Kilencven éves korában Varsóban elhunyt Marek Edelman, a nácik elleni 1943-as varsói gettófelkelés parancsnoka.
 

 

 
Edelman volt az utolsó a felkelést túlélő egykori vezetők közül. A II. világháború után kardiológusként dolgozott a közép-lengyelországi Lódzban, az államszocializmus idején a lengyel demokratikus ellenzék tagja volt.

A varsói gettóba 1943. január 18-án SS-egységek hatoltak be, hogy 16 ezer munkást vigyenek Lublinba. Bár a helyi ellenállókat meglepte az akció, azonnal harcba kezdtek. Egy gyárban gránátot dobtak a nácikra, a németek megzavarodtak, az elfogottak elmenekültek. A rakodótéren is harc folyt, s bár végül hatezer főt elvittek, az esemény visszhangja nagy volt egész Varsóban. Több kollaboránst megöltek, szabotázsok kezdődtek, az együttműködés a lengyelekkel szorosabb lett. A ZOB-nak (Zsidó Harci Szervezet) mintegy 600 harcosa volt, amikor 1943. április 19-én 850 SS-katona megkezdte a gettó felszámolását.

A zsidók és a “banditák” – így nevezték a németek a lengyel ellenállás harcosait – Molotov-koktélokkal fogadták őket, két tankot felgyújtottak, a németek elmenekültek. A kitűzött lengyel és vörös zászló a falon kívül is nagy lelkesedést váltott ki. Ezután Stroop tábornok légierőt vetett be, erre a felkelők visszavonultak, a németek pedig dühükben lemészárolták egy kórház betegeit.

A varsói gettó felkelése

 

A varsói gettót 1939 novemberében hozták létre, a 307 hektárnyi területet háromméteres fal vette körül, tetején szögesdróttal. Kezdetben 250 ezer főt költöztettek be, de hamarosan 400, majd 550 ezer embert zsúfoltak össze, egy szobában 8-15 személy is lakott. A cél a lakosság kifosztása és elpusztítása volt, a szökni próbálókat kivégezték. Később erődítéseket, utakat építtettek a gettó lakóival, a német tőke boltokat és üzemeket vett át. Létrehozták a zsidótanácsot, amely a német utasításokat adta tovább és megpróbálta az életet elviselhetőbbé tenni. A zsidó gettórendőrség emberek utáni hajszával, vagyonok felhajtásával tűnt ki. A nyomort járványok tették elviselhetetlenné, munka csak 30-60 ezer főnek jutott, 200 ezren minden jövedelem nélkül tengődtek, 1940-1942 között százezren haltak meg.

Hitler már 1939-ben bejelentette: az új háború során Európában kiirtják a zsidóságot, ennek érdekében 1941-től épültek a haláltáborok. 1942. július 22-én megszállták a varsói gettót, s előírták: a Judenrat naponta 6000 embert állítson ki a rakodótérre: a végcél a treblinkai tábor volt. Mivel nem tudta megmenteni népét, Adam Czerniaków, a tanács elnöke öngyilkos lett. Varsóból aztán 300 ezer főt deportáltak, egymilliót a főkormányzóságból. A passzivitás okai között emlegetik a történészek a németek iránti illúziókat, a népirtás hihetetlenségét, az ellenállás elit jellegét, a fegyverek hiányát és a szervezetlenséget. A népirtás csak azért állt le, mert szükség volt a gettó termékeire.

A megmaradt 60 ezer zsidó lassan szervezkedni kezdett, Mordechaj Anielewicz 1942. decemberében létrehozta a ZOB (Zsidó Harci Szervezet) nevű csúcsszervet. Céljuk nem a megmenekülés volt, hanem a becsületes halál. Bunkert, alagutat építettek, katonai kiképzést szerveztek. A gettóba 1943. január 18-án SS-egységek hatoltak be, hogy 16 ezer munkást vigyenek Lublinba. Bár a ZOB-ot meglepte az akció, azonnal harcba kezdett. Egy gyárban gránátot dobtak a nácikra, a németek megzavarodtak, az elfogottak elmenekültek. A rakodótéren is harc folyt, s bár végül hatezer főt elvittek, az esemény visszhangja nagy volt egész Varsóban. Több kollaboránst megöltek, szabotázsok kezdődtek, az együttműködés a lengyelekkel szorosabb lett. A ZOB-nak mintegy 600 harcosa volt, amikor 1943. április 19-én 850 SS-katona megkezdte a gettó felszámolását.

A zsidók és a “banditák” – így nevezték a németek a lengyel ellenállás harcosait – Molotov-koktélokkal fogadták őket, két tankot felgyújtottak, a németek elmenekültek. A kitűzött lengyel és vörös zászló a falon kívül is nagy lelkesedést váltott ki. Ezután Stroop tábornok légierőt vetett be, erre a felkelők visszavonultak, a németek pedig dühükben lemészárolták egy kórház betegeit.

Másnap tovább folyt a harc, a németek elrendelték az üzemek kiürítését, s amikor ez nem történt meg, ágyúval lőtték szét az épületeket. Mivel a lengyelek nem tudták felrobbantani a gettó falát, az alagutakon át érintkeztek a védőkkel. A bunkerrendszer meglepte a németeket, a harcosok eltűntek, s másik épületben tűntek fel ismét. Mindkét fél gyújtogatott, egyre több ház égett. Április 25-én, húsvétkor a gettó lángokban állt, sokan a tűzbe menekültek a fogság elől. Május 1-jén a vezetőség gyűlésén ezt énekelték: “ez a harc lesz a végső”. A harc akkor már 19 ponton folyt.

Május 7-én a nácik körülvették a vezetőség házát, de behatolni nem tudtak. Gázt vetettek be, a vezérkar az öngyilkosságot választotta. Később találtak még egy kijáratot, a megmaradtak itt menekültek el. Ezután az ellenállás szétszórtan folyt, május 10-től csak romharcok voltak. Stroop jelenthette: a gettóban minden házat elpusztított. 16-án a zsinagógát is felrobbantották. 56 ezer zsidót öltek meg vagy hurcoltak el, de tízezernél többen maradtak a romok közt, s hónapok múlva is voltak összecsapások. A ZOB megmaradt egysége részt vett az 1944-es varsói felkelésben.

A varsói gettófelkelés nagy presztizsveszteséget és anyagi kárt okozott a náciknak, ez a lázadás volt az első nagy katonai akció a megszállt területen. Leverésére 5-6000 németet, tíz tankot vetettek be, a harcokban ukrán, lett, litván fasiszták, lengyel rendőrök is részt vettek. Fegyverzetük 27-szeres túlerőben volt a felkelőkkel szemben, akiknek csak pár ezer gyújtópalackjuk és gránátjuk, pár száz pisztolyuk, 25 géppisztolyuk, 10 géppuskájuk volt, ezek egy részét a lengyelektől kapták. E támogatás ugyan fontos volt, de igen kis mértékű – a zsidók magárahagyottságát a lengyel antiszemitizmussal is szokás magyarázni. A fennmaradt gettó-archívum képet ad a borzalmakról.