi kérdés. Enélkül éppúgy nem fogható fel a holokauszt, mint a Sorstalanság első lapjain megírt tapasztalat: az ember szuverenitása nevelés általi elvesztésének tudatosítása nélkül. A civilizáció-kritikai regény első lapjain, „privát” vészkorszak zajlik. Átlagosan hideg gyermekkort látunk, mely bár elvált szülők között zajlik, nem sokban különbözik a többség „rendre”, fegyelemre”, „szófogadásra” szoktatásától. Ennek során, nevelés jogcímén, egy gyermeket családtagjai saját képükre formálnak. Megfosztják önmagától, így amikor történetesen deportálják, már engedelmes robotként kész alávetni magát a parancsoknak, és készségesen közreműködik a megsemmisítésére történő előkészületekben, hisz végül is addig sem tett mást.
Kínos tudás, de végső fokon így működik a civilizáció, így jöhet létre – szerencsétlen körülmények összejátszása esetén – minden diktatúra. Bizonyos lélektani alapismeretek megemésztése és oktatása nélkül, autonóm és szuverén személyek nélkül, minden társadalom kiszolgáltatott a totalitarizmus fenyegetésének.
Hiányos az oktatás a vészkorszak, a zsidók kifosztása és megsemmisítése, ám épp így a sztálinizmus és a kelet-európai diktatúrák tárgyában, nem válik érzékletes tudássá az oktatás során mindaz, ami akár a diákok nagyszüleit érintette. Sok iskolában el sem jutnak eddig az oktatók, megállnak a második világháborúnál, netán az ötvenes éveknél, vagy az előtt – mert könnyebb számukra az aktuálpolitikai vetületű témákat elkerülni. Részletesen és aprólékosan foglalkoznak a Karoling dinasztia, a tatárjárás, a török uralom kérdéseivel, a Habsburg birodalom és az erdélyi fejedelemségek történelmével, ám a mindennapjaink vitáit meghatározó közelmúlttal nem boldogulnak. Történik mindez akkor, amikor az egyes politikai erők, saját érdekeik szerint instrumentalizálják a 20. századi történelmet, egyfajta részleges amnéziát próbálva előidézni, és relativizálni igyekezve a huszadik századi Magyarország két tragikus korszakában viselt politikai és társadalmi felelősséget. Ennek hatása alól, „természetesen” – hogy a Sorstalanság kulcsszavát idézzük – a pedagógusok sem vonhatják ki magukat.
Lehetséges, hogy a múltfeldolgozás lassú folyamata egyszer mégis nagyobb tudatossághoz juttatja az országot és a sürgetés nem feltétlenül segít, ám az is lehetséges, hogy ilyen helyzetben élesen és provokatívan felvetni a hiányosságokat, meggyorsíthatja a folyamatot.

T. G. M.: Ez nem helytálló kijelentés. Voltak ennél hazugabb korszakok is. És az sem igaz, hogy Magyarország – és Európa – huszadik századáról magyar szerzők (igen sokan) ne mondtak volna ki fontos dolgokat. Már hogyne mondtak volna. Dr. Juhász Gyula akadémikus könyve, az Uralkodó eszmék Magyarországon 1934-1944 már huszonhat éve megjelent, hogy elfelejtett példát idézzek, Miskolczy Ambrus történeti esszéi pedig mostanság jelennek meg, hogy kevéssé ismert példát idézzek. Lehet, hogy a „nemzeti konzervatív” sajtó egy részére ez igaz, de általánosságban nem így van. Hogy a jelenlegi ultranacionalista és gyorsan fasizálódó közhangulatban ez nem érvényesül, az biztos, de Kertész nem ezt mondja. Mindenesetre ne ebből az esetleges hírlapi nyilatkozatból ítéljük meg Kertész Imrét, „akinek élete munkája nélkül nehéz elképzelni a saját íróságunkat, magyarságunkat, magunkat”. Ezt írta a november 6-ai ÉS-ben Esterházy Péter, és nem kétséges, hogy igaza van.

(Bán Zoltán András kérdéseinkre összevont választ adott.)

Bán Zoltán András: Válaszom mindhárom kérdésre:

Kertész Imre Die Welt-interjúját aligha veheti komolyan bárki komoly ember. A szöveg (és persze a magyarul elsőként megjelent MTI fordítás is) szánalmas, komoly tárgyi tévedésekkel telezsúfolt, nevetséges, de legkivált színvonaltalan. Minden más ebből, és legelsősorban az utóbbiból következik. Hogy ezt valóban úgy értékeljük, mint a saját fészkébe piszkító szellem megnyilatkozását, ahhoz magasabb nívóra lenne szükség, ha úgy tetszik, egy Swiftére, egy Thomas Bernhardéra, vagy a nem említettek közül netán egy Karl Krausszéra, egy Adyéra. Itt szó sincs ilyesmiről, ez mindössze egy sértődött (Márai szava ez!) idős nyárspolgár rossz pillanatban adott válaszainak ellenőrizetlen gyűjteménye, amelyet sajnos még elő is segít a német újságíró lakájszerű alákérdezése. Beszéljünk Kertészről az íróról, az esszéistáról, vagy ne adj isten a szociálpszichológiai-irodalomszociológiai jelenségről, ezt az interjút pedig — mint egykor Karl Kraust az akkori osztrák sajtó — hallgassuk agyon.