Mindenki kisebbség

Az ember kisebbségben élő lény. Kisebbség attól a pillanattól fogva, hogy kibújik az anyaméhből, éles fény szökik a szemébe, hideg levegő hasít a tüdejébe, s miközben a körülötte tevékenykedő óriások riasztó hangját hallja, bőrét dörzsölő, sprőd anyagokba burkolják érzékeny testét.
 

Amikor nevelése kezdetét veszi, az ember kisebbségben él családjában is. A kell és a nem szabad világa mindenkit ráébreszt arra, hogy egyedül maradt, s nincs segítségére, hogy a civilizáció következtében mindenki más is ugyanezt élte és éli át, mert mindenki más is éppoly egyedül van, mint ő.

Élete első pillanatától kezdve, de különösen véges egzisztenciájának megsejtésétől fogva minden ember egyszemélyes kisebbség. Kisebbségi létét a halál pecsételi meg, mellyel végképp egyedül kell szembenéznie. Az ember ezért különféle közösségekbe tömörül: ezek legősibb formája a hit védőernyője által létrehozott közösség.

Élete egy nem is rövid szakaszában – gyermekkorában – fizikai értelemben is mindenki kisebb(ségi). Ennek súlyos következményei lehetnek, különösen ha az iskola intézményes keretei között érvényesül az elnyomó pedagógia. A neveltetés során szerzett élményeiket sokan felnőtté és többségivé válva saját gyermekeiknek adják át, mintegy eljátszva, min kellett korábban nekik maguknak keresztülmenniük. Sőt a gyerekként a családban vagy az iskolában elszenvedett erőszak ott lapulhat a későbbi felnőttek másokkal szemben érzett gyűlölete mögött is.

Különös, hogy számos fontos tudomány: matematika, történelem, irodalom és biológia mellett, melyekből ki többet, ki kevesebbet hasznosít a későbbiekben, az emberi lélektan: a gyermekkor, a nevelés, a felnőtté és a szülővé válás lélektana nem kötelező tárgya az iskolai oktatásnak, noha matematikus, történész, irodalomtudós és biológus sokkal kevesebb gyermekből lesz, mint felnőtt és szülő. Elnézve társadalmi viszonyainkat, a mindennapjainkban tapasztalható, nemzedékről nemzedékre továbbgörgő indulatot és erőszakot, úgy látom, erre a tudásra szorulnánk rá leginkább, feltéve persze, hogy mentálisan egészséges társadalomban kívánunk élni.

A tradicionális közösségek és világnézetek biztonságát elvesztő modern ember személyes életébe és halálába zárva szüntelen kisebbségi helyzetben él, csak szeretne és hajlamos is megfeledkezni erről. Szüntelen kisebbségben él, legyen akár milliárdos, miniszterelnök, költő vagy kritikus. Hozzá képest mindenki más, és szemein kinézve a többieket ők-nek látja, míg önmagát szüntelenül én-nek. Ezt az ellentmondást különféle kollektívumok által igyekszik feloldani. Leginkább önnön kínzó magánya, azonosságtudatának elbizonytalanodása elől bújik különböző ideológiák sáncai mögé, a terhes tudástól akár élethosszig megkímélő rejtekbe. A félelem, mely a sejtéshez társul, hogy az ember végtelenül egyedül van, leggyakrabban a külvilágban keres magyarázatot.

Az ember fél, ezért tereli el és személyesíti meg félelmeit különféle ellenségképekben, hogy magát hozzájuk képest másnak, különbnek tartva (rosszabb esetben azokat gyűlölve, még rosszabb esetben diszkriminálva, és a legrosszabb esetben módszeresen likvidálva) szabadulni próbáljon szorongásainak egy részétől. Az ellenségképeket gyakran társadalmi kisebbségekben találja meg.

A szüntelen kisebbségben élő ember szívesen ölt magára közösségi szimbólumokat: vallási, nemzeti jelképeket vagy akár öltönyt-nyakkendőt, netán szakadt farmert. Minden személy, minden egyszemélyes kisebbség valamilyen közösség, sőt többféle közösség része, s ezt igyekszik kifejezésre juttatni: így fogalmazza meg helyét a világban. Létünket, puszta egzisztenciánkat sem igen tudnánk elképzelni e csoportok támogató léte nélkül. Szükségünk van tehát a közösségekre, sokunknak a civilizációnk egyik alappillérét képező vallásokra is, csak attól az agressziótól kellene szabadulnunk, mely a saját közösség hiányzó biztonságérzetét vagy azonosságtudatát az individuumokkal vagy más közösségekkel szemben próbálja erősíteni.

Tudomásul kell vennünk az individuális és közösségi létezésünk között feszülő ellentmondásokat, és együtt kell élnünk velük. Az irodalom abban is segít, hogy szokások és közösségek közepette megfogalmazzuk egyedi vagy kollektív kisebbségi létünket, így szokások és közösségek határai felett közös tudássá tegyük tapasztalatainkat, s ezáltal lépjünk túl kisebbségi mivoltunk határain. Az emberi léthez nélkülözhetetlen civilizáció amúgy is elfedi, el kell hogy fedje azt, ami a lehető legközösebb bennünk, s aminek megvallásához szintén nincs más eszközünk, mint a művészet.

Paradoxon? Igen, az. Ilyen és ehhez hasonló ellentmondások között telik kiszabott életidőnk. De soha, semmilyen körülmények között nem lenne szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindannyian kisebbségiek vagyunk. Egyedi és megismételhetetlen teremtmények: személyek, akiknek egyediségében a mindenség egésze visszhangzik. Így kell a magunk és a másik ember méltóságára tekintenünk; így kell megóvnunk magunkat és másokat is közös ösztöneinktől.