Kertész, problémák

Kertész Imre nemrégiben nagy vihart kavart egy német lapnak adott interjújában, szélsőséges reakciókat, többek között a magyarellenesség vádját váltva ki az itthoni közvélemény egy részéből. Jogosak-e a Nobel-díjas írót ért vádak? Igaza volt-e Kertésznek?

Forrás: komment.hu

 

 

A pár éve Berlinben élő nagy magyar író, Kertész Imre 80 évesen is nagy vihart tudott kavarni a napokban adott interjújával. A szöveg, amely Kertész élettapasztalatát (s nem életbölcsességét) foglalta össze, nagyjából azon a nyomon haladt, amelynek vonalát maga az idős író határozta meg. A kritikusok jó része (ezek főleg a radikális tábor szokásos figuráiból, az “Imre Kertész”-ező alvilágból tevődnek össze) csak megerősítették azt, amit Kertész állítani akart szeretve gyűlölt hazájáról, Magyarországról, ahol “a jobboldali radikálisok és az antiszemiták szava számít” (Rechtsextreme und Antisemiten haben das Sagen). Ilyen szempontból Kertész mondatai önbeteljesítő jóslatként is működtek, hiszen ördögi kör alakult ki, a kritikusok megsértődtek Kertésznek a magyar nemzettől való kifejezetten radikális, ám verbális távolságtartásán, hiszen – többek között – a már említett antiszemita “fölény” megemlítésén túl és azon, hogy lebalkánozta Budapestet, kifejtette, hogy “ne nyomjanak hozzá Magyarországhoz” (stempeln Sie mich nicht zum Ungarn – abban az értelemben, hogy ne skatulyázzanak be). Mire a magyarországi reakciók egy része a meglehetősen ostoba hazaárulózás és országgyalázás vádja volt + az, hogy “Imre Kertész”. Quod erat demonstrandum, azaz ha valaki ezeket a cikkeket lefordítja németre, akkor lobogtathatja bizonyságul, hogy Kertésznek igaza volt. Igaza volt?

Szögezzük le, a Sorstalanság kiváló, ritka műalkotás, megérdemelten kapott érte Kertész Imre Nobel-díjat, mint ahogyan még sokan mások is megérdemelnék, akik nem kaptak s akiknek az írói ágendája kevéssé illeszkedik az (egyébként normatív) nyugati irodalmi-politikai kánonhoz, ami azért a művészi nívón túl szükségeltetik egy ilyen kitüntetéshez. Ugyanakkor minden magyarnak örülnie kellene annak, és büszkének lennie arra, hogy honfitársa ilyen elismerésben részesült, még akkor is, ha viszonya szülőföldjéhez ambivalens és traumatikus, de hát sokan voltak így ezzel a magyar irodalom nagy alkotói közül.

Ám, amit mondott, az nem túl bölcs. Nem azért, amiért a radikális kritikusok tartják, hogy “országgyalázó”, illetve “magyarellenes” hanem, mert – ironikusan szólva – túlzottan is az, szövege magán hordozza az emigránsok sérüléseit, sértettségét. Eltekintve a deportálás okozta indokolt neheztelésen. Nyugat és Kelet szétszakítottságára reagálnak így azok, akik haragszanak a Keletre s egyfajta karikírozott világpolgárságot képviselnek a “balkáni” viszonyokkal szemben: ez a hazája viszonyain felháborodó, majd attól hisztérikusan “elhatárolódó” zapadnyik (nyugatos) értelmiségi tipikus állásfoglalása egy olyan társadalmi-politikai helyzetben, amikor egy ország/régió relatív lemaradottsága és problémái ismét tudatosulnak s ő rádöbben arra, hogy nem olyan lett, mint amilyennek akarta. Főleg bevándorlók szoktak így beszélni: “ich bin ein Produkt der europäischen Kultur” (az európai kultúra terméke vagyok), valamint ők éreznek mérhetetlen hálát azon város iránt, amely befogadta őket s amelynek régi lakói amúgy nem szoktak hűségnyilatkozatszerűen hálálkodni, elvégre olyan természetes nekik az, hogy a városhoz tartoznak, mint a halnak a víz, madárnak a levegő.

