Hol vannak a fasiszták?

A mai magyar közéleti (inkább baloldali/liberális) publicisztikákban csak úgy röpködnek a fasizmus és a fasiszta kifejezések, nagyjából leírva (fogalmilag) azt a tömeghangulatot (és a szereplőit), mely – úgymond – megteremtette a romák elleni gyilkosságok légkörét, és tíz százalék fölé emelte a Jobbik támogatottságát.

Forrás: Népszabadság

 

 

Ezek a kifejezések történetileg pontatlanok, öszszemossák a német nácizmust, a nácikat, a magyar nyilasokat, a mai hazai szélsőjobboldalt. Ráadásul sokan nem is az eredeti jelentéskörnyezetet (pl. a marxista Gramscit) figyelembe véve használják a kifejezést, hanem szovjet mintára, megmagyarosított formájában.

Merthogy a (magyar) baloldali hagyomány egyik vonulata szerint minden(ki) fasiszta, amit, akit a német nácizmus (illetve a Szálasi-féle nyilasok) előzményének és örökösének gondolnak, és/vagy politikailag meg akarnak bélyegezni. Ehhez a hagyományhoz hozzátartozik, hogy (szinte) az egész magyar jobboldali politikai tradíció – talán az antináci legitimistákat kivéve – gyanúba keveredik. Az ilyen értelemben megnyilatkozó baloldali publicisták talán nem is tudják, milyen mintákhoz nyúlnak vissza.

Ilyen értelemben írt – például – Kiss Károly, az állampárt egyik vezetője a Szabad Népben 1952 februárjában Rákosi Mátyás pereiről, “fasiszta bíróságnak” titulálva a jobboldali és antikommunista Horthy-korszak kétségkívül politikai alapon eljáró antikommunista igazságügyi gépezetét. Holott a Horthy-éra a szélsőjobboldalt is nagy nyomás alatt tartotta.

Ilyen alapon fasisztázták le a pártállam hatóságai az 1956-os forradalmat s 1956 után is sokakat, akik csupán rendszerellenesek voltak. Ilyen megítélés alá estek azok is, akik 1969-ben a Bazilika elé vonulva siratták a Rolling Stones gitárosát, Brian Jonest. Sajnos sok rendszerváltás utáni jobboldali megnyilvánulást is bezártak baloldali-liberális publicisták a fasiszta kalickába, minek következtében a társadalom immunis lett a valódi szélsőjobboldali jelenségekre. Addig kiabálták – stigmatizálva a jobboldal egészét -, hogy a farkas itt van, míg hatását vesztette a halálos veszélyre való folyamatos és hisztérikus figyelmeztetés.

Senki sem tagadja, hogy vannak az átlagosnál is előítéletesebb emberek, fajgyűlölő gyilkosok és a nemzeti frusztrációt tömegmozgalomba oltó tömegek. Az viszont már erősen kérdéses, hogy menynyire lehet ezeket a diffúz mozgalmakat és résztvevőiket a “fasiszta” szóval közös nevező alá hozni. A fasizmus fogalma kötött történetisége miatt nem alkalmas arra, hogy korunk jelenségeit adekvát módon leírja.

Nincsenek olyan radikális politikai csoportocskák, melyek etnikumokat akarnak megsemmisíteni és egyben az államrend erőszakos megdöntésére szövetkeznének. A mai ún. “fasizálódás” (valójában a szélsőjobboldal megerősödése) nem a semmiből keletkezett, hanem a magyar társadalom megmerevedéséből, a politikai elit elhasználódásából, a mobilitási csatornák összeszűküléséből, az állam széteséséből és korrumpálódásából, a falusi szegénység elmélyüléséből (annak etnikai színezetével).

Ezek a társadalmi okok sokszor azok tevékeny részvételével álltak elő, akiknek hivatalos ideológiája éppen az “antifasizmus” volt. Részben ezért is zajlik antiliberális “ellenforradalom” az országban (főleg) fiatalok támogatásával. Hiába vall antidiszkriminációs elveket egy politikai mozgalom, az erkölcsös viselkedés nem(csak) ebből áll, hanem átláthatóságból, tiszta ügykezelésből, a nepotizmus és a korrupció visszaszorításából, a szolgáltató állam megvalósításából, az önzetlen közszolgálatiság eszményének követéséből.

