Porajmos, az elfelejtett holokauszt
Augusztus 2-án emlékeztünk a második világháború cigány áldozataira. 65 év távlatából még mindig sok a kérdés.
Egy szemtanú visszaemlékezése: “Egy éjjel a férfiak tábora több ezer ember kiabálására ébredt. Amint kiléptünk a barakkokból, láttuk, mi történt. A cigányok táborát fényszórók világították meg, a cigány férfiakat, nőket és gyerekeket az SS-ek sorba állították ötösével, hogy a krematóriumba vigyék őket. A szerencsétlenek minden erejükkel ellenálltak, olyan hangosan kiabáltak, hogy egész Birkenauban hallatszott. A dulakodás egész éjjel tartott, de reggelre a cigányok tábora üres volt.”
A porajmos egy balkáni cigány dialektusból származó szó. Eredeti jelentése “elnyel, elpusztít”. A holokauszt szinonimája. A Cigány Világszövetség 1972-es párizsi kongresszusának határozata alapján a cigányság augusztus 2-án emlékezik meg a második világháború elhurcolt és elpusztított cigány áldozatairól. 1944. augusztus 2-áról 3-ára virradó éjjelén számolták fel az auschwitz-birkenaui II/E cigánytábort, kivégezve annak több, mint 3000 lakóját. A cigányság virrasztással emlékezik meg róluk.
A porajmos a zsidó holokauszt árnyékában nagyon sokáig ismeretlen volt, bár Helmut Schmidt német kancellár 1982-ben elismerte tényét. A cigányság szervezetlen volt, a cigány etnikum számát sem lehetett biztosan tudni, ezért az áldozatok pontos száma a mai napig vitatott. A porajmos tényére Ian Hancock angol emberjogi aktivista publikációi hívták fel a figyelmet az 1990-es évek elején. Az ő nyomdokain haladva számos európai történész kezdte meg kutatásait a második világháború ezen alig ismert területén. Napjainkban a kutatás tovább folyik, a viták viszont nem csillapodnak. Az áldozatok számának kérdése és a szintó-roma ellentétek tovább élezik a feszültséget.
Németországban már a háború előtt is gyakoriak voltak a cigányságot sújtó diszkriminatív intézkedések. A bismarki Németország gyanakvással szemlélte a vándorló életmódot folytató, gyakran papírokkal sem rendelkező népcsoport beáramlását. Az 1850-es évektől szigorították a határokon való átlépésüket és 1899-ben létrehozták az első olyan nyilvántartó hivatalt, amely kifejezetten a cigányok bajorországi jelenlétéről szóló beszámolókat és az ellenük foganatosított intézkedéseket gyűjtötte össze. Ezzel megkezdődött egységes nyilvántartásba vételük. 1927-től külön igazolványt kaptak, amiben fényképük mellett ujjlenyomataik is szerepeltek.
A nemzetiszocializmus számára a “cigánykérdés” elsősorban ideológiai problémát jelentett. Egyfelől kártékony, nemzetidegen népcsoportnak minősítették őket, másfelől viszont a felsőbbrendű árja faj közé tartoztak ( nyelvükben és származásukban ). Ezt a dilemmát a Jénai Egyetem neves szociálantropológusa, Hans Günther oldotta fel tanulmányában, amiben megállapította, hogy a cigányság a “keveréknépekhez” tartozik. Ők valójában “alacsonyabb rendű árják”, akik vándorlásuk során törökségi népekkel, szemitákkal és szlávokkal keveredtek. Veszélyük éppen ebben rejlik, mert szegénységük, vándorló életmódjuk és a keveredésre való hajlamuk veszélyezteti az árják faji tisztaságát. A cigányok státusának tisztázására ezért létrehozták a Fajhigiéniai és Népességbiológiai Kutatóegység cigánykérdéssel foglalkozó osztályát, Robert Ritter vezetésével. A szervezet számos kutatás, mérés, interjú elvégzése után hasonló következtetésre jutott, mint Hans Günther: a cigányság 90%-a veszélyes az árja fajra. A maradék 10%, a szintó és a lalleri népcsoport letelepült életmódot folytatott és megpróbált integrálódni. Róluk a döntést későbbre halasztották.
