Pedagógusok, vallási vezetők, történészek egy csoportja 2009. augusztus 12-én Dr. Hiller Istvánhoz fordult az alábbi elemzéssel:
 

 

 Az érettségizőket segítő 19 oldalas kronológiában egyetlen szó sem szerepel annak az etnikumnak a múltjáról, amely a hazai iskolákban tanuló diáknépesség közel 10%-át alkotja. Az elmúlt hónapok eseményeinek fényében nem halogatható a kérdés: milyen képet kap az ifjúság azokról a kérdésekről, amelyek a szélsőjobb propagandájának eszközévé váltak. Milyen ideológiává állhatnak össze azok az információk, amelyek a középiskolások gondolkodását alakítják?
A CR-0080 kódjelű középiskolai történelmi atlasz az érettségin hivatalosan engedélyezett tankönyv.

Nos, a Középiskolai történelmi atlasz e tekintetben döntő jelentőségű dokumentum. Ezt a kötetet szerte az országban négy-öt éven keresztül használja a jövő nemzedéke, s még az érettségi vizsga megírásához is magával viheti. Az alábbiakban komoly tartalmi és szemléleti problémákat tárunk föl az atlaszban. Ezért leszögezzük: a kötet csak ritkán használtatik önmagában. A diákok rendszerint a történelemkönyvükkel együtt nyitják ki. A „törikönyvek” választéka elég széles, és ezeknek legújabb kiadásai sokkal korszerűbb szemléletet tükröznek, mint az atlasz.

Ezzel együtt kötelességünknek érezzük, hogy az atlaszt önmagában is vizsgáljuk, és rámutassunk az abban fennmaradt koncepcionális problémákra. A kötet egész gondolatmenete, a hangsúlyok elhelyezése, és fontos egyedi részletei sajnos alkalmasak arra, hogy szélsőséges erők a maguk hasznára fordítsák a magyar közoktatásnak a közgondolkodást formáló erejét. Néhány évvel ezelőtt ezt biztosan nem láttuk volna így, a mögöttünk levő hónapok eseményei azonban eddig ártatlannak tűnő ideológiai elemekre hívták a figyelmünket.

Ilyen közkeletű ideológiai elem Nagymagyarország grafikai képe. Nekünk már egyáltalán nem tűnik szélsőséges jelképnek. Nekünk. Jól tudjuk azonban, hogy mások evvel másként vannak. Hazánk nemzetközi megítélését igencsak árnyalja ennek a szimbólumnak az elterjedt használata. A magyar jog „a Párisban 1947. évi február hó 10. napján kelt békeszerződés becikkelyezése tárgyában elfogadott 1947. évi XVIII. törvény” keretében tilalmazza a revizionista propagandát. A törvény az ország jelenlegi határainak rögzítése után így rendelkezik: „Magyarország… az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ideértve a revizionista propagandát, …a jövőben nem engedi meg”. Ez „a jövő”, úgy látszik, elmúlt. Ma a határrevíziót grafikai eszközökkel propagáló revizionista propagandaelem színes matricák formájában a hazai személygépkocsi-állomány jó részén ott látható, elöl vagy hátul, „H” betűvel vagy a nélkül, angyalokkal vagy koronával, nemzeti színben vagy árpádsávos kivitelben. Az, hogy ennyire természetesnek érezzük a nemzeti nagylétünket kifejező szimbólum jelenlétét, a gyermekkori szocializációnkban gyökeredzik. Falakon függő megsárgult térképek a családi örökségből, idősebb rokonok megrázó élményei, erdélyi, felvidéki utazások – mind, mind lehetnek meghatározók ebben. A Középiskolai történelmi atlasz mindenesetre élenjár abban, hogy az ifjú generációk elméjébe rögzüljön a Kárpát-medence politikai egységként való ábrázolása: a 160 oldalon összesen 109 alkalommal közli a nagymagyar politikai térség valamely alakváltozatának egyértelmű grafikai ábrázolását az őskortól (bizony az őskortól…) egészen napjainkig (bizony napjainkig…).

Épp ilyen bőséges anyaggal látnak el minket a kötet szerzői a magyar etnikum térbeli eloszlásának időbeli változásairól. Kifejezetten a magyar anyanyelvű illetve magyar nemzetiségű lakosság eloszlását kereken 30 önálló térkép ábrázolja. A népességmozgásokat, az arányok változását 21 kördiagramm és további grafikai eszközök egész serege érzékelteti.

