Amerika föláldozta a zsidókat

A megállapodás elítélendő bűncselekmény volt a béke ellen, amelyért a részes felek közül csak Helmut Kohl kért bocsánatot – Oroszország máig adós ezzel.

 

Winston Churchill egyetlen győzelme, hogy a világgal sikerült elhitetnie, hogy Jaltáról csak az Egyesült Államok tehetett – mondta Schmidt Mária, a második világháború hetvenedik évfordulója alkalmából a Terror Házában tartott konferencián.

Közös történelmünknek máig számos kibeszéletlen kérdése van, amit a Terror Házában, a második világháború kirobbanásának hetvenedik évfordulója kapcsán megrendezett konferencián elhangzottak is bizonyítanak. Számos esemény megítélése változik, ahogy a korábban eltitkolt dokumentumok egy része hozzáférhetővé és kutathatóvá vált. Bizonyíthatja ezt a Molotov-Ribbentrop-paktum 1939. augusztus 23-án kelt, de csak 1989 májusában nyilvánosságra kerülő titkos záradéka, mely német és szovjet érdekszférákra osztotta Európa északkeleti és déli részeit. A megállapodás értelmében szállta meg Lengyelországot Hitler 1939-ben, s ez biztosított lehetőséget 1940-ben Sztálin számára is a balti államok, és Besszarábia okkupálására, valamint Finnország elfoglalására (ez utóbbi viszont meghiúsult az északi ország katonai ellenállása miatt).

„Oroszországban sokan úgy gondolják, hogy részükről csak 1941-ben kezdődött a második világháború, pedig a hitleri és sztálini totalitárius rendszer már 1939-ben egymásra talált. A kétfrontos háborút elkerülni igyekvő Hitlernek partnerre és nyersanyagra volt szüksége, de még a kortársak is biztosak voltak abban, hogy a náci-szovjet együttműködés nem tarthat sokáig. Az első két évben mégis jól együttműködtek, hasonlóan gondolkodtak a terrorról, és a szovjet munkatáborokat ugyanazzal a módszerrel építették ki, mint Auschwitzot. Vannak, ahol máig nem akarnak emlékezni a Molotov-Ribbentrop-paktumra, de ez a történelem megtagadását jelenti” – utalt Mart Laar, észt történész az orosz fél hozzáállására. Az 1992 és 1994, valamint 1999 és 2002 között Észtország miniszterelnöki posztját is betöltő Laar szerint az 1939-es megállapodás elítélendő bűncselekmény volt a béke ellen, amelyért a részes felek közül csak Helmut Kohl kért bocsánatot – Oroszország máig adós ezzel.

Bár egy nagyon sikeres könyvben megírta a második világháború történetét, mégis túlértékeljük Winston Churchill szerepét, mivel a közép-kelet-európai népekért semmit sem tett – röviden így foglalhatjuk össze Schmidt Mária véleményét. Az angol politika, és az akkori miniszterelnök, Neville Chamberlain már 1938-ban tisztában volt azzal, hogy Közép-Európa ügyeibe nem tudnak érdemben beleszólni, ezért Nyugat-Európára koncentráltak, hogy mentsék, ami még menthető.

„Miután nem álltak Csehszlovákia mellé, katonai garanciát adtak az életképtelen maradéknak és Lengyelországnak is, amit még kevésbé tekintettek a brit érdekszféra részének, mint az egykori Csehszlovákiát. Chamberlain Kelet-Európa átengedésével lemondott az erőegyensúly politikájáról, ezzel hozzájárult, hogy Németország váljon Európa urává. Remélte, hogy ha Hitler biztonságban érzi magát nyugaton, akkor Sztálin ellen indít támadást” – magyarázta a múzeum igazgatója, aki az Egyesült Államok szerepéről is markáns véleményt fogalmazott meg.

„Miután Nagy-Britannia már 1917-ben is az USA pénzügyi segítségére szorult, Amerika lett az első, majd a második világháború igazi nyertese is. A huszadik század második felében nyilvánították a politikailag korrekt beszédmód kötelező részévé, hogy Amerika mindkét világháborúban a demokrácia és a szabadság érdekében harcolt. Mintha szégyellni való lenne, hogy az USA-nak a többi országhoz hasonlóan elsősorban érdekei, és reálpolitikai céljai voltak a hadba lépéssel. Amerika az első és második világháború esetén is arra törekedett, hogy akkor kapcsolódjon be a tényleges harcokba, mikor a háborús felek már kellően leharcolták magukat, hogy a lehető legkisebb emberáldozat árán a legnagyobb sikert érjék el.”

