Oszkár, az élő példa

Írta: Szombat - 2009-10-14 Rovat: Hírek - lapszemle

Az Oszkár-jelenség félreértéséről tanúskodik, ha valaki egy Fideszbe ékelődött rasszista ámokfutásaként interpretálja az eseményeket. Nem ez történt, hanem az, hogy egy jobb sorsra érdemes tehergépjármű-vezető megpróbálta kicsi fejében összerendezni mindazt, amit az elmúlt években a jobboldali médiában látott, hallott, olvasott.

avagy a rózsaszíningesektől a barnaingesekig

“- Szervusz, Oszi! Mielőtt belevágunk: hogy bírod?

– Köszönöm szépen, jól.

– Tényleg?”

(Bayer Zsolt és Molnár Oszkár párbeszéde az Echo tévében, szeptember 13-án)

Gondoltam élcelődöm én is egy kicsit Molnár Oszkár edelényi polgármester elhíresült kijelentésein, annak ellenére, hogy tartalmilag semmi vicces nincsen bennük, és tudva, tudván, hogy ezzel a szociknak kedvezek, akiknek úgy jött Oszkár, mint tikkadt vándornak az üdítő forrásvíz. Márpedig a gondolat és mondanivaló híján maradt szocialistákat – akiken tényleg csak egy fasisztagyanús fideszes tud ideig-óráig segíteni – a fene se akarja támogatni, a pőre cigányozáson, zsidózáson, buzizáson meg nem túl ízléses gúnyolódni.

Azonban Oszkárban mégis van valami szerfölött szórakoztató, ahogy a testületi ülésen vagy az edelényi tévé szokott díszletei – néhány IKEA-bútor, egy kókadozó karácsonyfa, pár szárazkóró és egy fétis partyról szalasztott riporternőnek álcázott polgári körös aktivista – előtt nekilát feltárni a világ titkait. Ezt csak alig rontja le, hogy ezek a titkok a csőcselékirodalom jól ismert kliséiből és soha nem bizonyított, de széltében-hosszában terjedő vad legendákból állnak.

Határozottan bájos, ahogy Oszkár polgármester egy kulturális megállapodás következtében, Jeruzsálemben magyarul tanuló diákok válaszából a Kárpát-medencei zsidó honfoglalást levezeti. Csak azt nem tudjuk hová tenni, hogy ezután miért hajol előre műbőrnadrágjában, döbbent arccal a szerepe szerinti riporter, s kommentálja ekként az elhangzottakat: “engem a hideg kiráz ettől”. Jó, tudom, a kisvárosi tévék munkatársait nem feltétlenül a BBC-ben képezték, de ettől még nem kell a meghibbant városvezetők színvonalára süllyedni.

Példának okáért a budapesti kínai iskola alsóbb évfolyamainak már több mint a fele magyar gyerekekből verbuválódik, de ez még egyetlen Sanghaj melletti település elöljáróját sem indította arra, hogy rémülten sajtótájékoztatót hívjon össze, és tudomásunk szerint, eddig még Hu Jintao államelnök sem kívánt ezért jegyzékben tiltakozni.

Oszkáréknál elég sajátosan mosódnak egybe a tények a különféle szólamokkal és lázálmokkal. A polgármester szerint Magyarország zsidó fölvásárlása azért tény, mert Simon Peresz államfő (aki Oszkárnál következetesen miniszterelnök) egy alkalommal valami ilyesmiről értekezett. Most fogadjuk el, hogy a kijelentés valóban így hangzott el, de ettől még a tény az, hogy hazánkban a külföldi érdekeltségeket tekintve toronymagasan a németek állnak az élen. Persze a kurucinfós logika alapján akár emögött is világméretű zsidóösszeesküvést sejdíthetünk, de ez esetben szólni kéne a germán felsőbbrendűséget hirdetőknek, hogy az Endlösung tulajdonképpen egy előre kitervelt bazi nagy önkasztráció volt. (Egyébként tényleg.)

Olyan teljesen nyilvánvaló dolgokat, mint hogy “zsidó” és “nem zsidó” tőke közti különbségtétel tökéletesen értelmetlen, csak az emberek közti indokolatlan megkülönböztetésre szolgál, s konkrétan egy világháborúhoz vezetett, Oszkárnak valószínűleg fölöslegesen magyarázunk. Ő minden jelenségben rémképeinek újabb bizonyítékát véli fölfedezni.

