“A gyűlölet érzéséről senki sem tud lemondani”

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

A következő húsz évnek valószínűleg az lesz a dolga, hogy a közérdeket érvényesítse a kapitalista szabad rablással szemben – állítja Nádas Péter. A Kossuth-díjas író szerint ez nehéz lesz, mert a kádárista és a horthysta restauráció egyetlen ponton találkozik: a korrupcióban. A negyedszázada egy kis göcseji faluban élő Nádas Péter úgy véli, olyan államunk van, amely nem támogatja az egyenlő teherviselés elvét, olyan rendőrségünk, amely nem védi se a vagyont, se az életet, és olyan egészségügyünk, amely nem a szolidaritás elvére épül.

Nádas Péter: olyan rendőrségünk van, amely nem védi se a vagyont, se az életet

2009. augusztus 19. / Népszava Online / Hamvay Péter, Simon Zoltán    

 

– A romák megvédése becsületbeli ügy – mondta Sólyom László köztársasági elnök, aki hosszú hallgatás után a múlt héten megszólalt a cigánygyilkosságok ügyében. Szerinte az egész társadalomnak szolidaritást kell vállalnia a cigány közösséggel. Megérintik-e önt vidéki magányában ezek a dolgok?

– A köztársasági elnök úr értékelésével egyetértek, esetleg hozzátenném, hogy a rasszista indítékú sorozatgyilkosság elsősorban rendőrségi ügy. A bűnelkövetőket a rendőröknek vagy a titkosszolgálatoknak meg kell fogniuk. Ha eddig nem találták őket, akkor ez minden bizonnyal nem a véletlen műve, hanem a magyar bűnüldözés és igazságszolgáltatás szakmai állapotának következménye.

A köztársasági elnök úr azt mondja, hogy minden magyar állampolgárnak nagy felelőssége van abban, hogy ez a helyzet kialakulhatott.

– Ebben is igaza van. A felelősségek egy működő demokráciában azonban rendesen el vannak osztva. A közjogi méltóságok felelőssége névre szóló. Ha nem tudják biztosítani a jogrendet és az állampolgárok testi sérthetetlenségét, akkor le kell mondaniuk. A rendőrség sem a tyúktolvajokat nem keresi, sem a milliárdos sikkasztások bonyodalmaiban nem igazodik el, s így hosszú évek óta nem is tudja elhárítani a korrupció gyanúját. A helyszínelő rendőr nem veszi észre a benzineskannát, nem látja a vértócsát sem. A helyszínelő orvos nem veszi észre a lőtt sebeket. A tűzoltó elektromos öngyulladás nyomait keresi, holott Molotov-koktél robbant. Ennyi véletlen nincs. Az ügyészségek a vandalizmus, a garázdaság, a rasszista izgatás, a közrend súlyos veszélyeztetése, a fegyveres szervezkedés láttán nem emelnek vádat. Ez sem elég, az ügyszségi szóvivő kenőpénzt akar. A bíróságok rendre olyan ítéletet hoznak, amivel mintegy felszólítják a vádlottakat, hogy rajta, csináljátok. A bírónő nem érti, hogy a vádlottnak miért ne lenne szabad követ vagy tojást hajigálnia. Még az alkotmánybírák sem akartak a szakmai katasztrófák sorozatából kimaradni, s ezért a népszavazás ügyében sikerült az alkotmányt úgy átigazítaniuk, hogy aztán igény szerint értelmezhessék. Milliárdos sikkasztásokban és korrupciós ügyekben az elmúlt húsz évben érdekes módon nem született számottevő ítélet. Holott a csontvázak sorozatban hullanak ki a szekrényekből. Most éppen a BKV-szekrényéből hullanak. Mindez világossá teszi, hogy az állam jogrendje írott betű, annyit nem ér, mint a papír, amire nyomták. S akkor miért ne lehetne büntetlenül embert ölni?

Látja az origóját ennek a folyamatnak, vagy mindannyian részesei vagyunk, mi magunk csináljuk?

