Hol sírjaik domborulnak…

Augusztus 9-én nemzedéki feladatunknak tettünk eleget. A jeles eseményről nem számoltak be a szenzációra éhes televíziós csatornák, s még az újságok sem cikkeztek arról, hogy elvégeztük a pestszentlőrinci zsidó temető bozótmentesítését. Mi azonban tudjuk, hogy az efféle “tisztogatásnak” értelme és célja van, amely akár az irányhármas-elve szerint is meghatározható: honnan jövünk, hol vagyunk és hová tartunk.

Kötelezettség nélküli kötelességeink

 

 

A motivációk egyike az ősökkel szembeni tiszteletadás: földi maradványaik méltó körülmények közötti megőrzése. Az sem kevésbé fontos, hogy helyt álljunk azok helyett, akik távol vannak; azok képviselete, akiket a sokszor hangoztatott felebaráti szeretet hiánya ölt meg Európa különböző pontjain, s így személyesen nem ápolhatták felmenőik emlékét. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy tettünk a rövid emlékezet gyógyírja és a jelenkor emlékeztetője kell, hogy legyen, hisz nem hunyhatunk szemet zsidó embertársaink szerves, a magyar társadalomban hosszú idő óta meglévő konstruktív jelenléte felett.

A temetők és sírok az enyészet martalékává lesznek, de hathatós eredményeket érhetünk el, ha lelkiismeretünkre hallgatva, napi gondjainkat félretéve elkezdünk hosszú távú célokkal egy másik dimenzióban gondolkodni. Ha időnknek és energiánknak csak elenyésző részét fordítjuk arra, hogy a jelen és jövő nemzedékei a hamisítatlan történelmi igásságokkal szembesüljenek, sikert könyvelhetünk el. Nem engedhetjük meg, hogy ne ragaszkodjunk a lehető legteljesebb igazsághoz és történelmi tényhez, amely a zsidóságot a nemzethez köti, és azt bizonyítja, hogy teljes jogú, “sokgenerációs” magyar állampolgárok. A meglévő sírkövek feliratai – mint afféle kőbe vésett emlékezet – kiáltanak minden honfitársunknak, hogy itt voltunk, itt vagyunk, és itt is maradunk, mert ez a szülőföldünk és a hazánk.

A pestszentlőrinci zsidó temető helyreállítása nem az első és nem is az utolsó eset volt ebben a kezdeményezésben, de a jelen események, jelszavak és nézetek aktuálissá teszik azt, hogy szót emeljünk, és tükröt tartsunk mindazoknak, akiknek az emlékezés nem erős oldaluk.

Kezdődött mindez a II. világháború előtti és alatti eseményekkel. Amikor Magyarországon a magyar állampolgárokat származásuk, hitük és vallásuk miatt jogfosztottá, s ezáltal bűnbakká, áldozati báránnyá tették, feláldozva őket a hőzöngő kisebbség nacionalista mezbe bújtatott oltárán. Kéjesen figyelték egoista vágyaik kiteljesedését, majd nacionalizmusukat és “magyartudatukat” isteni rangra emelték.

Egyértelmű a párhuzam múlt és jelen között. A passzív többséget hagyományos eszközökkel nem lehet érdeklődővé tenni, lévén annyi baj és tragédia nyomasztó terhe nehezedik rájuk. Nekünk azonban kötelességünk elmondani, akár hangosan figyelmeztetni, hogy ma – csak úgy, mint a húszas, harmincas, negyvenes években – tovább folytatja ‘áldásos’ tevékenységét egy elenyésző kisebbség, amely másokban látja sikerének akadályát, és a nemzet tagjainak “eltávolításában” gondolkodik.