Szerinte 2011-től a magyar föld “szabad préda”, függetlenül attól, hogy a külföldiek termőföldszerzési-moratóriumáról és a szerzés későbbi feltételeiről még az Orbán-kormány állapodott meg az unióval. Az egyetemeknek juttatott vagyonkezelői jogosítványból az egyetemek privatizációjának szándékát olvassa ki, és úgy hiszi, hogy Szetey államtitkár “a buziknak az ügyeit intézte kormányon belül”.

Hasonlóan megalapozottnak bizonyult az a botrányos megjegyzés, amely elindította Oszkárt a hírnév felé. Tehát, hogy többségében cigányok által lakott településeken, például Lakon vagy Szendrőládon terhes nők gumikalapáccsal verik a hasukat, illetve begyógyszerezik magukat, annak érdekében, hogy fogyatékos gyermekük szülessen, és így dupla családi pótlékhoz jussanak. A szóbahozott településeken azonban történetesen egy roma fogyatékos gyermek sincsen (bár, ha lenne, az se bizonyítana semmit), erre föl Oszkár, s nyomában az alsópolgári média hiteles forrásként a Magyar Kommunista Munkáspárttól csöppet balra álló, Kádár-apologéta, legaljademagóg lektűrszerzőre, Moldova Györgyre kezdett hivatkozni. “Őt miért nem támadják?” – fakadt ki Molnár Oszkár.

Azért, Oszi, mert ő se nem polgármester, se nem országgyűlési képviselő. Egy hivatásos politikus viszont fokozott felelőséggel tartozik azért, amit mond, és azért is, hogy kikkel mutatkozik együtt.

Személyesen semmi rosszat nem kívánok Molnár Oszkárnak, sőt szemben azzal a magáról megfeledkezett romavezetővel, aki azon óhajának adott hangot, hogy a polgármesternek bolond utódja szülessen, a legőszintébben remélem, hogy áldott állapotban lévő feleségét nem viseli meg ez a cirkusz, és egészséges és gyönyörű gyermeknek ad életet, akiben Oszkár rengeteg örömét leli, s a vele töltött boldog órákban expolitikusként lesz módja elmerengeni, hogy miket is mondott korábban.
De természetesen ez a történet elsősorban nem Molnár Oszkárról szól, hanem arról, hogy a magyar közélet hogyan kezeli az Oszkárféléket, meg hogy miként lett nekünk hirtelen ennyi Oszkárunk.

Kezdjük azokkal, akik állításuk szerint határozottan elutasítják az edelényi polgármester kijelentéseit. Nekik az lenne a feladatuk, hogy különböző megnyilvánulásokra arányos választ adjanak. A tiltakozás erejéből mit sem von le, ha nem kérnek egyből letöltendő börtönbüntetést.

Vegyük egy másik túlpörgött fideszes képviselő, Arnóth Sándor példáját, aki kedélyesen átordított a parlamenti patkó túloldalán ülőknek, hogy “lógni fogtok”. Az eset után nyomban lemondott mandátumáról. Az MSZP (és az SZDSZ) ebben a helyzetben igen sokat tehetett volna a magyar politikai kultúráért, amennyiben respektálja ezt az aktust, ugyanis ahhoz, hogy ez egy élhető ország legyen, szükség lenne a megbocsátásra, a hibák kijavításának lehetőségére is. Azonban a kormánypártok fortyogtak tovább Arnóth közéletből való teljes távozását követelve. Pedig Arnóth dühkitörése mennyivel veszélytelenebb, mint Oszkár higgadtan előtálalt őrültségei.

No de Oszkár esetében sem sikerült megtalálni a megfelelő hangot. A szocialisták szóvivője szerint hősünk “gyűlöl minden kisebbséget, vallásra vagy származásra való tekintet nélkül: nézetei vállalhatatlanok, gyűlöletre uszítanak és kirekesztésre hívnak fel”. A szóban forgó kijelentések valóban alkalmasak a gyűlöletkeltésre, azonban magát a gyűlöletet nem érzem bizonyítottnak, az pedig, hogy “mondatai Hitler, fasiszták, nácik mondatai” lennének, kicsit soknak tűnik. A szoci szóvivőnek elég lett volna egy tételt kidolgoznia, de azt alaposan.