– A legnagyobb felelősség természetesen a gyilkosoké, azoké, akik mögöttük állnak. Aztán a bűnüldözőké, akik adott esetben nem fogják meg őket. Ha a rendőrségi állomány tagjainak tíz százaléka egy szélsőjobboldali szakszervezetbe tömörül, akkor ilyesmi aligha elvárható. Ez egy olyan sajátos körülmény, ami súlyosbítja a rendőrkapitányok és a miniszter felelősségét. Az embernek vagy van civil öntudata vagy nincs. Vagy van szakmai becsülete vagy nincs. Vagy különbséget tud tenni a meggyőződése és a felelőssége között vagy nem. Sok adót fizetünk, de nagyon kevesen. Egészségügyi hozzájárulást még kevesebben.

– Ezért nincs szolidaritás?

– Fordítva, olyan államunk van, amely nem támogatja az egyenlő teherviselés elvét, olyan rendőrségünk, amely nem védi se a vagyont, se az életet, és olyan egészségügyünk, amely nemhogy nem a szolidaritás elvére épül, hanem egyenesen a korrupcióra. A biztosítottaktól azt követeli, hogy ugyanazért kétszer fizessenek. Egyszer, amikor elvileg befizetik a hozzájárulásukat, másodszor amikor ténylegesen rászorulnak az ellátásra. Ahhoz, hogy tényleg ellássanak, külön pénzeket kell dugdossak azok zsebébe, akiket a befizetésekből egyszer már kifizettek. Ez egyedülálló, ilyen nincs. Egyszerre illegális, kriminális és alkotmányellenes. Ezen nincs mit tanulmányozni. Egyik napról a másikra meg kell szüntetni. A dolog a világon meg van oldva. Befizetem az egészségügyi hozzájárulásomat, azon túl nincs dolgom. Ha nem fizetek, akkor nem vagyok biztosítva. A fizetést az egészségbiztosítók intézik az orvosokkal. Mindennek szabott ára van, az ár nyilvános, az árképzés átlátható és ellenőrizhető.

– Épp az egészségügyi reformba bukott bele a kormány.

– Gyurcsány Ferenc kormánya a saját pártja ellenállásába bukott bele, csak mellékesen az ellenzéki pártok ellenállásába. Sem az utcán nem tudták megbuktatni, sem a parlamentben. Sem a népszavazás előtt, sem utána. Hanem a pártja tényleg többször kitette neki a lábát. Ehhez a pártok közül egyedül a szocialisták értenek, a kádárizmusból hozzák a módszert. Úgy megbuktatni valakit, hogy megmaradjon az elvszerűség és az elvtársiasság látszata. Az egészségügyi reformot az MSZP belső ellenzéke buktatta meg.

– Nem a tárcát vezető SZDSZ?

– Erről nem tudok. Hogy az SZDSZ gyenge volt, hagyta, hogy Gyurcsány a saját fejét mentve egészségügyi miniszterével együtt az egész reformot feláldozza, az egy másik csúnya történet.

– Ennek köszönhető az SZDSZ mélyrepülése?

– Biztosan nem egy oka van, a lista hosszú, de a rendszerváltó pártok vagy személyek minden forradalminak nevezhető változás után jó időre nyomtalanul eltűnnek a süllyesztőben.

– Ide sorolja önmagát is?

– Föltétlenül. Forradalmi változás után elkerülhetetlen a restauráció. De gyorsan hozzá kell tennem, hogy én nem voltam rendszerváltó és nem voltam egyetlen pártnak a tagja sem. Megtettem a magamét a diktatúrában, de akkor is főleg azzal, hogy regényeket írtam.

– De abban a körben volt?

– Inkább úgy mondanám, hogy a demokratikus ellenzék tagjai közül nem eggyel szoros kapcsolatban álltam, baráti kapcsolatban is, de mindenképpen állandó eszmecserében, vitában. Forradalmi változások után jönnek a szorgos restaurátorok. Az új rendszereket végül is ugyanazok az emberek csinálják, mint a régit. Kenedi János tizenöt éve úgy fogalmazott: a horthyzmus és a kádárizmus restaurációja következik. Ezzel a két paternalista, tekintélyelvű ősmintával rendelkezünk. Nekem legfeljebb annyi közöm lehet hozzájuk, hogy hangosan utálom őket, egyformán mind a kettőt.

