A Radnóti-centenárium margójára

Írta: Szántó T. Gábor / Élet és irodalom - Rovat: Hírek - lapszemle

“Aki pusztán etnikus értelemben zsidó, azaz nem veszi magára az ég igáját, miáltal szellemi értelemben zsidó lehetne, az vét a Törvény ellen – így szól a zsidó hagyomány. Ez a versbeli bűnösség gyökere is, melyből a kereszténység, Radnótié is, szárba szökken. Talán megkockáztathatjuk, keresztény magyar családba születve nem tekin­tette volna (költői túlzással sem) bűnnek a néphez tartozást.” 

 

Egy másik hang a menetből

Foszlányokban jutott el hozzánk a keret hangja.
Teherautók is jöttek, de nem téved
akkorát az ember, hogy a magyar
vezényszavakat németül hallja.

 

Sárosak voltunk, éhesek és fáztunk.
Nem aludtunk akkor már harmadik napja.
De nem volt ott német, csak magyar,
mikor a század meglátta: Abda

 

Nem volt ott semmiféle ‘springt noch auf’,
s nem vagyunk bűnösök, „akár a többi nép”.
Ártatlanul lőttek le minket, Miklós!
Ártatlanságunk volt a bűnünk épp.

Radnóti Miklós személye és életműve korántsem csupán irodalmi értéke miatt fontos a kortárs magyar nyilvánosságnak. Költő, humanista, zsidó származású, magyarságát, mi több, a katolicizmust választó, emellett baloldali, aki eltávolodni igyekszik etnikai/vallási eredetétől, s minden partikularizmustól. Jó költő, klasszikus műveltségű, vallási és politikai meggyőződésében egyszerre univerzalista gondolkodó, aki üldözöttségében sem mond le eszményeiről, nem mond le azonosulási törekvéseiről, mi több: megerősítve érzi magát értékválasztásaiban.
S miközben dacosan magyar költőként tekint magára, és hazafias verset ír feje fölött a szövetséges bombázókkal (Nem tudhatom) – akiket nem megmentőinek tekint, noha győzelmük az ő és a többi zsidó származású üldözött életét jelenthetné (s akiknek bombáit Kertész Imre annyira várta Buchenwaldban), azonközben identitását Radnóti mégis abban a saját maga által alkotott fikcióban fejezi ki: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”.

E talányos sor azt sugallja, hogy minden nép, mely saját jogon, leszármazási-etnikus vagy territoriális elv alapján tekint magára kollektívumként – s nem a keresztény hit által univerzálisra tágítva: Isten népének részeként: emberként, az bűnös. Radnóti olyan identitáskonstrukciót keres a kereszténységben is, mely nem csupán áthidalja, hanem erkölcsileg annullálja az etnikai határokat, feloldva így a maga identitáskonfliktusát.

Aki pusztán etnikus értelemben zsidó, azaz nem veszi magára az ég igáját, miáltal szellemi értelemben zsidó lehetne, az vét a Törvény ellen – így szól a zsidó hagyomány. Ez a versbeli bűnösség gyökere is, melyből a kereszténység, Radnótié is, szárba szökken. Talán megkockáztathatjuk, keresztény magyar családba születve nem tekin­tette volna (költői túlzással sem) bűnnek a néphez tartozást. Gondolatához jelentősen hozzájárulhatott az európai zsidó diaszpóra-lét, az antiszemitizmus és az üldözöttség tapasztalata, valamint keresztény és baloldali univerzalista meggyőződése. Amikor tehát a költő kifejezi „bűnét”: magyarságát – hisz a vers, a Nem tudhatom, a magyar táj és környezet, a haza gyengéd képeit soroltatja fel -, ez paroxizmusig vitt, keresztény azonosságvállalást is jelez az épp szövetséges bombázók fenyegette magyarsággal. Meglehet, tudattalanul zsidóságára is céloz a bűnösséggel, hisz a zsidóság nem fogadja el a kereszténységet, és a zsidó vallási meggyőződésben keverednek a partikuláris és az univerzalista elemek.

De idézhetném A Meredek út egyik példányára című, 1939. június 1-jén született identitásversét, e csonka szonettet. A be nem fogadott költő szólal meg itt: „Költő vagyok és senkinek se kellek”, akit „óvatos gyanú” legyez körbe. „költő vagyok, ki csak máglyára jó, / mert az igazra tanu. // Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó, / piros a vér és piros a pipacs. / És a pipacs szöszöske szára zöld. // Olyan, kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt.

A „senkinek se kellek” állapota eredhet költői, modern költői és zsidó mivoltából, s mindenekelőtt a gyermekkori traumából, mely minden bizonnyal hozzájárult identitás-bizonytalanságához. Tizenkét éves korában, édesapja halálakor tudja meg anyja mostohafivérétől, hogy születésekor édesanyja meghalt, s őt nevelőanya nevelte fel. Ekkortól nagybátyja és nagynénje gondozza, el kell szakadnia nevelőanyjától és féltestvérétől is. A fiút sokkolja árvasága. További három év múlva szerez csak tudomást ikertestvére születéskori haláláról. Bűntudat és magány gyötri, s minden bizonnyal ambivalens érzések a rokonsággal, a családdal kapcsolatban.