Churchill úgy gondolta, hogy az angolszászokat különleges kapcsolat fűzi össze, és ennek megfelelően is igyekezett formálni külpolitikáját. Az Atlanti Charta 1941. augusztus 14-i megkötésekor politikai ellenfelei azzal vádolták, hogy a segítség fejében le akar mondani a birodalmi vámkedvezményekről, és hogy Amerika rá akarja tenni kezét a brit gyarmatbirodalomra. Franklin Delano Roosevelt célja valóban nem volt más. Ahhoz, hogy a háború utáni új világrend vezető hatalma lehessen, le kellett győznie a Harmadik Birodalmat és Japánt, valamint véget kellett vetnie Nagy-Britannia vezető szerepének, felszámolva annak gyarmatbirodalmát.

A Közép- és Dél-Amerikát, valamint a csendes-óceáni térséget érdekszférájának tekintő Egyesült Államok háborús szerepéről Borhi László történész is érdekes információkat árult el. Előadásában kitért rá, hogy sem az első, sem a második világháborúban nem volt eldöntött tény, hogy kinek az oldalán fog beavatkozni. Az amerikaiak britellenessége elbizonytalaníthatta a szigetországot, ugyanakkor a külügyminisztérium szovjetellenes Keleti Bizottságának Franklin Delano Roosevelt részéről történő megszüntetése már jelezhette a további külpolitikai irányvonalat.

„Bár Amerika tudott a Molotov-Ribbentrop-egyezmény titkos záradékáról, azt elhallgatta, ráadásul, mikor a Szovjetunió megtámadta Lengyelországot, nem tekintette hadviselő félnek. A cselekményt németellenes lépésnek minősítette, hogy a későbbiekben fegyvereket adhasson el. Sokan gondolják úgy, hogy ha nem történik a japán támadás, valamint Németország nem üzen hadat az Egyesült Államoknak, nem biztos, hogy az belépett volna a harcokba. Egyetlen olyan irat sem került elő, amely bizonyítaná Roosevelt ebbéli szándékát.”

Hitler még a Szovjetunió elleni támadásra készülve több békeajánlatot tett Angliának, Churchill azonban elutasította. Az 1941. június 22-i német támadásról értesülve rádióbeszédében kérés nélkül teljes támogatásáról biztosította a Szovjetuniót. A nácik kezdeti sikereit követően Sztálin annak ellenére, hogy országa nehéz helyzetbe került, a német támadás előtti határokat vette tárgyalási alapul. Az angol külügy mielőbb meg akart egyezni az oroszokkal, hiszen ekkor még az USA bevonása nélkül folytathatták volna a tárgyalásokat, Churchill azonban nem volt hajlandó megadni a háború utánra tervezett biztosítékokat, s nem szeretett volna könnyíteni sem a szovjetekre nehezedő nyomáson egy második front megnyitásával. Amerika beavatkozása megváltoztatta a tárgyalási pozíciókat, Roosevelt nem volt hajlandó egyértelmű nyilatkozatokra, a feltétel nélküli béke megkövetelése lehetőséget biztosított számára, hogy ne kelljen valós szándékairól idő előtt nyilatkoznia.

„Jól látta, hogy a britek a háború terheit a szovjetek vállára tették, míg a számlát az USA terhére állították ki. Churchill remélte, hogy a régi dicsőség okán beleszólhat a háború utáni rendezésbe. A nagyhatalmi »vacsoratársaság« azonban ezt már másként gondolta. Molotov Kelet-Európával kapcsolatban nem engedett beleszólást a briteknek, a lengyel kérdést is csak az amerikaiakkal vitatta meg. A tárgyalásokon Roosevelt nem titkolta, hogy a lengyel kérdés neki csupán belpolitikailag fontos, szüksége van az országban élő hatmillió emigráns szavazatára, ugyanakkor nem tekinti se Lengyelországot, se Kelet-Európát amerikai érdekszférának. Bár Churchillnek pontos információi voltak a szovjet vérengzésekről és Katyńról, tudta azt is, hogy az amerikaiak nem fognak harcolni Lengyelországért. Ennek ellenére az angol parlamentben tartott fölszólalásán még arról beszélt, hogy Angliának és a szovjeteknek közös érdeke egy erős Lengyelország fölállítása, amely Európa vezető hatalma lehet” – emelte ki Schmidt Mária.

Közép-Kelet-Európa országait és népeit – köztük az itt élő zsidó lakosságot is – a nagyhatalmak saját politikai céljaiknak helyezték alá – magyarázta Borhi László. „1943 novemberében a szövetségesek már tudták, hogy a második front Franciaországban fog megnyílni. A hadművelet veszélyessége miatt tehermentesíteniük kellett a megnyíló új harcvonalat, ezért volt szükségük Magyarországra, Romániára és Bulgáriára. Ki kellett ugrasztaniuk a három országot a háborúból, hogy ezzel kiprovokálják azok német megszállását.”