– Ezek szerint a mai állapotok rendszerszerűen álltak elő? Az SZDSZ alámerülése is szükségszerű?

– Bizonyára. A demokratikus ellenzék a diktatúrában az emberi jogok egyetemes nyilatkozatára építette a tevékenységét. Nem építhette az értelmiség és a munkásság szolidaritására, ahogy a lengyelek tették, mert nálunk nemhogy társadalmi réteg nem maradt, akit a kádárizmus ne vett volna meg kilóra, hanem független személy is alig. A demokratikus ellenzék világosan látta, hogy a rendszer hibás, nem reformálható, a szocializmusnak vége, de teoretikusan ki gondolta volna át, hogy mi történik, ha visszatérnünk a kapitalizmushoz. Mit tud kezdeni a demokráciával az a választópolgár, aki soha nem csinált demokratikus forradalmat, és mit tud kezdeni egy olyan demokratikus ellenzékkel, amely az értékkonzervativizmustól a liberális közgazdasági nézeteken át a neomarxista elképzelésekig mindent sodor magával és viszi be a pártjába. Miként tudta volna integrálni ezeket az erőket, nem tudta.

– Vagyis akkor nem kell sajnálkoznunk a magyar liberalizmus pusztulása miatt?

– Sajnálkozhatunk. Ettől azonban a magyar politikai életben nagy kérdés marad, hogy mi mit jelent. Ugyan mit is kell liberális szemlélet alatt értünk? Gazdasági liberalizmust? Olyan liberális politikát, amelyik mindenféle állami intervenciót elvet, mert rigorózusan ragaszkodik a piaci szabadság elvéhez? Vagy a szellem liberalizmusát, ami viszont minden nyugat-európai párt sajátja? Esetleg szitokszót, amelyet azok sem értenek, akik használják?

– Új jelenség, hogy megjelent egy szélsőjobboldali párt, amely jövőre nagy eséllyel be fog kerülni a parlamentbe.

– Egyáltalán nem új jelenség. Először az MDF-ben tűnt fel Csurka-frakcióként. Debreczeni József és Elek István követelésére kirekesztették őket a pártból. Azóta a magyar társadalom néhány újabb fajvédő nemzedéket elemésztett. Volt már Ekrem-Kemál György, volt már nem tudom milyen Diána, volt Szabó Albert. Demokráciákban sokszor le szokták rágni ugyanazt a csontot. Most éppen Vona Gábor van soron. De naivitás lenne azt hinni, hogy a többi párt ne cipelne magával hasonló frakciókat.

Van erre igény a társadalomban?

– Miért ne lenne. Egyéni életében az embernek oly sok oka van sértettségre, frusztrációra. Miért ne akarná a saját csődjeinek és felsüléseinek terhét másokra átnyomni. Csaknem minden társadalomban van rá igény. Európában mindenütt konstans tömeg. A kérdés inkább az, hogy a szélsőséges nézetekkel szemben működik-e a jogállam munkafegyelme, azaz a társadalom önvédelmi ösztöne. A jog különbséget tud-e tenni a szabad véleményalkotás és egy olyan vélemény szabad megnyilvánítása között, amely éppen a véleménynyilvánítás szabadságát akarja megszűntetni. Sajnos a magyar társadalom önvédelmi ösztöne jobbára nem működik.

– És a gárda betiltása?

– Szégyenteljes előzmények után épp csak átcsúszott. Magyarországnak vannak nemzetközi kötelezettségei, ezek alkotmányosságának részei. Ha a jogi minimumot a magyar bíróság nem ütötte volna meg, akkor az ország egy időre kiírta volna magát a jogkövető kultúrnemzetek közül. Most viszont sokat nyertünk. Mégsem lesz jogos, hogy Magyarország az európai fasiszták Disneylandje legyen.

