A blog mint kocsma

Másfél hónapja indítottam egy blogot a nolblogon, abban a reményben, hogy Magyarország egyre súlyosbodó bajait az “okoskodó publikum” részvételével talán sikerül racionálisan megtárgyalni. Témáim ezért nagyrészt közvetlenül politikaiak voltak, mert a jövőnket meghatározó döntések elsősorban ebben a szférában dőlnek el, hiszen a gazdasági döntéseket is politikusok hozzák meg, nem csupán gazdasági, hanem sajátos politikai szempontokat is követve.
 

 

Az eredmény lesújtóan tanulságos. Nem hogy semmiféle konszenzus nem látszik körvonalazódni, még a leghalványabb módon sem a bejegyzéseimre érkezett hozzászólásokból, de a kommentek nagy részének minősége és hangneme is olyan, mintha egy kocsmában hangzottak volna el, részeg ordítozások közepette, amelyeket rendszerint verekedés követ. Úgy tűnik, hogy a kommentelők nagy része nem vitatkozni, hanem veszekedni akar, megalázni a másikat, minden lehetséges módon. Igazi Mónika-show.

Ebben a hangzavarban voltam én minden: szerecsenmosdató szocialista és fideszes bértollnok, zsidó náci és zsidóbérenc, hazaáruló libsi és eltüntetendő kávéházi konrád, buzi és agyament. Egy dologgal azonban egyelőre senki nem gyanúsított meg: azzal, hogy jobbikos lennék. Ez is valami.

Vajon tekinthető mindez egy cseppnek a magyar tengerből?

Talán nem, mert nyilván csak a társadalom elenyésző része van abban a helyzetben, hogy egyáltalán blogot olvasson, még kevesebben vannak azok, akik a hangjukat is hallatni akarják, és minthogy ez névtelenül is megtehető, ezért aztán lehet felelőtlenül handabandázni és szándékosan provokálni. Továbbá, nyilván jóval nagyobb azoknak a száma, akik azért szólnak hozzá egy bejegyzéshez, mert nem értenek egyet, az egyetértők nyilván csöndben nyugtázzák az olvasottakat, mert nincs kedvük beszálllni a kocsmai perpatvarba.

Talán igen, mert a teljes politikai spektrum képviselői jelen vannak, a színvonalasabb megjegyzések racionális érveket sorakoztatnak föl, tényeket vitatnak, illetve pontosítanak, alternatív értelmezéseket ajánlanak és nem gyalázzák vitapartnereiket. Hozzájuk csapódnak a mocskolódók.

Az a gyanúm, hogy Magyarország jövője nagyrészt azon múlik majd, hogy kik bizonyulnak erősebbnek? Azok-e, akik egyáltalán nincsenek tisztában a kimondott szó erejével, akik nem tudják, hogy a verbális gyalázkodás igen könnyen fordul át fizikai tettlegességbe, azok-e, akik ezt tudják, és éppen az a céljuk, hogy a hideg polgárháborút valódi harccá fokozzák?

Vagy azok, akik a racionális, konszenzuskereső vita hívei, utálják a szélsőségeket, az erőszakot, a gyalázkodást, akik bíznak a demokratikus berendezkedésben és ennek a keretein belül tudják csak elképzelni a társadalom bajainak orvoslását. Számomra nem kérdés, hogy ez utóbbiak vannak nagy többségben Magyarországon, még akkor is, ha ez a többség fogyni látszik. De ebből önmagában még nem következik, hogy ők is bizonyulnak erősebbnek. Ehhez ugyanis nem elég csöndben maradni.

A demokráciának mindig komoly gondot okozott, hogy miként viselkedjék a demokráciát tagadó, azt szétverni akaró irányzatokkal, mozgalmakkal. Nyilván erőteljesen föl kell lépnie ellenük, de ennek során csak demokratikus eszközöket alkalmazhat, máskülönben megszűnik demokrácia lenni. A demokratikus politikusoknak tehát szükségük van a civil társadalom támogatására ahhoz, hogy hatékonyan meg tudják védelmezni a demokratikus berendezkedést. Nem elég bevetni az állam erőszakszervezeteit, sőt ezzel igen csínyján kell bánni, mert könnyen visszaüthet a dolog. A civil társadalomnak kellene elsősorban elszigetelnie a szélsőséges csoportokat a mindennapokban. Ha ez nem sikerül, akkor komoly veszélye van annak, hogy a szélsőség kisebbsége ellenére is átveszi a politikai szféra és a társadalmi közhangulat irányítását.

Sajnos, már nagyon közel jutottunk ehhez. Az okok számosak: a nyomorúságos magyar történelem, a túlélési stratégiák, az őszödi beszéd, a gazdasági válság és a politikai elit hitelvesztése, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Amiben bízhatunk, hogy most az egyszer végre olyan politikai tömörüléshez tartozunk, amelyik a demokrácia pártján áll. Az Európai Unió sok sebtől vérzik, de azt nem lehet rá mondani, hogy demokráciaellenes lenne. Vagyis olyan tényező, amelyet minden valamirevaló, demokratikus, magyar politikai pártnak irányadóként számításba kell vennie. A Jobbik ezt nem teszi, ezért csak konfliktusok érhetik ezen a terepen.

Kérdés, elég lesz-e ez? Vagy a kisebbség el tudja hitetni elegendő számú magyar szavazóval, hogy az “unión kívül is van élet”. Bizonyára. De az istenek mentsenek meg bennünket attól az élettől.

A szerző esszéista