Játék a Goldmarkban
Hetven évvel ezelőtt, 1939. november 11-én tartotta meg első előadását a pesti Goldmark-teremben a magyar színpadokról a zsidótörvények következtében száműzött zsidó színészekből alakult színház. A letiltott művészeket az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) több száz rendezvénnyel próbálta megmenteni a fizikai és szellemi pusztulástól. Az utolsó előadást 1944. március 19-én, a németek bevonulása napján tarthatták meg.
Forrás: Népszabadság
Egy zsidó “gettószínház” létrehozásához, azaz az OMIKE Művészakciójának elindításához Hóman Bálint kultuszminiszter és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter adott engedélyt még azt megelőzően, hogy a parlament 1939. május 5-én elfogadta a második zsidótörvényt. “A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló törvény szerint zsidók nem vezethetnek színházat és mozit, és a törvény értelmében “zsidók a színházi és filmművészeti kamarák tagjai közé csak 6% erejéig vehetők fel”, súlyosbítva az egy évvel korábbi, 1938. május 29-i első zsidótörvényt, amely a zsidók arányát 20 százalékban állapította meg bizonyos értelmiségi pályákon. A második zsidótörvény szerint “zsidónak minősül vallásától függetlenül az, akinek legalább egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású”.
A magyar hatóságok kizárólag zártkörű előadások megtartását engedélyezték a Goldmark-teremben, a rendezvényeket nem hirdethették nyilvános plakátokon, és a jegyárusítást nem engedélyezték. A “láthatatlan színház” szervezői pártolói tagdíjakat szedtek, és jegyek helyett havonta összeállított műsorfüzetet küldtek ki a tagoknak. A zártkörű előadásokon kizárólag zsidók, az úgynevezett bérlőközönség vehetett részt.
Bálint Lajos dramaturg, a Goldmark-színház prózai részlegének vezetője írta: “Ez utóbbi kikötés ellenére, persze, mikor előadásaink színvonalának és sikerének híre ment, szép számmal akadtak, akik valamely zsidó barátjukat kérték meg, hogy saját nevére váltson nekik is bérletet. Az opera előadásaink legszorgalmasabb látogatója például az Operaház karnagya, az olasz Failoni volt, aki az egyik előadásunk után azzal állított be az Operába: Akartok jó opera-előadásokat látni? Menjetek el az OMIKE-be!”
Az OMIKE művészestéinek megnyitásakor, 1939. november 11-én, szombat este nyolc órakor a Wesselényi utca 7. szám alatti Goldmark-teremben – a budapesti rendőrfőkapitánynak előzetesen bejelentett – kultúrestet láthatott a közönség. A bevezetőt Szép Ernő mondta, magánszámokkal és színpadi jelenetekkel közreműködött – többek között – Ascher Oszkár, Beregi Oszkár, Gellért Lajos, Várnai Zseni. Másnap ugyanott vidám estet tartottak a híres pesti kabarészínpadokról utcára tett és földönfutóvá vált nagy nevettetők, így mások mellett Salamon Béla, Rajna Aliz, Rott Sándor, Kellér Dezső és Ormos Béla adta elő – sajátjuk mellett – Karinthy Frigyes és Nóti Károly tréfáit.
1939-ben az első estet dr. Ribáry Géza, a Művészakció fő szervezője a következő szavakkal nyitotta meg: “Nagyérdemű közönség! Prológusként köszöntlek mint a zsidó magyar művészek ügynöke. Kitárom szívemet, amely a szenvedőké és nélkülözőké, mert zsidó. Lelkemet, mely megalázottságában is büszke, mert magyar… Kérem önöket, ne hagyják, hogy kialudjon az a fáklya, amelyet ma gyújtunk meg, és amely a zsidó magyar művészekre borult sötét éjszakában most az egyetlen reménysugarat jelenti… legyenek velem együtt ügynökei a zsidó magyar művészeknek, annak az építőmunkának, amelynek végcélja: megteremteni jobb jövőnket hazánk javára, Istenünk dicsőségére!”
A Goldmark-teremben 1939 és 1944 közti négy évadban 191 műsorral (irodalmi estek, színdarabok, koncertek, operák, operettek, kabarék) 733 előadást tartottak 272 ezer főnyi hallgatóság előtt. Fontos szempont volt, hogy minél több művészt foglalkoztassanak: 432 taggal a legnagyobb létszámú társulat volt ez, de a Művészakció a művészeken kívül még sok embernek adott kenyeret. Az egyes fellépéseket komoly munka előzte meg. Csakúgy, mint az “igazi” színházakban, a Goldmarkban is “igazi játék” zajlott. Az ügyelő, a kellékes, a világosító pontosan, fegyelmezetten és kötelességtudóan végezte munkáját, mintha a falakon túl nem is zajlott volna a világháború.