Ám nem csak erről van szó. Egy nagyvárosi ember (Grosstädter) Berlinhez tartozik – mondja Kertész, főleg annak leginkább a budapesti első kerület némely részeire emlékeztető gyönyörű és elegáns Charlottenbourg negyedéhez (ott honol a gyönyörű kastély is), ahol sétálnak és kávéházak teraszain ülnek (sitzen auf den Kaffeehaus-Terrassen). Charlottenbourg valóban őriz valami olyasmit, amely Berlinben is egyre ritkább, az 1968 után foszladozó hagyományos német polgárság itt még él. Érdekes viszont, hogy ebből a szempontból Kertész sem teljesen berlini, mert Kreuzberg vagy Mitte ennél multikultibb s modernebb negyedei hidegen hagyják a klasszikus szépséget és rendezettséget szerető írót. Mindenesetre a világnak az itt kifejtett felfogása sajátososan burzsoá, mert Charlottenbourg Berlin egyik legdrágább része; úgy látszik, hogy nagyvárosinak lenni és idővel rendelkezni csak egy bizonyos jómóddal rendelkezve lehetséges, amely összegzés azért jelentősen korlátozza Kertész kijelentéseinek igazságát és érvényességét – nem másra, mint saját magára.

Kertész Énje máskor is felülkerekedik a valóságon, a kívülállás akarata átformálja az emlékeket is és egyedüli kulturlénynek ábrázolja az írót – egy barbár világban. A három berlini operaház és a budapesti fürdőszobában tranzisztoros rádióval klasszikus zenét hallgató író időbeli egyidejűségének abszurd kontrasztja nem Magyarország, hanem Afganisztán képét idézi fel a német olvasóban, aki csak annyit tud meg, hogy ez akkoriban történt, amikor még Budapesten élt (als ich noch in Budapest wohnte). Legalább ennyire mítikusan abszurd az, ahogyan kijelenti, hogy államilag jóváhagyott magyar könyveket (staatlich genehmigten ungarischen Bücher) nem olvasott. Mivel nem volt az államitól független könyvkiadás Magyarországon, s többek között a Sorstalanság-ot is állami kiadó adta ki (a Magvető, mely azóta is kiadója), azonkívül jó könyveket is kiadtak Magyarországon 1989 előtt. Kertész Imre kijelentései annyira a valóságtól elrugaszkodott kijelentések, hogy szóra sem érdemesek. Leginkább arra alkalmasak, hogy az egész interjú szövegét átemeljék a valóságból a science fiction világába. Kérdés, hogy akarja-e ezek után Kertész, hogy legyen-e bármilyen tanulsága annak, amit mond s ennek fényében hogyan hámozható ki belőle az a súlyos mondanivaló, amit közölni akar az olvasókkal? Ezek után a magyar irónia hiányára kell-e fogni azt, hogy üzenete nem jutott el a befogadókhoz? Nem hiszem.

Az őt kritizálók azonban nem értik, hogy az író milyen intenciók alapján beszél, ír és hogy mennyire apolitikus, amit mond; hogy nem csak Magyarországot és magyarságot, de minden nemzeti kollektívizmust elítél, ebben a szövegben többek között (máshol azért igen) a zsidóságról sincs túl sok jó szava, hiszen elmondja, hogy Thomas Mann is ábrázolt újgazdag, hívalkodó zsidókat (neureiche, protzige Juden), a klezmert meg unja (Klezmer ist langweilig). Még a németeket is kiosztja, hiszen – fordul a riporterhez – “az Önök honfitársai tettek engem zsidóvá” (Ihre Landsleute mich zum Juden gemacht haben). A zsidósághoz is köthető világpolgárnak el kell ítélnie a zsidó partikularitást is, hogy konzekvens gondolkodónak mutassa magát a külvilág előtt. Ez a mindentől való egyforma távolságot mesterségesen fenntartó póz persze el is távolítja Kertészt a Sorstalanság Köves Gyurkájától, akinek a története megtörténik és nem pedig explicit várakozások és deklarációk mentén alakul olyanná, amilyenné. Mindenesetre Isten éltesse a 80 éves Kertész Imrét!