A magyar etnikum ábrázolásának objektív mivolta abban az összefüggésben ítélhető meg, hogy az atlasz miképpen ismerteti azon további etnikumok történetét, amelyek a magyar nemzet kialakításában szerepet játszottak. Vegyük példának a jászokat. Az atlasz 1300 éven keresztül kíséri figyelemmel a jász etnikum elhelyezkedését, melyet 7 különböző térképen ábrázol. A Jászság, mint kiváltságokkal rendelkező történelmi politikai egység – Jász-Nagykun-Szolnok megyét nem számítva – ugyancsak 7 további térképen szerepel. A térképek jelzéseiből olyan érdekességeket is megtudhatunk, hogy a jászok másik elnevezése azonosítja őket a történelemben „alánok”-ként emlegetett népcsoporttal.

Ugyanilyen részletes információkat kapunk a kunokkal, székelyekkel, csángókkal kapcsolatban.

A hazai nemzeti kisebbségek lakóhelye, politikai egységként való megjelenése korszakonként mindannyiszor az atlasz érdeklődésének éppen így a középpontjában van. A románokról számos helyen megtudhatjuk, hogy ők azonosak a vlachokkal és az oláhokkal, valamint hasonló információk birtokába juthatunk a szerbek (rácok), szlovákok (tótok), németek (svábok, szászok) stb. tekintetében.

A nemzetiségek bemutatása ezzel együtt mégis egysíkú, hiszen a politikai, kulturális és felekezeti térképekről hiányoznak mindazok a hősök, akinek szobraival mindenhol találkozhatunk a trianoni határokat átlépve. A magyar diákok érettségijük után teljes tájékozatlanságban maradnak arról, hogy kikre és miért büszkék a románok, a szlovákok, a szerbek.

Van azután két közösség amely teljes egészében kimarad a magyar nemzet kialakulását bemutató panorámából: a roma és a zsidó népesség. Ők az említés szintjén sem részei a hazai, a kárpát-medencei, a kelet-európai történeti tudatnak.

Romák

A „roma” kifejezés egyetlen egyszer sem fordul elő az egész kötetben. A „Cigányok” szóval egyetlen alkalommal találkozunk, egy felsorolás utolsó elemeként a „Betelepülés, belső vándorlás a XVIII. században” című kisméretű térképen legalul. A térkép azt (az egyébként hamis) benyomást kelti, hogy a cigányok az 1700-as évek során jelentek meg hazánkban. Nem tudjuk meg, hogy kerültek ide és honnan, hogy nevezték őket, hol éltek, hányan, mivel foglalkoztak, milyen nyelven beszéltek. Jelenlétük további tényei aztán végképp homályban maradnak. Két említés a cigányzenéről még utal a romákra a XIX. század kultúráját ábrázoló két térképen, de az ezeket illusztráló 43 ábra egyike sem mutat be cigány zenészeket.

Az atlasz néma hallgatását némiképp ellensúlyozzák a tankönyvek, különösen a 12. osztálynak szánt kötetek. Ezekben – főleg a II. világháború után föl-fölbukkannak a cigányok, bár megjelenésük kevéssé illeszkedik a történelem tárgyalásának logikájába. Nem rajzolódnak ki évszázados gazdasági, demográfiai, kulturális folyamatok, nincsenek személyiségek, nincs kikkel azonosulni. A cigányok a folyamatok ártatlan elszenvedőiként jelennek meg, ami a diákok otthoni információinak tükrében hamisan cseng. A tankönyvek közléseinek értékéből jócskán levon az, hogy az atlasz kronológiájában és térképein ezek az információk sehol nem köszönnek vissza, tehát nyilván a számonkérésük is kevéssé valószínű: megtanulni nem kell…

Az atlasz ábrázol parasztokat és kubikusokat, megnézhetjük a XIX. századi városi ruhadivatot, a magyar népviseletek egész sorozatát, kávéházi jelenetet, sőt még az Unicum nevű szeszesital reklámozásának is szentelnek teret a szerzők a serdülő ifjúság épülése végett – zenélő, vályogvető, üstfoldozó vagy teknővájó cigányokkal azonban nem találkozunk az atlaszban.

A kötet végén igen hosszú és részletes kronológiai táblázat segíti a diákok eligazodását az évszámok tengerében. Ez az összesen 19 oldalra rúgó fejezet talán az atlasz legfontosabb része, hiszen a történelem érettségi megírásakor a diák ezt kinyithatja, és támaszkodhat rá. Nemcsak egzakt adatokat tartalmaz, hanem becsült adatokat, hitelt érdemlő feltételezéseket és minősítéseket is. Megtudhatjuk például, hogy „550 körül az ősi magyarság feltehetően ekkor kerül Nyugat-Szibériából a Belaja és Káma vidékére (Magna Hungaria)”.

