Üvegsziget
A múlt héten a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban dokumentumfilmet mutattak be az Üvegházról, arról az épületről, ahol 1944-ben mintegy háromezer üldözött zsidó talált menedéket, miközben nagyüzemi módszerekkel folyt az életmentő papírok, a schutzpassok előállítása Carl Lutz alkonzul irányításával.
Egy embermentő intézmény emlékezete
A svájci védlevelek közül a nyilashatalom 7800-at ismert el törvényesnek. Így amikor a keret végére értek, vakmerően újrakezdték a számozást. A közelmúltban Üvegsziget címmel antológia is megjelent a rendkívüli intézményről, amely a svájci követség idegenérdek-ügyosztályaként működött egy szinte elfeledett hős, Carl Lutz alkonzul irányításával.
„Az énekkar minden nap délelőtt 11 órakor próbát tart, kivéve, ha a próba elmaradásáról a dalosok értesítést kapnak… A dalórákon minden dalos-chavér köteles pontosan megjelenni. A próba helye a Maszkirut előtti felső priccs. Budapest, 1944. december 18.”
A szigorú karvezető, Rothman Emil géppel írott felszólításából kiderül, hogy miközben kint elszabadult nyilasosztagok raboltak, gyilkoltak, bent az énekkar próbált. Kint, a ledőlt házak között temetetlen holtak hevertek, bent az üldözöttek számára pontosan adminisztrált dokumentumokat készítettek. (És ugyanilyen komolyan vették a nyelvoktatást, a filozófiai képzést is.)
A cionista aktivistákból lett „hivatalnokok” többsége a kollektív útlevelek összeállításának és az arról szóló, a népnyelvben schutzpassként emlegetett igazolványok kiállításának adminisztrációjával foglalkozott.
De volt itt élelmezési csoport, a betegekről a budapesti kórházakból elűzött kiváló főorvosok gondoskodtak, volt műszaki osztály mérnökökkel, szerelőkkel, sofőrökkel. Sőt, az Üvegház fiatal cionistái saját rettenthetetlen kis nyilaskülönítményt is kiállítottak.
Trappolásban, káromkodásban, fegyvercsattogtatásban, sőt a zsidók hangos ócsárlásában semmiben sem maradtak el az igaziaktól. Lökdösték az általuk elfogottakat: egyenesen be az Üvegház életmentő falai közé. Ott már tiszteletteljes salomot mondtak nekik.
Áru és vér
A Vadász utca 29-es épület, a Weiss-féle üveg-nagykereskedés valódi építészeti lelemény volt. A ház afféle áruminta-bemutatóhely is volt. A raktár homlokzati részét tűzbiztos üvegtéglákból építették, az előtetőt üvegcsempékből rakták ki. Az üzleti rész lépcsőháza kék színű, belga öntött üvegből volt, a lépcsőházat márványüveggel borították. Az ablakokban százszínű katedrálüveg-kollekciót mutattak be.
1944 nyarán már kihalt volt a korábban nyüzsgő épület: a tulajdonost a zsidótörvények eltiltották munkájától. Így történt, hogy Weiss Arthur igent mondott, amikor a kivándorlási ügyekkel fogalkozó cionista vezetők tolmácsolták: hozzák létre a házban a Svájci Nagykövetség Idegenérdek-képviseletének Kivándorlási Osztályát. Az irodavezető, Weiss úr kiváló szervezőnek bizonyult.
Az egész Európában kivételes intézmény létrejöttét több véletlen egybeesés tette lehetővé. A budapesti zsidó hitközség Síp utcai épületében működő Palesztina Hivatal 1944 nyarán értesítést kapott arról, hogy a brit közigazgatás alatt álló területre több ezer bevándorlási engedély áll rendelkezésre. (A németek által megszállt többi országban akkor már nem volt olyan zsidó, aki utazhatott volna.) A kivándorlást szervező cionisták számára szinte a csodák csodájának tűnt, de a német és a magyar hatóságok is beleegyeztek, hogy 7800 zsidó elutazzon a brit protektorátus területére.
Himmler ekkoriban a cinikus „áruért vért, vérért árut” akció keretében az angolszász országoktól a keleti fronton bevethető teherautókat és hadianyagot akart kizsarolni, cserébe a budapesti zsidók életéért. Horthy környezete titokban már a háborúból való kiugrást fontolgatta, később Szálasi sem gördített akadályt az akció elé: azt követelte, hogy ennek fejében ismerjék el kormányát a semleges országok.
A cionisták Carl Lutz svájci alkonzulhoz fordultak: Palesztina brit fennhatóság alatt volt, a hadban álló Nagy-Britannia érdekeit Budapesten a semleges Svájc képviselte.
Nagyobb szerencse aligha érhette a budapesti zsidókat annál, hogy ügyüket a mélyen vallásos alkonzul, Carl Lutz vette kézbe. Ő korábban Palesztinában dolgozott, ahol épp az angol hatóságok előtt képviselte a német érdekeket. Berlin elismeréssel adózott a hatékonyságnak, amellyel a diplomaták és családjaik utaztatását szervezte, így a birodalmi külügyminisztériumban jól csengett a neve.
Ez is oka volt annak, hogy az Üvegház – bár fájdalmas áldozatok, például Weiss Arthur élete árán – még a legvéresebb terror napjaiban is meg tudta védeni magát. Lutz mindaddig segített, amíg ezt diplomáciai státusa lehetővé tette. Még olyasmi is megesett, hogy irodájából sürgősen ki kellett mennie, és pecsétje véletlenül az asztalon maradt. Így történhetett meg, hogy a hamis védlevelek többsége is pontosan olyan volt, mint az eredeti.
A svájci alkonzul nem 7800, hanem több tízezer, egyes beszámolók szerint 62 ezer ember életét mentette meg.
Hátha kérdez a gyerek
Vámos György újságíró 1989-ben egy izraeli riportúton hallott először az Üvegházról, pedig a Vadász utca nagyjából félúton van akkori munkahelye, a Magyar Rádió és a lakása között. 2002 volt, amikor Vámos úgy döntött: amit csak lehet, megtesz Lutz emlékének ápolásáért.
Két év múlva alapítványt hozott létre, gyűjtötte a dokumentumokat. 2005-ben emlékszobát nyitott a Vadász utca 29.-ben. Tavaly januárban az Üvegházról az ENSZ New York-i palotájában volt kiállítás, amely később a washingtoni szenátus épületében és további hat amerikai helyszínen volt látható.
Talán csak az van hátra, hogy Carl Lutz tevékenysége végre a hazai közgondolkodásban is méltó helyére kerüljön. Ehhez járulhat hozzá a Lutz Alapítvány indítványa, hogy a budapesti alsó rakpartok szakaszait embermentőkről nevezzék el, és a bátor svájci diplomata emlékére legyen Lutz rakpart is.
Hátha egy-egy gyerek megkérdezi majd szüleitől: vajon ki volt a névadó?
