Magyarországi zsidók dilemmája: lapítsanak vagy álljanak ki?
A magyarországi zsidóság jövőjéről tartottak a Mensch Alapítvány szervezésében a budapesti Bálint Zsidó Közösségi Házban kerekasztal-beszélgetést. Ez a jövő változatlanul ellentmondásokkal terhes.
2009. október 20. / Szegő András / HVG
Vajon nemcsak az Örökkévaló tudja, hogy mit hoz a jövő? – nyitott a moderátori szerepet vivő Betlen János újságíró. „Nem vagyok professzionális zsidó” – kezdte felszólalását Gerő András történészprofesszor, aki arra hívta föl a figyelmet, hogy a zsidóságot sok mindennek lehet tartani: népnek, nemzetnek, vallásnak. Ennek, mint fogalmazott, az az oka, hogy a XVIII. században elkezdődő zsidó szekularizáció hatására „a zsidóság fogalma szétesett”. Szerinte a zsidóság nem származás, hanem identitásválasztás kérdése. Azt mondta: Magyarországon mintegy százezer zsidó élhet, közülük még a legnagyobb ünnepek idején is csak öt-hatezer – tehát elenyésző kisebbség – járhat zsinagógába, tehát a vallás nem közös élménye a magyarországi zsidóságnak, s nem az – tette hozzá egy, a közönség soraiból érkezett hozzászólásra – Izrael szeretete sem, hiszen a magyarországi zsidóságnak nem az egésze barátja Izraelnek: „Izrael nem közös történet”. A közös élmény szerinte a Soá, azaz a Holokauszt.
Soá mellett, alapvető zsidó identitásképző tényező Magyarországon az antiszemitizmus, ami nemcsak a teljesen szekuláris zsidóknál, hanem még a “titokzsidóknál” is kiveri a biztosítékot – fogalmazott. Az antiszemitizmus ellenhatást generálhat: lehet, hogy egyre több zsidó fog egyre harcosabban kiállni a zsidóság mellett, vagyis az antiszemitizmus megerősítheti a zsidóság harci kedvét és identitástudatát. Gerő szerint a vallási hanyatlás – ami egész Európai Unió jellemzője – ugyan a zsidóságnál is megfigyelhető, de messze nem annyira, mint más egyházaknál. „Van három zsidó gimnázium, van zsidó sajtó, zsidó könyvkiadás. A jövő föltételei jók” – vélte a történészprofesszor.
Bár a zsidóság fogalmába nemcsak azok tartoznak, akik zsinagógába járnak, de nélkülük néhány generáció alatt eltűnne a zsidóság – mondta Lugosi Viktória írónő. Úgy vélte: a zsidóság esetében „a közösség a kulcsszó”. Egyetértett Gerővel, hogy a közös élmény a Soá, bár, mint mondta, ő személy szerint küzd ez ellen. Ugyanakkor jó látni, hogy a zsidó közösségi élet sokkal aktívabb most, mint 1978-ban, amikor ő tizenhat éves volt.
A beszélgetést az eredeti mederbe – vagyis, hogy mi a magyarországi zsidóság jövője – visszaterelni megkísérlő Róna Tamás, közép-magyarországi rabbi szerint olyan aranykor, mint amilyen a dualizmus idején volt, nem lesz. Úgy vélte: egyrészt – a rabbinikus hagyományoknak megfelelően – a tudás átadásában, az élethosszig tartó tanításban és tanulásban rejlik a zsidóság jövője, másrészt pedig szükség van a Soával megszűnt vidéki zsidó élet újjáélesztésére.
„Leesik az állam attól, ami itt van. Az Egyesült Államokban élek negyven éve és ott sosem találkoztam antiszemitizmussal. ‘Zsidó nagytőkéről’ az USA-ban nem lehet beszélni. Két éve Nyíregyházán képviselek egy amerikai céget, nap-nap után hallok zsidózást” – méltatlankodott a közönségből valaki.
Gerő megalapozatlannak nevezte ezt a véleményt, mint mondta, egyrészt létezik a fekete radikálisok antiszemitizmusa, másrészt az ötvenes évekig zsidók például nem lehettek egyetemi tanárok az Egyesült Államokban. Magyarországon kétségtelenül reális esélye van az antiszemita politikai erők parlamenti megjelenésére. Szerinte a zsidóságnak választ kell adnia arra, hogy a Jobbik parlamenti párttá válásával az antiszemitizmus megerősödik az Országgyűlésben. Az antiszemitizmus bizonyos zsidó közösségeket összehoz, másokat önmaguk elrejtésére késztet – riposztozott Lugosi.
Három lehetősége van a magyarországi zsidóságnak: elmenni;, itt maradni és lapítani; itt maradni és szembeszállni az antiszemitákkal – ezt már Róna Tamás foglalta így össze, aki szerint a mindenkori magyarországi zsidó vezetésnek meg kell próbálnia perspektívákat mutatni, hogy a fiatalok – köztük rengeteg tehetség – itt maradjanak.