Az „ősi magyarság”-ról tehát nemcsak a szokásos Levédia térképek tájékoztatnak, hanem – bármilyen bizonytalanok is az évszámok, a kronológia is tud róluk. Az „ősi cigányság”-ról azonban se térkép, sem kronológia. A származásról szóló nyelvészeti adatokról, az „ősi cigányság” életmódjáról ránk maradt perzsa és bizánci dokumentumokról nem értesülünk. Az érettségizőknek szánt kronológia mit sem tud a keresztes lovagok korából a kovácstechnológiának a cigánysághoz köthető technológiai megújulása tárgyában fennmaradt dokumentumokról, Zsigmond király Szepesváralján kelt kiváltságleveléről, Mária Terézia közismert asszimilációs intézkedéseiről, József főherceg ciganológiai erőfeszítéseiről, a Horthy rendszer idején a cigány lakossággal szemben foganatosított állami intézkedésekről, a komáromi várban elkövetett szörnyűségekről, a lengyeli mészárlásról, az 1961-es MSZMP KB határozatról, az integrációt előíró XXI. századi jogszabályokról…

Az érettségizőket segítő 19 oldalas kronológiában egyetlen szó sem szerepel annak az etnikumnak a múltjáról, amely a hazai iskolákban tanuló diáknépesség közel 10%-át alkotja.

A hazai cigányság sorsával párhuzamba hozható, nagy tömegeket érintő világtörténelmi folyamatok, mint a XIX. század második felében lezajlott romániai és amerikai rabszolga-felszabadítás, később az amerikai feketék XX. századi iskolai szegregáció-ellenes perei, vagy éppen az indiai érinthetetlenek áttérési mozgalma, szintén kívül esnek az atlasz horizontján. Úgy jön létre tehát a hazánkban a Gandhi, Ambedkar, Martin Luther King kultusz a cigányok körében, mint annak idején a pánszlávizmus a szlovák és a délszláv népek között, vagy a latin betűkre áttérés a románság körében: a magyar közgondolkodás 1918 novemberéig tudomást sem vett arról, ami történik.

Zsidók:

A kisvárdai zsidó közösség
A nemzedékek felelőssége: a kisvárdai zsidó közösség emléke fennmaradjon: A Holokauszt előtt a magyar vidéket virágzó zsidó hitközségek népesítették be. Ezek egyike volt kisvárdai közösség, amely 7000 tagot számlált egy 10.000 lelkes kis városban. Kisvárdán ma már kevesebb, mint tíz zsidó él. A kegyetlen zsidógyűlölet és emberirtás halálos csapást mért a kisváros zsidóságára. Az emléke fennmaradt a budapesti hitközségekben, a levéltárakban, a családi hagyományokban külföldön, mindenfelé az interneten, csak a történelmi atlaszban nem.

A másik népcsoport, amely „kimaradt a leltárból”, a hazai, kelet-európai zsidóság. Ugyanott kereshetjük őket, ahol a cigányság nyomaira bukkantunk: a XVIII. századi bevándorlási térképen. Ott az a hamis benyomás támadhat, hogy a zsidó népesség a török kor után jelenik meg a történelem során először a Kárpát-medencében, eleinte bármiféle kulturális vagy gazdasági teljesítmény nélkül… A XIX században a kultúrát ábrázoló térkép már tud néhány hazai zsinagógáról, de zsidókról nem. A római korból fennmaradt zsidó sírjelekről, a középkorban vagy a barokk korban épült zsinagógákról, a soproni, a budai vagy éppen a krakkói gótikus imaházról, a mádi késő-barokk alkotásról a szerzők nem tesznek említést. Az atlasz egyébként sok vallási térképet hoz, ám ezek közül csak a Föld 1900-as vallási állapotát ábrázoló térkép utal arra, hogy hazánkban akkoriban éltek zsidók. Ez a világtérkép ugyanis (Burma és Alaszka között félúton) az Osztrák-Magyar Monarchiát is feltünteti, s benne egy kicsiny karika utal a hazai (vagy csak a budapesti?) zsidóság létére. A többi vallási térképen Magyarország részletesebben szerepel, de ezek rendre csak a keresztény vallás ágazatainak a bemutatására szorítkoznak. Az iszlámmal rendszerint kivételt tesz az atlasz, de a zsidókkal soha. A különböző térképeknek köszönhetően tudunk monofizitákról, bogumilokról, anabaptistákról, siitákról és szunnitákról, de nem tudjuk, hogy Nagykálló vagy Jászvásár történelmi múltjában lettek volna haszidok, Sevillában, Amszterdámban vagy Szarajevóban szefárdok, Tokajban vagy Lembergben askenázik, Bonyhádon vagy épp Makón neológok vagy épp ortodoxok.