– Ha a Jobbik választási szereplését megnézzük, kiderül, hogy azokon a településeken értek el nagyon magas szavazati arányt, ahol a romakérdés kiélezett, ahol már korábban megjelentek a társadalmi feszültségek, és ahol a polgármester szeretné a segélyt vagy a családi pótlékot valamilyen feltételhez kötni.

– Tiltakozom, nincsen romakérdés. Mint ahogy zsidókérdés sem volt. De semmi kétség, a modernitás egyik alapvető gondját nevezték meg ezzel a kérdésezéssel. Ha egy társadalom gondját nem az Isten viseli, hanem ésszerű döntéseikkel a társadalom tagjai, akkor nem tudják és nem is akarják elkerülni, hogy néven nevezzék a problémáikat, ezekre megoldást keressenek és megoldást találjanak. A zsidókérdést például úgy lehet megoldani, ha megmondjuk, hogy ki a zsidó, és ezeket a személyeket megöljük. Akkor a kérdés meg van oldva.

– A végső megoldás…

– Veszélyes modell. A cigánykérdést is meg lehet így oldani. De talán célravezetőbb, humánusabb, ne mondjam, keresztényibb lenne első lépésben nekünk magunknak, négyünknek, akik most ennél a kerti asztalnál ülünk, legalább fogalmilag hasznosítani a tapasztalatot, esetleg arra a megegyezésre jutni, hogy rossz emlékű fogalmakat nem használunk. Már csak több millió elpusztított ember emléke miatt sem. Cigánykérdés nincs. Szociális feszültség kétségtelenül van. Cigánybűnözés nincs. Jogi keretekben viszont különbséget tudunk tenni törvénytisztelő és bűnelkövető állampolgárok között. A cigányok a legalulképzettebb társadalmi réteget alkotják. Önálló értelmiségük nincs. Politikai képviseletük épp csak szerveződik. A rendszerváltás után ők veszítették el először az állásaikat, olyan állapotba süllyedtek, s nemcsak nálunk, hanem egész Közép-Kelet-Európában, ami a társadalmak számára nem tartható. Ez a probléma nem a cigányoké, hanem az enyém, mert nekem van iskolázottságom, olvasottságom, én jártam a nagyvilágban, jobban ismerem az összefüggéseket, érvelni és tiltakozni tudok, adott esetben külföldi újságokba írok, vagy nemzetközi szervezetekhez fordulok. Ez nem cigánykérdés, hanem az én állampolgári öntudatom és felelősségem kérdése. És azoké a polgármestereké, akikkel a nyomorúságos településeiken együtt élnek. Az oktatási miniszter felelőssége, az államelnöké. Maga az államelnök sem maga választotta meg, hogy hol fog megszületni. Nagyon sok feltétellel kell az embernek életfogytig együtt élnie, amelyeket nem maga választott.

– Vagyis nem igaz, hogy az a cigány, akire rámondjuk?

– Na, és ha ő az. De mit fog mondani a vegyes házasságokból született gyerekekre? Ők kicsodák? És mit fog mondani arra az emberre, akinek a nagymamája titkon félrelépett? Vagy akiről azt gondoljuk, hogy cigány, zsidó vagy piréz, de valójában olyan virtigli magyar paraszt a valódi nagypapája, aki jellegzetesen délszláv nevet visel? Magyarországon ma elsősorban nem a cigány származású lakosságnak van szüksége arra, hogy bizonyos dolgokról fölvilágosítsák, hanem majd mindenkinek.

– Visszatérve a kérdésre; külső kategorizálás kérdése, hogy ki a zsidó, ki a cigány?