Ezen követelmények egyike sem valósult meg, az állam egyre inkább részérdekek szolgálójává vált, miközben a hivatalos “antifasizmus” maradt meg szinte egyedül, mint baloldali/liberális ideológiai harbarcs. Ennek a következménye az, hogy egyre többen vetik el uralkodó ideológiaként a liberalizmust, melynek magyarországi képviselői sokkal baloldalibbak, mint az általuk mintának tekintett Nyugat-Európa liberálisai.

Természetesen senki sem tagadja, hogy cigány- és zsidóellenesség létezik. Az előbbi különösen mélyen áthatja a társadalmat, s már halálos áldozatokat is követelt. Az is biztos, hogy sokak szorongására, félelmére, a főleg vidéken létező roma-nem roma ellentétekre olyan mozgalmak válaszoltak, melyek a hagyományos magyar szélsőjobboldal receptjeiből válogatnak, sőt némelyikük nem is a radikális jobboldali tradícióhoz, hanem a Horthy-korszak rendvédelmi szervezeteihez nyúl vissza, és annak hangulatát akarja visszacsempészni a mai Magyarországra. Ami nemcsak felesleges, de veszélyes is, hiszen a csendőrség mint testület, hiába volt sok tisztességes tagja, olyan események részese volt, mint a magyar zsidóság és cigányság deportálása, így a demokratikus Magyarországon keresnivalója nincs.

Érteni vélem, hogy a magyar szélsőjobboldal ellenfelei miért vallják magukat “antifasisztának”, de jobb lenne, ha legalábbis valamilyen reflexív viszonyt alakítanának ki ezzel a fogalommal, s tudatában lennének terhelt kontextusának. Ehhez a fogalomhoz oly erősen hozzátapadt a radikális baloldal és a pártállami korszak ideológiai hangulata, hogy használatával – akarva/nem akarva – legjobb esetben is a marxista osztályelméletnél kötünk ki, amely forradalmi céljaival maga képezi akadályát a széles társadalmi öszszefogásnak.

Hiszen a fajüldözést elítélő, nem baloldali azt érezheti, hogy az antifasiszta retorika nem más, mint egy szocialisztikus mozgalom eszköze a hatalomért folytatott harcban. Nagyon sokakat ez taszít, amikor az antifasizmus szót hallják, miközben (amúgy) egyetértenének az egyre virulensebb szélsőjobboldal elleni fellépéssel.

Ha kimennek egy “antifasiszta” rendezvényre, általában marxista szónoklatokat hallgathatnak arról, hogy a rendszerváltás megbukott, Magyarország elromlott, a kiszolgáltatottság nő, az elitek nem törődnek a nép érdekeivel és az út végén felsejlik az elnyomásmentes társadalom mint “a megoldás”. Ez az utópisztikus projekt már lefutott (gyászosan) a történelemben, nem kellene felmelegíteni. Erre még akkor is ügyelni kellene, ha ezeknek a baloldali csoportocskáknak a létszáma és társadalmi befolyása csekély.

A másik kritikai megjegyzésem viszont a jobboldal felé irányulna. Habár az antifasiszta retorikától sokaknak (jogosan) a forradalmi baloldal eszméi és a szocialista évtizedek jutnak az eszébe, kétségtelen, hogy sok olyan rossz, szégyenteljes jelenség létezik, amelyeket a “fasiszta” szó alá értenek. Ezeket nem létezőnek nyilvánítani, mondván, hogy akik az “antifasizmus” jelszó alatt tiltakoznak ellenük, mind “kommunisták”, és a szovjet típusú totalitarianizmus világát akarják visszacsempészni, minimum vakság. Sajnos ez a vélemény is oka annak, hogy a dolgokat nem tudjuk a nevén nevezni, hogy a szélsőjobboldal elleni küzdelem nem elég erős és nem gyökeresedett meg eléggé a társadalomban.

Magyarország presztízse és jó híre szempontjából sem mindegy, hogy ezek, az egyre jobban látható radikális, szélsőjobboldali szervezetek milyen befolyásosak, mennyien szavaznak rájuk, embertelen eszméik mennyire hatják át az államot és a társadalmat, milyen érintkezési pontjaik lehetnek és vannak azokkal, akik ha belegondolnak, maguk sem kívánhatnak hasznot húzni az ilyen “társutasok” jelenlétéből.