Ady Endre vs. Kertész Imre

Minden, minden ideálunk / Másutt megunt ócskaság már, / Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért. // Csak cammogva fonjuk éltünk / Mások elhányt guzsalyáról / S nem kár értünk, / Ha elvágják fonalunkat.

Forrás: KultúrPart

 

 

(Megpróbálom szelíden, pedig komoly az indulat. Megpróbálom így, mert egyrészt ez az indulat nem érdekes, másrészt a vasárnap esti misén, miután a prédikációban nem találtam az ügyre vonatkoztatható tanácsot, a templom főfeliratába tudtam csak kapaszkodni, ott meg azt kérték, legyek szelíd.)
Tisztelettel kérem tehát az olvasót, ítélje meg, hogy az alábbi versben van-e magyarság elleni uszítás. Felszisszen-e a magyar olvasó ettől?

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

Nem, nem azt kérem, hogy a vers művészi színvonalát megítéljék. Kifejezetten kérem, hogy ne a megírás száz évvel ezelőtti dátumával olvassák össze a verset. Csak annyira válaszoljanak: fáj-e olvasni. (Úgy gondolom: fáj.) És hogy így van-e. (Úgy gondolom: így.) Azt hiszem, akár kuruc, akár labancbérenc olvassa, remélem, csak annyit tud mondani, hogy: így van, de még mennyire, hogy így van.

Jó. Tisztelettel kérem, most másodszor az olvasót, ítélje meg, hogy az alábbi versben van-e olyan, ill. olyan súlyos magyarságkritika, amire az egyetlen válasz egy lehajtott fej, szomorú szem és egy pohár vörösbor. Vitatja-e valaki az állításokat

Magyar bolyba sodort léttel
Sírom el, hogy nincs magyarság,
Nincs kivétel
S még a fájdalmunk is régi.

Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért.

Csak cammogva fonjuk éltünk
Mások elhányt guzsalyáról
S nem kár értünk,
Ha elvágják fonalunkat.

Csak valami más is volna
A mi másolt életünkben,
Mint új borba
Belesajtolt szagos fürtök.

De a mi kis bolyunk semmi,
Husvéttalan a magyarság
S irni, tenni
Mégis üznek nagy parancsok.

Nem tudom, hogy mi a célja
Ennek a hazug életnek,
Mégis néha
Ezért mindent lángba dobnék.

Mi az én nyomoruságom,
Bármi koldus, bármilyen bus?
Sirva látom:
Kietlenebb a fajtámé.

Céljainkat elcélozták,
Életünket már elélték.
Cirkusz-ponyvák
Bohóc-sorsa leng előttünk.

És tessék, itt egy harmadik szövegrész.

Magyarország régi szenvedélye, a képmutatás és az elfojtásra való hajlam ma ugyanúgy jellemző, mint mindig is. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindebből semmit nem dolgoztak fel, csak elkendőzték holmi szépítgetésekkel.

Az első kettőt Ady Endre írta, a harmadik Kertész Imre nyilatkozatából a legvitatottabb pár mondat (még mondta azt is, hogy Budapest balkanizálódik, meg hogy a szélsőjobb stb. – az interjú felelőtlen és pitiáner és rosszindulatú és nagyon veszélyes félrefordítását hagyjuk is). Az állítások nagyon hasonlók mindkettejüknél. Vagy lényegében ugyanazok.

Fontos az is, persze, hogy ki az, aki állít. Azt hiszem, legfontosabb tudnivaló erről a két emberről, hogy mindkettejük magyarul ír, a magyar irodalmat építi. Egyéb fontos tudnivaló róluk: mindkettő végigélte a magyar történelem utolsó, rettenetes háborúinak egyikét, és úgy gondolták, hogy az irodalom többek között eszköz arra, hogy sorskérdésekkel foglalkozzon. De a legfontosabb mégis csak az, hogy magyarul író emberek. A mostani ügyben közöttük semmi-semmi más különbségnek nem szabad lennie. Aki lát különbséget: nem vagy nem csak az irodalmat látja bennük. És ez baj. Ez ilyen egyszerű.

Nem könnyű annak, aki egyetért azzal, hogy „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Annak viszont pláne nem lehet könnyű, akit tehetsége, élményanyaga, morálja, műveltsége abba a sorsba kényszerít, hogy ő legyen az, aki figyelmeztet, fájdalmat okoz, bánt („szeret, bánt és félt” – ahogy Ady fogalmazott). Mert ha abbahagyná, ugye, végünk lenne. Ady Endre ilyen volt. És Kertész is ilyen.

Nem bántják ezek a nemzettudatot: ébren tartják. Nem szelíden, mert az nekik nem dolguk.