– A nácizmus nagy erőfeszítéseket tett arra, hogy meghatározza a leszármazást. A kérdésen igazán nagy tudományos apparátus dolgozott, jelentős tudományos intézetek, jelentékeny tudósok, főleg antropológusok, biológusok, kórboncnokok. Szorgalmasan mértek, összehasonlítottak, az ember etnikai elvű meghatározása mégsem sikerült. Ezeket a kutatásokat közel sem a nácik kezdeményezték, hanem azok a Linnén és Mendelen iskolázott antropológusok és etnológusok, akik száz évvel korábban a frissen megszerzett kolóniákon élő népeket először leírták. Amerikai, angol, francia antropológusok és etnológusok még a náci hatalomátvétel után is felettébb irigyelték a német kollégákat, akik mesés pénzeket kaptak a kutatásaikhoz. Nem tudhatták, hogy minden bizonnyal valamennyi ember a homo africanustól származik, genetikai különbség nincs közöttük. Még a nők és a férfiak közötti genetikus különbség sem éri el a két százalékot.

– Mit tartsunk a magukat romának vagy zsidónak valló gárdistákról, szélsőjobboldaliakról?

– Hülye ember mindig több akad. Ami szintén utal az etnikai elv tarthatatlanságára. Ezek inkább személyes, pszichológiai problémák, az identitással állnak kapcsolatban. A magyar történelem több évszázada a függetlenségért folytatott küzdelemmel telt el, s így nem csak a személyi identitás tudatával, hanem a nemzeti identitás tudatával sem vagyunk a helyzet magaslatán.

– Leegyszerűsítve, a szociális problémák vetülnek ki etnikaiakká?

– Nem feltétlenül. Etnikai és vallási konfliktusok léteznek. Nem jut eszembe kétségbe vonni a létezésüket, legfeljebb meglepődöm, amikor a konfliktusok éles formát öltenek. Ha a magyarok képesek nem embernek tartani a románt vagy a cigányt, akkor fordítva is működni fog az embermegvetés. Közel sem mindenkire jellemző, de általánosan elfogadott. Atavizmus, ami mindig újra előtör. Vannak fokozati különbségek, de a gyűlölet érzéséről senki sem tud lemondani, csaknem mindenki ápolja és műveli. A kérdés az, hogy milyen formát adok a gyűlöletemnek, miként kanalizálom, miként fékezem meg a kitöréseit, s erre vonatkozó szavaim és vicceim mennyire jelentenek felbujtást a testvérgyilkosságra, vagy éppen miként tartok vele vissza másokat. Például azzal, hogy világosan beszélek és feltárom a forrásait. Az öngúny például visszatart, a gúny és az idétlen élcelődés inkább megengedő, a hangos megvetés nyílt biztatást jelent. A negatív érzelmek és indulatok feldolgozásában az oktatásnak elvileg hatalmas szerepe lehetne.

– Mi az oka annak, hogy úgy érzi az ember, húsz év alatt nem mentek előre ezek a dolgok? Miért látjuk a hétéves baloldali kormányzás után úgy, hogy egy korrodeálódott államot hagynak maguk után?