A zenei tagozat vezetője az Operaház híres egykori karnagya, Komor Vilmos volt. Fischer Annie közreműködése avatta ünnepi estté az 1940. december 16-i hangversenyt, míg Kadosa Pál zongorahangversenye 1943. február 1-jén volt. Kadosa a második részben Kodály Háry János-szvitjét adta elő. Az 1942. december 7-én, a 60. születésnapja alkalmából tartott esten Kodály maga is megjelent a Goldmark-teremben. “Kodály nemcsak, hogy eljött a koncertre, de megvárta, amíg mindenki elfoglalta a helyét, és akkor végigvonult a termen és leült az első sorban. Részéről igazi demonstráció volt ez”, írta később a Kodály-esten Starker Jánossal, a világhírű gordonkaművésszel együtt fellépett, Amerikába kivándorolt Ákos Ferenc. Kodállyal és Bartókkal kapcsolatban a nyilasok lapjában az 1938-as első zsidótörvény elfogadását követően ez állt: “Bartók és Kodály aláírták a zsidójavaslat elleni tiltakozásukat. Vajon hiányt szenvedne-e a magyar nemzet, ha ezt a két zsidóbarátot kitörölné fiai sorából? Németországban műveiket elégetnék és többet szóhoz sem engednék jutni. Nekünk nincs ilyen magyarokra szükségünk.”
Sőt még a zsidótörvények elfogadása előtt történt, hogy a szélsőjobboldali lapok tiltakoztak az ellen, hogy Pécsett a szabadtérin “zsidóval adják elő Szent Pál szerepét”! Gellért Lajosról, a pécsi Nemzeti Színház volt igazgatójáról, később az OMIKE társulat egyik kiváló színészéről és rendezőjéről volt szó, aki igen büszke volt arra a pécsi előadásra, ahol Újházy György Missa Solemnisében Szent Pál szerepében a szeretetről beszélt. A szerző hálás volt Gellértnek, hiszen az előadás utáni vacsorán, amikor átadta a babérkoszorút, ezt mondta: “Zsidó testvéremnek, Gellért Lajosnak…”
Salamon Béla – aki 1939-ben Hej, színművész címmel kiadott kis könyvével, amely írásait, tréfáit gyűjtötte össze, szó szerint a kenyérrevalóért házalt – a háború után így beszélt a “goldmarki időkről”: “Minden okon és célon túl, az OMIKE művészei menekültek is a színpadra! Néhány órára elfelejteni mindent és ťmás valakiŤ lenni… Miért vágyott úgy az ember/a zsidó mindig a színpadra? Mert ott minden lehetett! Megvalósulhattak az elérhetetlen álmok. Mi minden válhatott belőle?! Két-három órán át generális, miniszterelnök, király, sőt …talán még egyenjogú ember is!”
A Goldmarkban főleg zsidó szerzők műveit és bibliai tárgyú darabokat adtak elő. Az 1940-ben Amerikába távozott Molnár Ferenc darabjait, a Liliomot, a Játék a kastálybant többször játszották, és a Delila című Molnár-vígjáték volt az utolsó előadások egyike 1944 februárjában. A terem névadójának, Goldmark Károlynak legsikeresebb operáját, a Sába királynőjét, a zsidó tárgyú prózai előadások között pedig Bálint Lajos Támárját, An-Ski Dybukját és a Buchenwaldba deportált és meggyilkolt Pap Károly Mózesét is játszották. A repertoárt a világirodalom klasszikusai közül Shakespeare és Ibsen egészítette ki.
Beregi Oszkár, aki a Nemzeti Színház tagjaként a nagy színészegyéniségek sorát gyarapította, az 1939-es goldmarki megnyitón a Velencei kalmárból Shylock monológját akarta elmondani, de mivel a hatósági cenzúra ezt nem engedte, végül Hamlet monológját mondta el. Beregi nagy alakításai között volt a Goldmarkban Hebbel Judit című darabjában Holofernes szerepe, és Madách Mózese is. Az 1943-ban bemutatott, Pap Károly Mózesének címszerepét Mányai Lajos játszotta. Ez utóbbi darabban játszotta Mózes testvérét, Áront a kisebb szerepekben debütált Aczél György, a későbbi kultúrpolitikus. Beregi 90 évesen, közvetlenül halála előtt, 1965-ben Hollywoodból írta Budapestre: “Nem kell szégyellni magunkat, Shakespeare-rel kezdtük, Madách Mózesével fejeztem be szereplésemet és közben a magyar irodalom kiválóságainak műveit mutattuk be.”
A 70 évvel ezelőtti Goldmark-színházra emlékezve november 11-én a Spinoza Színházban lesz a Volt egyszer egy színház című film premierje, amelyet Lakatos Iván rendezett, forgatókönyvét pedig Palotás Katalin írta. A 45 perces filmben a Magyar Filmarchívum anyagaiból válogatva egykori OMIKE-s színészek és énekesek tűnnek elő, így az eddig említett nagy színészeken kívül Ráday Imre, Pártos Erzsi és Ernster Dezső, a világhírű operaénekes.
Az OMIKE és a Művészakció működése Magyarország német megszállásával véget ért. A Magyarországról deportált, munkaszolgálatban elpusztult, valamint a nyilasok által meggyilkolt színészek emlékét a Goldmark-terem falán emléktábla őrzi.
