Nem büntetné a holokauszt-tagadást a zsidó publicista

“Tenni fogok azért, hogy a holokauszt-tagadást mint büntetőjogi tényállást feloldják”, írta Henryk M. Broder német újságíró. Szavainak az ad jelentőséget, hogy Broder a németországi Zsidók Központi Tanácsának elnöki pozíciójára pályázik.
 

 

A németországi Mazsihiszként működő Zentralrat der Juden (Zsidók Központi Tanácsa) a zsidó közösségek képviseletét látja el – noha, amint itthon is, egyes zsidó irányzatok kint szintén inkább tömörülnek önálló egységekbe. A Zentralrat a német közéletben így kevéssé vallási, mint inkább politikai szervezetként van jelen, főleg az utóbbi időkben.

Alig van olyan politikai kérdés, amiben ne nyilvánítana véleményt: a testület Németország „lelkiismereteként” akar működni. Éppen ennek szükségét vitatja azonban Henryk M. Broder, zsidó származású publicista, aki a berlini Tagesspiegelben múlt héten közölt cikkében jelentette be, hogy indulni kíván a Zentralrat elnökválasztásán.

Jelenleg a müncheni Charlotte Knobloch irányítja a szervezetet: vezetése alatt a Zentralrat a jobboldalellenes harc egyik vezetőjévé vált, számos olyan kérdésben is megnyilvánulva, aminek egyébként kevés köze van a németországi zsidósághoz. Mindezt a Zentralrat azzal indokolja, hogy a zsidóságnak történelmi felelőssége van a háború utáni Németország demokratizálódásában.

Miközben senki sem vitatja a zsidóság speciális helyzetét – nem véletlen, hogy Angela Merkel egyenesen a német állam elsődleges érdekének nevezte Izrael védelmét -, egyesek – és éppen a németországi zsidó körökből – eltúlzottnak érzik a Zentralrat fellépéseit. A Zentralrat – egyébként állítólag nem is zsidó származású – főtitkára, Stephan J. Kramer például nemrég a török kisebbség képviselőivel tiltakozott együtt a német szövetségi bank egyik szocdem vezetőjének kijelentése ellen, amiben a bankár kritikusan mert szólni a berlini multikulturális társadalmi modell (vélt) bukásáról.

Kramer azonnal Hitlerhez és Goebbelshez hasonlította Thilo Sarrazint. (Noha Sarrazin mellett számos jelentős értelmiségi, így például a neves filozófus Peter Sloterdijk, állt ki, végül a szövetségi bank vezetése megvont majdnem minden hatáskört a bankártól, és határozottan határolódott el tőle.) De rendszeresen fordul elő, hogy Kramer színdarabok betiltását – legutóbb egy Fassbinder darabét – követelte, vagy a katolikus egyházat támadta felettébb éles hangon a tradicionalisták visszafogadása kapcsán. (Nem véletlen, hogy a német püspöki konferencia és a Zentralrat között azóta mosolytalan szünet uralkodik.)

Ebből a hiperaktivitásból lett elege Henryk M. Brodernek. „Alig veszik komolyan (a Zentralrat) állásfoglalásait, mert a testület minden és mindenki kapcsán kifejti véleményét”, írta a publicista a Tagesspiegelben. Szerinte Charlotte Knobloch csapata szereptévesztésben van: „Nem lehet a Zentralrat feladata, hogy Németország lelkiismeretét játssza.”

Mivel Németországban már sehonnan sem fenyeget komoly fasiszta veszély – a két náci párt országosan alig lépi túl az egy százalékot -, Broder újraértékelné a Zentralrat szerepfelfogását és Németország zsidóság-politikáját. Éppen ezért szorgalmazza a holokauszt-tagadás büntethetőségének megszűntetését is. Szerinte sikerrel megtörtént a múlt feldolgozása – a múlt helyett így a jelennel kéne inkább foglalkozni. „Nem a legutolsó holokauszt (sic!) a mi legnagyobb gondunk, melynek tényszerűségét amúgy sem kérdőjelezik meg, hanem az a népirtás, amely éppen a szemeink előtt zajlik Szudánban.” Broder szavai azért kavartak botrányt, mert a „legutolsó holokauszt” kifejezéssel voltaképp a második világháborús genocídium egyediségét tagadta.

Broder elnöki pályázatát főleg a Zentralraton kívül támogatják. Például a kereszténydemokraták – akikhez a publicista egyébként is közel áll – szívesebben látnák őt a németországi zsidóság vezetőjeként, mint a kellemetlen tárgyalópartnernek bizonyult Knobloch-Kramer-párost. Az alakulóban lévő kereszténydemokrata-liberális kormány egyébként is jelentősen megkurtítaná a „jobboldal elleni harc” állami támogatását, valamint a szélsőségesek elleni küzdelmet kiterjesztené a szélsőbaloldaliakra és az iszlamistákra is. A német baloldal már most hangosan tiltakozik e tervek ellen – de a jelenlegi Zentralrat éles megszólalása is várható.

A Zentralrat, miközben a „jobboldal elleni harc” során kompromittálta az évek során megszerzett hitelét – egykoron olyan nagynevű emberek álltak a szervezet élén, mint Ignaz Bubis vagy Paul Spiegel -, elmulasztotta a németországi zsidóság valódi problémáinak kezelését. Mára a németországi zsidóság legfőbb gondjai nem a múlthoz, hanem a saját közösségeiken belüli feszültségekhez, a kulturális gettósodáshoz kapcsolódnak.

A korábban kis létszámú, holokausztot túlélt, német anyanyelvű zsidóság mellé a kilencvenes évek után több tízezer kelet-európai zsidó érkezett Németországba. Mára voltaképp valamennyi hitközségben többségbe kerültek az orosz, ukrán vagy éppen azeri anyanyelvű, szokásaikban is eltérő zsidók – mindez belső kulturális szakadást, vitákat eredményezett mindenütt. A Zentralrat azonban inkább elkendőzni próbálta a konfliktusokat. (Berlinben a FÁK-államokból érkezett különböző zsidó vallású csoportok önálló községekbe szerveződnek, és hasonló belső szakadás más német városokban is előfordul.)

Broder egy nyitott zsidó közösségi szervezetet akar ezért, ahol még a vallás, de akár a halachikus származás sem számítana. (Igaz, ez eddig sem számított, a Zentralrat ugyanis nem elsősorban vallási, hanem közéleti-kulturális szervezetként definiálja magát.)

Elemzők azonban nem adnak nagy esélyt Broder győzelmének. A kritikusok már rég otthagyták a Zentralratot, amely így a zsidóság egyre kisebb számát képviseli ténylegesen – ám belülről egyre megkérdőjelezetlenebbül.