Mi lehet biztos mindezek után, ha semmi sem az, aminek látszik? Talán a költői identitás, s annak eszköze és tárgya: a nyelv, melyen a bizonytalanság érzései körbeírhatók; a nyelv, mely a kifejezés által mégis egyfajta bizonyosságot teremt. És olyan, nem partikuláris világnézetek, melyek tágasságuk által kellően szélesre tárják kapuikat, hogy mindenki hazatalálhasson bennük és általuk.

Marina Cvetajeva orosz költőnő szerint „Minden költő zsidó”: társadalmon kívül rekedt, a nyelv hontalanja, épp azért ír. John Hollander, amerikai zsidó költő szerint ez azt jelenti, hogy „minden költő, akár a zsidók a diaszpórában, elidegenedett, és száműzött valamitől, talán jóvátehetetlenül, mégis benne kell élnie a társadalomban”. Radnóti személyes élményei folytán talajvesztett, modern költőként a 30-as évek konzervatív Magyarországán szintén nem tartozhatott a kultúra fősodrába, zsidó származású költőként pedig különösen nem.

A soknemzetiségű, etnikai konfliktusokkal terhelt Monarchia Magyarországának hagyománya – elismert magyar író és költő csak az lehetett, aki nemcsak magyarul írt, hanem egyértelműen magyarként is identifikálta önmagát – később is tovább élt és hatott, mi több, ma is él és hat, így Radnóti műve utóéletének is meghatározó tényezője.

Vajon tényleg azért való máglyára a Meredek út költője, mert „az igazra tanu”? Mi az „igaz”, amiért mártíriumot kell szenvednie? Hitvalló keresztény gályarabok képe sejlett fel előtte, vagy a humanizmus szószólóié, netán egyfajta költői túlzás fordul itt át jövendölésbe? Mi az „igaz”? A következő három sor természeti képekben a nemzeti trikolórt idéző szabad identitásválasztása és remélt bizonyossága, hogy hovatartozását illetően nem a származás, csakis a személy öndefiníciója érvényes?

Akkor mégsem a költői lét, nem is az absztrakt igazra tanúság, hanem a származás/hovatartozás dichotómiája lenne e vers tétje?

A tét minden bizonnyal az, hogy a második zsidótörvény kihirdetése után három és fél héttel a költő, aki a magyar parlament által megtestesített népakaratnak nem kell, mégis kifejezhesse azonosságát. A baljós előérzet a tét, mely a náci Németország zsidótörvényei után Magyarországon is meghozott kirekesztő törvényekben megérzi a további diszkrimináció és a potenciális végzet lehetőségét. „…költő vagyok, ki csak máglyára jó” – írja Radnóti, ám a végzet nem költői mivoltában fenyegeti, nem is azért, mert „az igazra tanu”, hanem mert zsidónak született. Áldozat-mivoltában tanú az igazra, aki költőként rögzíti mártíriumának állomásait. A vers vége: „Olyan, kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt” – is eltávolítja a veszélyeztetettség valódi okát, hiszen tudjuk, miként Radnóti nem költői mivoltában volt célpontja az üldöztetésnek, hasonlóképpen nem azért ölik meg őt és milliónyi társát, mert sosem öltek, hanem zsidóságuk miatt.

A Meredek út egyik példányára és a Nem tudhatom című verseket összevetve feltűnik még valami. Míg az 1939-ben írott korábbiban a nemzeti kötelék természetes, és mind azt, mind saját személyét az ártatlansággal asszociálja – annak ellenére, hogy a vers eredetijének utolsó sorában „mert maga még sosem ölt”, melyből a Nyugat szerkesztője korrektúrában, óvatosságból kicenzúrázta a még szót, elrontva a daktilust és a nyelvi ellenpontozást a „mert az igazra tanu” sorral -, ott a fenyegető lehetőség, hogy ölni fog, az öt évvel későbbi versben a nemzeti azonosságot (a nacionalizmust) a bukolikus képek ellenére bűnösként stigmatizálja. E bűn alól a dolgozók (baloldali univerzalista identitás), költők (humanizmus), és a csecsemők (torzító szellemtől még nem érintettek) a költő szerint kivételt képeznek, és ártatlanságukban ők a jövő letéteményesei.

Költői identitás; igaz tanúi identitás; a természetes emberi szabadságba vetett hit; a választott identitás; s végül a mártír identitás – ezek sorjáznak a korábbi versben, melyben a költő, mint életében, elkerüli, hogy azonosságot vállaljon üldözöttsége tárgyával: származásával. Ha nem nyújt pozitív élményt e kötelék sem családi, sem vallási, sem etnikai értelemben, ha nem jelent kultúrát és világnézetet, hanem csupán olyan élettény, melyért kirekesztettség, üldöztetés, és a megsejtett halál lehet a része, érthető a távolságtartás, a menekülés. Mindehhez még a dac is hozzájárul, hogyha kívülről, erőszakkal akarják definiálni és stigmatizálni, csak azért sem vállalja a bélyeget.

