Budapest, a bomló város

Budapest kulturális, szociális és morális szempontból is egyre élhetetlenebb város. Mivé lett az egykori liberális undergroundhoz tartozó városvezetés, és mire vágynak a hasonló gyökerekkel rendelkező városlakók?

Forrás: Komment.hu

 

 

Budapest az elmúlt években egyre élhetetlenebb hellyé vált. Ez az adottságaiban gyönyörű város, amúgy a szülőhazám, elvesztette egykori fényét, fulladozik az agresszióban, a korrupcióban és a közhatalom iránti (jogos) bizalmatlanságban, az önzésben. Ezt a kemény kijelentést nem a mindent elárasztó, a Kárpát-medence magyar lakosságára különösen jellemző pesszimizmus mondatja velem, hanem a tapasztalataim.

Minden probléma 1990-ben kezdődött, amikor a több évtizedes agyontervezettség és központosítás után olyannyira elege volt mindenkinek a centralizáltságból, hogy decentralizáltak szinte mindent, így a fővárosi önkormányzatot is. Széles körű kerületi autonómia lépett az előző rendszer helyére, s a huszonplusz kiskirályság rendszere alakult ki. A helyzet azóta tovább romlott, a koordinálatlannak tűnő középítkezésekkel, amikor is egy-egy területet folyamatosan feltúrnak, aszfaltoznak, majd újra és újra aszfaltoznak, elrontották a város hangulatát, hiszen forgalmi dugók alakultak ki ott is, ahol korábban nem voltak, emberek életminősége romlott el úgy évekre, hogy – cserébe – nem villant fel az élhetőbb jövő ígérete. Az egyébként is rossz minőségben kivitelezett javítgatások mellett a kreativitás már nem terjedt ki arra, hogyan kezeljenek egy olyan várost, ahol az autóforgalom megsokszorozódott, de az úthálózat messze nem követte ezt a robbanásszerű változást. A folyamatos útlezárások és terelések a forgalmi káoszt állandósították, annak ellenére, hogy az építkezések többségére szükség lenne, csak éppen logisztikailag megfelelően kellene viszonyulni hozzájuk. Budapest elveszni látszik a sok-sok magánérdek zajában, várospolitikusai jó része nem a jövőben gondolkodik, hiányzik a stratégiai gondolkodás a város egészéről mint egységes, emberek és tárgyak alkotta szerves egészről.

A városban zajló lakásépítések – köztük a megannyi lakópark, amelyek a jómódúak egyébként legitim kivonulási lehetőségét teremtették meg – nem hoztak megoldást a város gondjaira, igaz, nem is arra találták ki őket, hogy nagyobb csoportok problémáját megoldják. Bár sok helyen, így a IX. kerületben is értékes városrehabilitáció folyt le, egységes gondolkodás híján ez is csak a szociális feszültségeket transzponálta kívülebbre, bár (és ez jó) ezeken a területeken ismét megvetette lábát az urbánus középosztály. A Belvárosban, a VI., VII. kerületben zajló építkezések pedig inkább a város lemaradottságot konzerválták, hiszen rossz anyagokból, telek- és ingatlanspekulációkat sejtetve, a városnegyedek építészeti összhangjára tekintettel nem lévő átalakulások zajlottak, melyek végén a valóban lepusztult, de sármos utcák egyhangúságát kétes minőségű modern lakóházak és épületek látványa törte meg. Így a VII. kerületi Holló utca, Goldziher Ignác orientalista egykori lakhelye a szó klasszikus értelmében megszűnt, a környezetbe nem illő új épületek úgy sorakoznak az utcában, hogy közük sincs a negyed korábbi épületeihez. A város szövete bomlott fel, és az amúgy érthető ingatlanberuházói érdekek győztek az általánosabb és (főleg) humanisztikusabb budapesti szempontok és érdekek felett. Jól szimbolizálják ennek a helyzetnek a tragikusságát a “reorganizált” Király utca siralmas épületei, a teherautók és kocsik által összetört kövek, a megrongált utcakellékek.

Amúgy kulturális szempontból nem állok messze attól a városvezetéstől, amely a szemünk előtt vált egyre tehetetlenebbé, és amely impotenciáját és a morális kérdések iránti nem túl érzékeny hozzáállását azzal is jelezte, hogy több érdemdús alkotó mellett olyan embereknek is díszpolgári címet adományozott, akik nem méltók erre a címre. Ahhoz az urbánus, egykori underground zenefogyasztó közeghez tartozom, amelyből a mai (vagy egykori?) liberális városvezetés is kikerült, hogy aztán most (nagyon helyesen) átadja a stafétabotot valaki másnak. Ha a Gödör vagy az A38 hajó programját nézzük, a liberális korszak barátainak érezhetjük magunkat, ugyanakkor az már nagyon is problémás, ahogyan egy fővárosi vállalat gondolkodik az ún. budapesti kultúráról. A BKV-ról beszélek, amely a 4-6-os villamosokon a megállók előtt híres szinészekkel mondatja el, mely híres színház (vagy más kulturális színhely) van a közelben. Ez a fajta kultúraszemlélet végletesen anakronisztikus, olyan felfogás rabja, mely már húsz éve is avíttnak számított. Nem csak az avantgárd művészettel nem számol (amelyre könnyen rá lehet mondani, hogy nem rétegigényeket elégít ki, tehát egy tömegközlekedési vállalatnak nem is kell számolnia vele), de a modern média és a tömegkultúra változásával, az internet terjedésével sem törődik. Így aztán még távolabbra van a mai fiatalabb generációktól, mint az URH, a VHK, a Sziámi, az Európa Kiadó és Dr. Flash lényegi zenéi és szövegei, melyek mára ugyan megemberesedtek és több rajtuk az ősz haj, mint a fekete, de legalább mondanak valamit erről a közép-európai városról és lakóiról.

Lassan az embernek nosztalgiája támad valamiféle rend iránt, pedig álmunkban sem gondoltuk azt, hogy valaha is így lesz.