Azt gondolom, hogy az Oszkár-jelenség félreértéséről tanúskodik, ha valaki egy Fideszbe ékelődött rasszista ámokfutásaként interpretálja az eseményeket. Nem ez történt, hanem az, hogy egy jobb sorsra érdemes tehergépjármű-vezető megpróbálta kicsi fejében összerendezni mindazt, amit az elmúlt években a jobboldali médiában látott, hallott, olvasott.

Az utóbbi megjegyzés már Molnár Oszkár párttársainak, védelmezőinek szól, és némileg személyes ügyem is, mivel Oszkár megszemélyesíti mindazt, amiről 2003 óta próbálok gagyogni. Nevezetesen, hogy nem feltétlenül a kommunista előírások szolgai átvételét jelenti, ha a jobboldal vezető ereje fektet egy kevés energiát abba, hogy magát mindenféle rémes alakoktól megkülönböztesse, az pedig egyenesen saját jól felfogott érdeke volna, hogy szolgálataikat (sajtóklubbosoktól Satuig) ne vegye igénybe – még ha válságos helyzetekben nem is jön rosszul.

Lássunk világosan: ebben a folyamatban Oszkár nem a náci rém, akitől idejében meg kellett volna szabadulni, hanem az eredmény; így a létező jobboldal, ha valóban szembe akarna nézni az Oszkár jelentette kihívással, kénytelen lenne az elmúlt időszak politikáját is kritika tárgyává tenni. Nem véletlen tehát, hogy az úgynevezett jobbosok – bár nagyon különböző okokból és különböző formákban – egytől egyig elhárítják az Oszkár-jelenségre való érdemi reagálást.

Vannak egyrészt a versenyzőtípusok, akiket a politika tartalmi része egyáltalán nem érdekel, pártválasztásuk többnyire esetleges, a küzdelmet önmagáért tartják izgalmasnak, és egyetlen mércéjük a pillanatnyi siker. Ők minden menetet meg akarnak nyerni, és a támadásokra csípőből visszalőnek. Ennek a típusnak létezik hivatásos és amatőr válfaja is. Az elsőre példa a Cser-Palkovics nevű droid, aki úgy próbálta tromfolni az Oszkár-ügyben tett kormánypárti nyilatkozatokat, hogy fölszólított a díszzsidozó szocialista bloggerek kizárására, illetve a volt miniszterelnököt a rablott zsidóvagyonból származó villájának elhagyására.

A másodikra pedig azok, akik az ilyen cikkek alá szoktak hosszú kommenteket írni, melyekben fölsorolják az ellenfél rémtetteit, és elmagyarázzák – bár működő szervezetet csak diagramon láttak -, hogy milyen is egy sikeres tömegpárt.

Vannak aztán az elitisták. Idetartoznak egyfelől a trendi rózsaszíningesek: újsütetű divatkonzervatívok és frissdiplomás politológusok, másfelől a szimpla opportunisták. Ők nem foglalkoznak politikusi nyilatkozatokkal, és az újságokban is csak a tőzsdehíreket olvassák. Szerintük a különféle szónoklatok, eszmefuttatások a népnek szóló dajkamesék, nem valóságosak, nem kézzelfoghatóak. A lényeg, amit a vezérkar dögunalmas konferenciákon befektetőknek előad, vagy nemzetközi sajtótájékoztatókon képvisel.

Éppen Oszkár példája mutatja, hogy egy ország nem így működik; a szavak önálló életre kelnek, és legalább akkora hatással bírnak, mint egy miniszteri rendelet. Különben is, az az ország, amelynek elitje folyvást hülyeségeket beszél, jó eséllyel hülyeségeket is fog cselekedni.

Még tovább mennek azok, akik úgy vélik, a Fidesz kifejezetten használ a demokráciának, az emberi jogoknak, amikor Oszkárokkal fogja ki a szelet a szélsőjobb vitorlájából. E tűrhetetlen nézet hirdetőit szintén a valóságra kell emlékeztetnünk. A Fidesz évek óta ezt teszi, radikális akciókkal, szándékosan félreértelmezhető kiszólásokkal próbálja elvenni a lehetőséget a radikálisok elől, és mégis kinőtt a földből egy tizenöt százalékos Jobbik.