Hogy meddig hajlandók elmenni, csak sejthető, mivel jellemző rájuk a “kétnyelvűség”, amelynek lényege, hogy létezik egy “belső használatra” előirányzott beszédmód, s egy másik, amely a nyilvánosságnak szól. A kettő közötti különbség jól felismerhető és elkülöníthető. Saját, “most megmondom a tutit” rendezvényeiken szavaik tényleges értelme kódolt formában van jelen, ezt azonban az avatott fül hamar fölfogja. Cinkos összekacsintásuk, taszító kacajuk pedig beteljesedéssel nyugtázza: értik, mi a dörgés.

A nyilvánosságnak szánt simulékonyabb, “kigyomlált fal-duma”, jelszavak, jelmondatok, amelyekkel akár egyet is lehetne érteni, nagyon jól csengenek, mégis lejáratottak. Közismert jelszavuk például a közbiztonság. Ki ne értene egyet vele? De hogy akarják mindezt megoldani? Magyar gárdistákkal és/vagy csendőrökkel. De nem a fogalmakat kell meglovagolnunk, hisz tudjuk: Franciaországban is tevékenykednek csendőrök, a csendőr szó tehát önmagában nem lehet forrása a problémának, azonban a mögötte megbúvó tartalom analóg mindazzal, amelyet anno csendőreink megtehettek – és meg is tettek. Akar-e ma bárki, bárhol ezen a világon olyan jogokkal felvértezett fegyveres testületet, mint valaha a csendőrség volt?

“A szolgálatot teljesítő csendőr fegyverének használatára mindenki ellen jogosítva van: aki a csendőrt erőszakosan megsérti vagy támadással veszélyesen fenyegeti, ha a tetten ért gonosztevő, vagy alapos gyanúval terhelt egyén felfegyverkezve lévén, az előzetes felszólítás dacára magát önként meg nem adja, vagy esetleg védett helyzetéből előjönni vonakodik; aki figyelmeztető utasításainak tettlegesen ellenszegül; aki mint veszélyes gonosztevő a csendőr által elfogatik vagy őrizet alá adatik, és bár erőszakos ellenállás nélkül, de a megállításra célzó fenyegető rákiáltás dacára elfut, ha visszatartására más mód nem létezik; aki ellenséges viszonyok között magát gyanússá teszi, és a felvilágosításra kielégítő válasz nélkül elszalad.” – olvasható a Wikipédia “csendőrség” címszava alatt.

A csendőrség irányában táplált romantika művészien tussolja el a valóságot: ma Magyarországon létezik hivatalos bel- és rendvédelmi szervezet, s ez a magyar rendőrség, így a hatályos jogforrásokra építve nem lehet más jellegű fegyveres rendvédelmi szervezetet jogszerűen felépíteni – legfeljebb a törvényeket felülírva. Vitatni és jobbítani a magyar rendőrség munkáját kell, vagy legalább is lehet.

Minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy a múlt el ne tűnjön, vagy le ne tagadhassák, hogy a ma és jövő nemzedékeinek joga legyen szabadon döntéseket hozni. Talán senki sem hitte, hogy a II. világháború borzalmai, az azt kiváltó események s az utóhatások nem szolgálnak majd kellő tanulsággal, de talán ennek hátterében is az ismeretek hiánya áll. Úgy gondoljuk, a zsidó temetők – természetesen az aktualitás okán említjük ezeket -, és egyéb emlékhelyek gondozása magyar nemzeti érdek. Elég csak egyetlen embercsoport jogfosztásával kezdeni, hamarosan másokra is sor kerül, számos példát láthattunk erre történelmünkben.

Mindaz, ami augusztus 9-én reggel egy egyszerű temető rámutatott arra, hogy mi az éppen zajló események tétje. Hamarosan arról is értesülhettünk, hogy egy német nácit jönnek ünnepelni Budapestre – lévén Németországban és Ausztriában nem ünnepelhetik legálisan. Most sírjunk vagy nevessünk? Okunk lehet a sírásra, mert egy alattomos tömeggyilkosról akarnak áhítattal megemlékezni. A nevetés pedig a helyzet iróniájából adódik: egy, magyarok vérének kiontásáért felelős ember előtt magyarok kívánják leróni tiszteletüket.