A zsidók a középiskolai történelmi atlaszban az ókorhoz tartoznak, közelebbről az ázsiai ókorhoz. Kevesebb említést találunk róluk, mint a szkítákról vagy a besenyőkről, s aztán ahogy azok a népek eltűnnek a történelem színpadáról, úgy a zsidók is. Európa végig zsidómentes, és a jelenkor Európája is zsidómentes.

Holokauszt:

A kronológiában kétezer év alatt az európai történelem egyetlen zsidó vonatkozású bejegyzése így szól: „1942 Megkezdődik a zsidókérdés náci programja (jan 20.)”. Hogy január 21-én ez mit jelentett Párizstól Minszkig és Varsótól Budapestig, arról nem szól a kronológia.

Nem kapunk levegőt. Talán rosszul látunk? Még egyszer nekirugaszkodunk: „1942 Megkezdődik a zsidókérdés náci programja (jan 20.)”. Bizony így hangzik a középiskolai történelmi atlaszban két évezred európai zsidóságának egyetlen említésre érdemes dátuma.

Az atlasz végén található hosszú kronológiai összeállítás tanúsága szerint zsidótörvényekről soha nem szavazott a magyar Országgyűlés. A vonatkozó térképek hiánya miatt a hazai középiskolások könnyen juthatnak arra a téves meggyőződésre, hogy gettó biztos nem létesült abban a városban, ahol a diák éppen kinyitja a történelmi atlaszát. Egyszeri magyar középiskolásként bízvást hihetem, hogy az én falumból biztos nem vittek el zsidókat, hiszen nálunk nincsenek is zsidók, a zsidó temetőt se gondozza senki. Az atlasz alapján akár annak a neonáci propagandának is hitelt adhat a diák, hogy Dunába sem lőttek embereket, hiszen a tévéből csak disznólábakról tudunk. Numerus clausus? Varsói gettólázadás? Raoul Wallenberg? A tankönyvekben olvasunk róluk, de az atlasz kronológiájából nem.

Visszalapozunk a térképekhez. Hátha ott van a vészkorszak, csak elkerülte a figyelmünket. Végül találunk egy kisméretű térképet: „A II. világháború következményei Európában – Emberveszteségek (1939-1945)”. A holokausztról sem magyar, sem európai térkép nincs. Ezen az „Emberveszteségek” térképen azonban valami oknál fogva nevesítve vannak a zsidó áldozatok. Az atlasz eddigi 100 oldalának tanúsága szerint eleddig Európában csak egyszer jártak zsidók (1900-ban), (ámbátor hazánkban egyszer már két évszázaddal azelőtt is) meg ugyebár közben nálunk épült néhány zsinagóga (mindegyik a XIX. században, de nem tudjuk, kinek). Szóval zsidók nem játszottak szerepet az európai és hazai történelmi, kulturális, demográfiai, gazdasági folyamatokban. Akkor viszont mit keresnek itt a zsidó áldozatok? Miért kell őket külön kiemelni? Miért fontosabbak ők, mint a nem zsidó áldozatok? Érdekes: a keresztények nincsenek így kiemelve. Hmm, ezek a zsidók nagyon exponálják magukat…

Ezen a térképen hat kicsiny őrtorony látható Ezek megsemmisítő táborok. Tizenhárom további őrtorony. Ezek pedig koncentrációs táborok. Megnyugszunk: hazánkban őrtorony nincs, biztos „emberveszteség” se volt. Aztán látunk egy fekete hatágú csillagot, s mellette egy tág határok között becsült számot: (210-295). Tényleg csak ennyi? Fölötte egy másik szám, az pontosabbnak tűnik: 650. Az lenne az összes áldozat végösszege? Tehát az áldozatok körében a zsidók kisebbségben lettek volna? No de hogy jön ki egy pontos végösszeg pontatlan adatokból? És miért fölül van a végösszeg? Vigyázat, a számok mellett levő mikroszkopikus diagrammban viszont a zsidó áldozatok vannak fölül. Nehéz követni. Milliméter magas az oszlop-diagramm: az alja lila, a tetején hajszálnyi sárga csíkocska. A csillag nem sárga, de azért értjük: a sárgák a zsidók. De kik a lilák?

Aztán lábjegyzet: „A zsidó áldozatok számában a különböző források jelentősen eltérnek! Magyarország háború alatti területén az összes áldozat száma csaknem 1 millió fő, ezen belül zsidó áldozat: 450-600 ezer fő.”

