Kairó messze van

Sok kínos pillanatot láthattunk múlt héten az ENSZ közgyűlésének megnyitóján – kezdve Moammer Kadhafi véget nem érő kioktatásától Mahmud Ahmadinezsad elnök előadásáig. Ám volt egy ezeknél kevésbé látványos, de mégis kínos jelenet: Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő és Mahmud Abbasz palesztin elnök kézfogása Barack Obama amerikai elnök unszolására.
 

 

A dolog elsősorban Obamának kínos, akinek adminisztrációja őszintén reménykedett, hogy a közgyűlés után megindulhatnak a végső megállapodásról szóló izraeli-palesztin tárgyalások, miután Izrael beleegyezik abba, hogy átmenetileg leállítja a ciszjordániai zsidó telepek építését, amit Washington, és amerikai kezdeményezésre a palesztinok is feltételként állítottak.

 

Netanjahu, Obama, Abbasz.

 

Nem így lett. Obama megpróbálta meggyőzni az arabokat, a telepek leállításáért cserébe tegyenek gesztusokat Izraelnek. A terv nem jött be. A telepek kérdése Izraelben nagyon érzékeny pont, a gázai kivonulás traumája óta még inkább az. Netanjahu gyorsan nemzeti üggyé tette megvédésüket a zsidók körében amúgy is gyanakodva figyelt Obamával szemben. A múlt héten Obama már nem kötötte feltételhez a párbeszéd mielőbbi megkezdését, ami támadási felület lesz a radikális Hamasznak az Abbasz-féle, amúgy is gyenge vezetésben. Nem is beszélve az Egyesült Államok hitelvesztéséről. Netanjahu-Obama – 1:0.

Az izraeli vezető Iránnal kapcsolatban is jól került ki az amerikai elnökkel szembeni “diplomácia kontra bombázzunk” véleménykülönbségből. Az új érvet az izraeli katonai megoldás mellett maga Obama szolgáltatta az iráni kumi üzem leleplezésével. Bár úgy tűnhet, az irániakat ezzel kellemetlen helyzetbe hozta a tegnap kezdődő genfi, atomtevékenyégéről (is) szóló tárgyalások előtt, ám tévedés ne essék: a teheráni delegáció önbizalma nem csökkent. Ahmadinezsad nem érzi úgy, hogy hatalmát bármi is fenyegetné otthon. Magabiztos, mert jogosan feltételezi, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem fog belemenni egy negyedik, keményebb szankciócsomagba, s bízik az olajbevételét 15 százalékban Irántól beszerző Kína vétójában. No meg bízik abban, hogy Washington megszorításaival nem veszi célba az üzemanyagimportot (Irán a szükségleteinek harmadát importálja), mert az az egyszerű iránit sújtja majd leginkább. És logikusan kalkulál, még ha az is igaz, hogy egy külső elismerés, egy “sikeres” genfi csúcs még inkább megszilárdítaná az elnök pozícióját.

Az új amerikai külpolitikának az új Közel-Kelet-politika volt az egyik sarokköve. Obama erről hosszan és meggyőzően beszélt Kairóban. Szólt reményről, kölcsönös tiszteletről. Azóta két választás rontotta víziójának esélyeit: az egyik Iránban, a másik Afganisztánban. S bár majdnem megfeledkeztünk róluk, még mindig 126 ezer amerikai katona van Irakban, ahol a jövő januári választások és a kirkuki olajmezők (kurd) kérdése újabb kellemetlenségeket okozhatnak az amerikai elnöknek. A remény és a tisztelet szép dolog, különösen a Közel-Keleten. De nem lehet belőlük sem államot építeni, sem olajat venni, sem urándúsítást leállíttatni. Obamának mielőbb szélesítenie kell repertoárját.