Lehet e két versnek olyan olvasata is, mely az igen hangsúlyos azonosságkeresésben és azonosság-kinyilvánításban, illetve a két vers közötti változásban épp az elnyomott zsidó és a bizonytalan személyes identitást pótló azonosságtudatot keresi, de megnyugtató módon nem találhatja, csak a keresés művének és a kirekesztettség ellenére sem lankadó hévnek a heroikus pátoszát képes felmutatni.

Radnóti és életműve évtizedek óta a vészkorszak irodalmi megtestesítője a középiskolai tananyagban, alakja jelképe, toposza az áldozattá vált zsidóságnak. Az előbbi nem meglepő, hiszen kevés, az eseményekkel kortárs magyar szerző írt ilyen súllyal az üldöztetés nyomasztó légköréről közvetlenül a tömeggyilkosságokig. Ám a tény, hogy Radnóti vált a vészkorszak jelké­pé­vé az irodalomban, s legfeljebb Kertész Imre Sorstalansága zárkózhatott fel hozzá – csupán a Nobel-díjat követően, és egyelőre korántsem olyan jelképes erővel -, másról is árulkodik.

A nem szűnő Radnóti-kultusz metafora. Azt a vágyat fejezi ki táplálói részéről, hogy épüljön be, ám így épüljön be a magyar emlékezetkultúrába a vészkorszak. Ez legyen a minta, ahogy a vészkorszakra az azt átélőnek, az azt túlélőnek reflektálni kell: a kirekesztés és az üldöztetés ellenére a nemzethez való további lojalitással, mi több, szerelmes ragaszkodással, a halálban is kétségbevonhatatlan azonosulással. Hisz, ha minden nép bűnös, akkor egyik sem visel igazán semmilyen felelősséget, ha a benne élő, eltérő származású/vallású/stb. társadalmi csoportot bármiféle diszkrimináció éri.

Nem azért kellene a társadalmi többségnek együtt érezni a vészkorszak vagy más népirtás áldozataival, mert azok a társadalom többségével azonos nemzethez/valláshoz tartoztak és azonosultak velük, hanem mert emberek voltak – bárhogy identifikálták is önmagukat. Könnyebb a hozzánk hasonlóval, a velünk azonosulni vágyóval együtt érezni, de emberségünk többet kíván.

A vészkorszak nem csupán magyar történelmi esemény, hanem európai. A vészkorszak következtében, a sok millió meggyilkolt áldozat mellett, túlélő zsidók százezrei vesztették el otthonukat és létbizalmukat, idegenedtek el környezetüktől, disszimilálódtak, emigráltak a majdani Izraelbe, Amerikába, vagy érzelmeikkel viaskodva maradtak szülőföldjükön, traumáikat alkalmasint továbbörökítve gyermekeikre. Minderről nemigen szól a magyar oktatás. Anne Frank naplója sem kötelező középiskolai tananyag. Akik túlélték a vészt és emigráltak (Jerzy Kosinski, Aharon Appelfeld, a máramarosi haszid származású, magyarul is jól beszélő Elie Wiesel és mások), számos, köztük nemzetközileg is jelentős irodalmi műben örökítették meg élményeiket, ám az ő műveik sem váltak a curriculum részévé, miként az sem, hogy a diákok képesek legyenek egyáltalán fogalmat alkotni arról: mi az, hogy zsidóság, és honnan ered az ókortól a történelmen végigkígyózó előítélet. A magyar irodalomban is akad olyan Radnóti-kortárs, Pap Károly, akinek irodalmi munkássága tanítható volna, mégsem tanítják, mi több, az irodalmi kánonnak sem része.

Talán nem véletlen e hiány. Pap Károly, kulturális érdeklődése, illetve az antiszemitizmus és a diszkrimináció tapasztalata nyomán az asszimilációtól eltérő identitáskövetkeztetést vont le: a disszimilációét és az integrációét. Miközben művészete univerzálisan emberi, nem adta fel zsidóságát, illetve nem tudta az identitáskonfliktust azon a módon feloldani, ahogy Radnóti, noha kísérletezett ezzel prózájában.

A Radnóti Miklós jelentős életművéhez való viszony által persze könnyebben befogadhatóbban, ám talán felszínesebben élheti át a magyar kultúra az emlékezést és a gyászmunkát. Korántsem biztos azonban, hogy Radnóti művei által mélyen számot tud vetni azzal, mi történt a II. világháború idején és következtében a zsidósággal és az emberiséggel; ki és miért volt felelős; mik a vészkorszak utóhatásai; hogyan kell emlékezni; milyennek kellene lennie egy valóban nyitott és elfogadó kultúrának, és milyen magatartásformákat kellene kialakítani ahhoz, hogy tömeges diszkrimináció és népirtás többé ne történhessen meg.

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]