Részlet Robert Ritter jelentéséből: “Kutatásunk további eredményei arra engednek következtetni, hogy a cigányság etnológiai szempontból teljesen primitív eredetű nép, melynek tagjai szellemi visszamaradottságuk következtében képtelenek az igazi társadalmi beilleszkedésre…. A cigánykérdést csak úgy oldhatjuk meg, ha az aszociális és semmirekellő “kevert vérű” cigányok zömét nagy munkatáborokba gyűjtjük, ahol munkára fogjuk őket, valamint egyszer és mindenkorra véget vetünk e “kevert vérű” népcsoport további szaporodásának.”
1935-ben a nürnbergi faji törvényeket a cigányokra is kiterjesztették, majd 1936-ban megfosztották őket szavazati joguktól is. Deportálásuk 1936. májusában kezdődött, amikor több száz berlini cigányt a Marzahn mellett létesített karavántáborba szállítottak. 1940-től a német cigányságot a Lengyelország területén felállított zsidó gettókba deportálták, itt Z betűs ( Zigeuner ) karszalagot kellett viselniük. 1942. decemberében elkezdődött a cigányság koncentrációs táborokba szállítása. A következő év tavaszán Himmler utasításba adta, hogy a tiszta és a félvér cigányokat a zsidókhoz hasonló elbánásban kell részesíteni. Ezután a koncentrációs táborokba szállított cigányok létszáma rohamosan elkezdett nőni. Míg 1942-ben Buchenwaldban 9500 cigány rabot tartottak fogva, ez a szám 1943-ra 37.000-re, 1945. elejére 110.000-re nőtt. A táborokban a cigányok egy részét sterilizálták, más részükön tífuszkísérleteket hajtottak végre.
A második világháború alatt Németország csatlósállamai hasonló intézkedéseket vezettek be. Horvátországban Ante Pavlovic usztasái a zsidókkal együtt mészárolták a cigányokat a jaszenováci koncentrációs táborban. Romániában Antonescu marshall a Dnyeszteren túl jelölt ki gyűjtőtáborokat mind a cigányok, mind a zsidók számára. Magyarországon az 1944-es német megszállás után számos cigányt vittek Komáromba, a Csillagerődbe. Őket később különböző német koncentrációs táborokba szállították. Az áldozatok száma ismeretlen, több kutató is 65-70 ezer főre teszi, mértéktartóbb becslések 20-25 ezer főről beszélnek. Koncentrációs táborokban körülbelül 5000-en vesztették életüket. Egyetlen ország számított kivételnek: Bulgária. Bulgária a háború alatt egyetlen állampolgárát – legyen az zsidó vagy cigány – sem adta át a németeknek és egyetlen állampolgárával szemben sem foganatosított faji törvényeket.
A második világháború után sokáig tartotta magát a nézet, miszerint a cigányokat a náci Németország nem faji alapon, hanem antiszociális viselkedésük miatt üldözte. A Hamm-féle fellebbezési bíróság például egy Erik Balasz nevezetű cigány ügyében ( őt 16 évesen bebörtönözték, szüleit kivégezték ) 1959-ben az alábbiakat állapította meg: “lényegtelen, hogy a felperes abban az időben aszociálisnak volt-e tekinthető, vagy sem. A döntő tényező az, hogy a bűnügyi rendőrség aszociálisnak ítélte, ezért védőőrizetbe vette.” 1963 előtt a Szövetségi Bíróságon egyetlen olyan ítélet sem született, ami a cigányok üldözését faji üldözésnek mondta volna ki. A túlélők csekély összegű kártérítést kaptak, már ha tudtak írni-olvasni és elég kitartóak voltak.
Magyarországon hagyományosan a IX. kerületi Nehru parkban és az Országos Cigány Önkormányzat Dohány utcai székházának falán elhelyezett emléktáblánál emlékeznek meg a Porajmosról.