– Ha lenne józanság a földön, akkor már rég államcsődöt kellett volna jelenteni. Más államok segítségét kérni, hogy szigorúan szakmai szempontok szerint építsék föl az egészségügyet, az igazságügyet, az oktatásügyet és a rendőrséget. De most nagy ugrással inkább beszéljünk arról, hogy a városok és a falvak külleme húsz év alatt milyen nagyot változott. Új városnegyedek épültek, a régiek megújultak, kertvárosok nőttek ki a földből, üdülőtelepek, elképszető kertek, valóságos fürdőcsarnokok. Mindez szigorú kőfalak mögött, emberevő kutyákkal. Budapest kocsiparkja bármely nagyvároséval vetekszik. Szakemberek azt mondják, világszínvonalon áll a géppark. A fővárosnak ismét vannak nagyszerű szállodái, nemzetközi léptékű szakácsai. Előbb a borászat állt talpra, aztán a lovászat, a műkereskedelem szintén nagyon magas színvonalon működik. Van mangalica és szürke marha tenyésztés. Rekonstruálták és termesztik a tönkölybúzát. Magániskolákat alapítottak. Helyreállt az egyházi iskolák hálózata. Működnek a kis gazdaságok, óriási ipari birodalmak, kereskedelmi birodalmak, még mezőgazdasági birodalmak is. A magántulajdon láthatóan felvirágzott. A kisebb és nagyobb birodalmak azonban sajnos nem érnek össze. A tulajdonosok láthatóan nem kommunikálnak egymással, inkább pártszövetségekbe tömörülnek. Mecénások születtek, igaz, többnyire a támogatott művészek elé tolakszanak, de majd megtanulják. Óriási modern és régi gyűjteményeket hoztak létre. Az is igaz, hogy a magyar lakosság jó részének sajnos ma sincs semmiféle tartaléka. Hiszen a vagyonok egy része nem kreativitásból, hanem inkább mások munkájából, elcsalt adóból, be nem fizetett egészségügyi hozzájárulásból származik, ami mind a közjó rovására megy. A vállalkozások nagy része állami megrendelésből él, ami sajnos azt jelenti, hogy a vállalkozás nem jut ki a termékeivel vagy a munkájával a világpiacra. A közutak az ország belsejében rossz állapotban vannak. A folyamatosan magánzsebekbe folyatott pénzek miatt a közintézmények és az államvasút állapota kriminális, ami megintcsak nem a tehetőseket érinti a legérzékenyebben. A következő húsz évnek valószínűleg az lesz a dolga, hogy a kapitalista szabad rablás metódusával szemben érvényesítse a közérdeket. Nehéz lesz, a kádárista és a horthysta restauráció egyetlen ponton ugyanis találkozik, a korrupcióban. Olyan pénzeket akarnak elkölteni, amit munkával nem ők kerestek meg.

– Kinek kéne mindezt megtanítani nekünk?

– Elvileg a szülők feladata. De ha ők sem tudják, akkor miként tanítsanak.

– A rendszerváltás után szocializálódott nemzedék talán már tudni fogja.

– Reményem mértékletes. Többlépcsős folyamat, bizonyára több generációt fog felemészteni.

– Rend kellene – ezt sokfelől hallani…

– Egy szocialista diktatúrából kapitalista anarchiába zuhant ország gyakran álmodik jó diktátorokról. Rövid a memóriája.

– Az MSZP uniós választásokon elszenvedett kudarca nem azt mutatja, hogy a rendszerváltó pártokhoz hasonlóan a kis párttá válás, a megszűnés felé halad?

– A szocialisták megszűnése igen valószínűtlen. De bizony elöregedtek, ez gondjuk lehet. Nem a gondolatvilág hagyománya, nem a baloldaliság öregedett el, hiszen a kapitalizmus mély krízise közel sem jelenti, hogy túl lenne eddigi működésének egyik legelszabadultabb és legfelelőtlenebb, ne mondjam, legpofátlanabb korszakán. A szociális feszültségek újratermelődtek, világméretben lesznek élesebbek, ökológiai szinten jelentkeznek. A magyar szocialisták vezető személyiségei öregedtek el, bíbelődnek, mindebből egy szót sem értenek. A feltörekvő fiataljaik is öregek, mert öregeket választottak fiatalnak. De elvileg a baloldaliságnak bőven van tartaléka, a globális szinteken égető szociális gondokat mégsem mindenki fasiszta módszerekkel akarja megoldani. A globalizációval szemben a nemzeti önrendelkezés határait védelmező nemzeti konzervativizmusnak épp úgy van realitása, mint vele szemben a szociális egyensúly és a szociális felelősségérzet gondolatának.

– Ungváry Rudolfnak lenne igaza, hogy a baloldalnak el kell töltenie vagy két ciklust ellenzékben, hogy kiforrjon egy igazi baloldal?