Vannak továbbá, akik messzemenőkig egyetértenek Oszkárral, illetve még úgyabbul gondolkodnak, de tudják, hogy a polgármesteri hivatalok sajtóreferensi állásait és az építési beruházásokat egyelőre nem a Jobbiknál osztogatják. Közülük nem kevesen élvezik is a kettős játékot, a védettséget, amelyet egy elfogadott párt nyújt, amelyről – a pártelnök nyilatkozatából – tudjuk, hogy “a Likud természetes szövetségese”. Ebből látszik, hogy nem lehet antiszemita. Azt is csak a zsidók terjesztik.

És végül vannak, akik nem hisznek sem a szemüknek, sem a fülüknek. Elutasítják a rasszizmust, a kirekesztést, a zavaros eszméket, a gyűlölet minden formáját, és mindenkor ugyanezt feltételezik kedvenc pártjukról is. Őszintén úgy gondolják, hogy a szélsőség erősödése csupán az ellen gaz mesterkedésének eredménye. Ők is csak a nekik megfelelő jelenségeket hajlandók érzékelni. Orbán hasznos idiótái. Észreveszik, és lobogtatják, hogy Orbán aláírta a “Tarka Magyar” kezdeményezést, de elkerülte figyelmüket, hogy ugyanő megvédte a “Tarka Magyart” pikírt glosszában gúnyoló Magyar Hírlapot.

Az emberarcú orbánizmus (© TGM) orgánuma, a Heti Válasz nemrég alapos írásban szedte ízekre az ősmagyarkodó szubkultúra megnyilvánulásait, mutatta ki tarthatatlanságukat és veszélyességüket. A lapot olvasva olyan érzésünk támad, mintha a bemutatott jelenségek egy Fideszen túli extrém világ sajátjai lennének. Remélhetőleg Oszkárnak azok a meglátásai, mely szerint “az emberiség ősnyelve a magyar”, népünk “talán a legrégebbi nép ezen a földbolygón”, amelynek “olyan genetikai adottságai vannak, ami mindent túl fog élni” józanítólag hatnak. Bár ez sem valószínű.

A fentiek ismeretében nem vártam túl sokat a hétfői Molnár Oszkár-Navracsics Tibor eszmecserétől, illetve egy picit azért mégis reménykedtem. A frakcióvezetőt ugyanis van szerencsém ismerni. Egészen pontosan: nálam lépett be a Fideszbe, belépési nyilatkozatán az én aláírásom díszeleg. Tudom, hogy visszafogott, intelligens úriember, aki érti, hogy a dolgok elkenésével az oszkárizmus akadálytalan terjedéséhez járul hozzá, ezért megpróbálja szelíden kitessékelni őt a frakcióból, és bánom is én, ha ennek érdekében belengeti egy tavasztól létrejövő állami fuvarozási cég vezérigazgatói posztját.

Jelentem, a frakcióvezetőért a továbbiakban nem vállalok felelősséget. A találkozó után kiadott kommüniké a legarcpirítóbb a műfajban. “A Fidesz frakcióvezetője és Edelény polgármestere egyetértettek abban, hogy a politikában tűrhetetlen az antiszemitizmus, a kirekesztés, az erőszak és a hazugság minden formája. Molnár Oszkár leszögezte: mint ahogyan eddig is, a munkája és nem származása alapján ítél meg minden embert.” Majd, mintha mi sem történt volna, Oszkár elfoglalta helyét az ülésteremben.

Csak egy apróságra hívnám föl Navracsicsék figyelmét, és terhelném még egy személyes kitérővel az olvasókat. Engem azért zártak ki a Fideszből, mert – szó szerint idézek a kizárási indítványból – “méltatlanul támadtam a pártelnököt”. A retorzió annak szólt, hogy egy cikkben “varázstalannak” neveztem Orbán Viktort. Azt nem kötötték az orromra, hogy miként kell méltón támadni az elnököt, de most már kezdem sejteni. Le kellett volna zsidóznom, cigányoznom vagy buziznom. Arrafelé ez a bevett szokás.