A szerzők itt láthatólag valamiért kapkodtak. Alighanem indulatba jöhettek, hiszen a térképeken sehol máshol nem használnak felkiáltójelet (!). A nagy sietségben még a magyar háborús határvonalakat is elfelejtették berajzolni, pedig más oldalakon oly fontos szempont volt az országgyarapítás grafikai ábrázolása. Németország háborús határait berajzolták ugyanezen a térképen, csak a magyar „emberveszteségek” idején érvényes magyar államhatár hiányzik. Ki érti ezt? Gondolni sem merünk arra, hogy a határvonalak sebtében történt visszarajzolása azt a célt szolgálja, hogy a magyar csendőrség és a MÁV által végrehajtott észak-erdélyi deportálások számait a román történelem kontójára lehessen feltüntetni.

A holokauszt fogalmának teljes hiánya egyébként korántsem csak a zsidókra és a cigányokra vonatkozik. Ki emlékszik ma már az örményekre? – kérdezhetjük Hitlerrel. A középiskolai történelmi atlasz mindenesetre az örmények ügyében tökéletesen megfelel a holokauszt-tagadók elvárásainak.

Megtudhatunk-e valamit a kambodzsai népirtásról? Értesülhetünk-e a ruandai genocidiumról? Hát a határainktól néhány száz kilométerre 14 éve történt srebrenicai tömeggyilkosságokról? Atlaszunkból nem.

Pedig vannak esetek, amikor néhány tucat ember lemészárlása is érdemes arra, hogy bekerüljön a kronológiába: „2005… Több mint 50 halálos áldozatot követelő terrortámadás a londoni metróban”. Ki érti ezt?

De ne tocsogjunk a vérben! Foglalkozzunk felemelőbb eseményekkel. Az elnyomott kisebbségek számára a huszadik századi világtörténelem legjelentősebb eseményei kétségkívül a nagy tömegdemokráciákban lezajlott emancipációs mozgalmak voltak. Az amerikai feketék polgárjogi harca, vagy az indiai kasztrendszer felszámolását célzó, százmilliókat felszabadító sikeres demokratikus küzdelmek, amelyek irányt mutatnak a hasonló hazai problémák megoldásán fáradozóknak.

Ebben azonban az atlasz nem igazít el. Ezekről a világot megváltoztató mozgalmakról egyetlen név, egyetlen helyszín, egyetlen dátum nem olvasható az atlaszban.

Az apartheid megszüntetését sikerre vivő eseménysorozat is csak ebben a talányos megfogalmazásban olvasható: „1985 Véres zavargások miatt rendkívüli állapotot vezetnek be a Dél-afrikai Köztársaságban. 1989 Parlamenti választások és zavargások a Dél-afrikai Köztársaságban.” A két esemény lényege tehát, hogy ott mindig csak zavargások vannak…?

Zavargások? Zavarok? Félreértelmezések? Félretájékoztatás? Sürgető, hogy a közoktatás szembesüljön azokkal a zavarokkal, amelyekért felelős.

A szerzők tudatában vannak, hogy művük milyen felelősséget hordoz. „Ha vigyázol rá, akkor a középiskola elvégzése után a könyvespolcodra kerülhet, és sok segítséget nyújthat életed későbbi szakaszában is… …tudd, hogy ez az atlasz nem csak évszámok, jelek, vonalak, színek halmaza, hanem egy olyan segítőtárs, amely sokszor a tankönyv helyett is eligazít a történelem útvesztőiben.” – olvashatjuk a könyv bevezetőjében. A kötet mindjárt a nyitó oldalán hangot ad a feladat nagyságához illő szerénységnek is: „A tévedés joga fenntartva. A Cartographia Tankönyvkiadó Kft. kéri a tisztelt Olvasókat, hogy az esetleges tartalmi hibákat szíveskedjenek közölni.” Jelen közleményünk ennek a felszólításnak próbál eleget tenni, ebben a feladatban keresi a szerzők, a kiadók és az oktatásirányítás partnerségét.
Az érettségizőket segítő 19 oldalas kronológiában egyetlen szó sem szerepel annak az etnikumnak a múltjáról, amely a hazai iskolákban tanuló diáknépesség közel 10%-át alkotja.

Mi lehet még a dolgunk?

Ideje kisétálnunk az elárvult zsidó temetőbe egy kis elmélkedésre.

Ideje meglátogatnunk a barátainkat a faluszéli cigánytelepen egy kis beszélgetésre.

Ideje magunkban föltennünk a kérdést: nekünk van felelősségünk?

Ideje teljesen átírnunk a középiskolai történelmi atlaszt.

Teljesen.