– Ezt nem tudom. Abban viszont nem reménykedem, hogy a nemzeti konzervativizmusnak segíteni fog a kormányzati hatalom. Az első szabad választások után azt hittem, hogy a választási győzelem és a kormányzati hatalom oldani fog a nemzeti frusztráción, csökkenteni fogja a sérelem érzetét. Ma már nem vagyok ilyen optimista. Nem csak nálunk, a konzervativizmus mindenütt a világon lötyögős lett. A konzervatív elképzelések mögött pompáson működő nagybirtokok álltak, remekül tejelő tehenekkel, birkákkal, koloniális textiliparral, s így tovább. A konzervatívoknak volt mit konzerválniuk. Az én régi kérdésem inkább az, hogy a globalizáció körülményei között egyáltalán létre jöhet-e még nemzeti burzsoázia, illetve politikailag tagolt vagyonos osztályok nélkül vajon működőképes-e a demokrácia. Kispolgárokkal aligha, azok oda rohannak, ahol a szónokok többet ígérnek. Egy tőkeerős, versenyképes, politikailag elkötelezett nemzeti burzsoázia kialakulásának a lehetőségei nem igen láthatók.

– A Fidesz tett néhány sokat bírált lépést ebbe az irányba.

– Orbán Viktor lehetőségei ugyanolyan korlátozottak, mint mindenütt másutt a világon mindenki másé, pártvezéré, miniszterelnöké. Annak érdekében, hogy retorikus eszközökkel megnyerje a szélsőjobbot, veszélyesen leszűkítette az ország és a saját játékterét. Magyarország ezzel a szavazat maximálási retorikával egy sötét zsákutcába ment bele, nemzetközi megítélése romlott, ami rontja a gazdaság esélyeit, ezzel pedig egyenes arányban a lehetséges nemzeti burzsoázia megerősödésének feltételeit. A szélsőjobbot pedig nem nyerte meg. A szélsőjobb zsákmányt akar, ha nem kapja meg, akkor nő a soraiban a feszültség, áldozatot keres és megtalálja.

– Tehát nem lehet konzervatív politikát folytatni Magyarországon?

– Hogyne lehetne. Globálisan versenyképes tőke nélkül úgynevezett értékkonzervatív politikát lehet folytatni. Kétséges, hogy mi jön ki belőle. Kiegyensúlyozott gazdasági stagnáció, szellemi izolációval. A konzervatív pártok átalakultak, de alig van párt, amely kormányra kerülve ne a legszélsőségesebb gazdasági liberalizmust és a legszélsőségesebb nemzeti protekcionizmust szorgalmazná. Még ennek egy változata sem lenne lehetetlen, de retorikával biztosan nem lehet megoldani.

– A nemzeti politika egyenlő a konzervatív politikával?

– Nem tudok mást mondani. Tessék Bibót olvasni, tessék Szűcs Jenőt olvasni. A nemzet eszméje mintegy kétszáz éven át uralta az európai politikát. Előtte nem, mára pedig már nem uralja, mint ahogy a tehetős francia vagy angol polgárság is átengedte helyét a plebsznek. A NATO tagság és az Európai Unió körülbelül úgy korlátozza a nemzetek szuverenitását, ahogy a Monarchia korlátozta a miénket. A plebszet ez nem lelkesíti, nem zavarja, popzenét akar, utazni akar, sok pénzt akar, kábítószert akar, sört akar, meccset, némi szexet. Tessék elmenni Londonba vagy Helsinkibe péntek este. Vasárnap reggel vége a fesztiválnak. A globalizált kapitalizmust ez a plebsz tartja fenn, s igen keményen. Nem mintha a nemzetek megszűntek volna, közel sem, hanem kereteiket minden különösebb dráma nélkül felbontotta a világméretű kommunikáció és átmosta a világméretű tőkeáramlás. Aki a globalizáció ellenében a nemzeti kereteket őrzi, konzervál egy korábbi helyzetet. Lehet, hogy ki lehet találni valamilyen köztes megoldást, ami nem politikai izolációhoz és nem gazdasági stagnációhoz vezet, de én egyelőre nem látok ilyen lehetőséget a láthatáron.

– Sok nem konzervatív értékrendet valló ember elbizonytalanodik, hova tegye a x-et jövő tavasszal.

– Ebben a bajban magam is osztozom velük, fogalmam sincs, hogy a következő választáson mi a fenét csináljak.
 

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]