Kertész Ákos: “mi csak más erkölcsi alapon őrizzük nemzeti identitásunkat”

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

Némi késéssel, de a téma súlyosságához mérten sose későn, reagálnék a Népszabadság nyár eleji négyoldalas mellékletére, melyben egy Gyurgyák nevezetű történész azt fejtegeti, hogy a baloldalnak nincs nemzeti identitása, nemzetképe, nemzettudata, nemzetstratégiája, nemzetvízió­ja – egyáltalán: nemzete sincs. Bár a vád ősrégi, nem értettem, a történész miért a magyar ultranacionalizmus – ne kerteljünk –, a magyar nácizmus, nyilas mozgalom elképesztő tempójú újjáéledésének idején tartja szükségesnek megjelentetni opusát.
 

Magyarnak számkivetve

 

„A megoldás kulcsa – immár másodszor a magyar történelemben –, a Fidesz kezébe kerülhet, mivel minden más lehetőség előtt lezárult az út.”

Vagy úgy! Akkor ez a történész Orbán Viktor alkalmazottja, kár szót vesztegetni rá.

Azt olvasom: „Szemben a nyugat-európai országok baloldali pártjaival és ideológiai irányzatai­val, a magyar baloldal(iak) (…) a magyar nemzeti érzést leginkább zavaró tényezőként értelmezték, ha nem egyenesen annak kiküszöbölésén munkálkodtak. S mind a mai napig a baloldalon a nemzeti érzés, a nemzeti közösség, a nemzeti identitás, a nemzeti szolidaritás problémájának mégoly ártatlan fölvetését is zavar, tartózkodás, de még inkább tudattalan görcsbe rándulás, vagy éppenséggel zsigeri elutasítás követi, s azonmód a nacionalizmus, a sovinizmus, ha nem egyenesen az antiszemitizmus, a rasszizmus és a fasizmus jelenik meg lelki sze­meik előtt.”

Mindig azt hittem, a történész a jelenség leírása mellett megpróbál fényt deríteni az okokra is. Ezt Gyurgyák úr elmulasztotta.

Nem szerencsés ötlet a nyugat-európai baloldal viszonyát a nemzeti érzéshez összekeverni a magyarral. A magyar nemzeti érzés, nemzeti eszme, hazafiság, magyar tudat, magyarságteljesítmény (Csurka István szóalkotása) speciális. Egyetlen nyugat-európai nemzet sem büszkélkedhet azzal, hogy Hitler utolsó csatlósa volt, ezt a fölemelő minősítést egyedül a magyar nemzet (nép) érdemelte ki.

A legnagyobb kollaboránsok nyugaton a franciák voltak (szégyellik is), de a francia ellenállás, a maquisard-ok, De Gaulle nemzeti hadserege nagyban hozzájárult nemcsak az ország fölszabadításához, de a szövetségesek győzelméhez is. A francia hazafiság, a nemzeti érzés az ellenállással, a német náci hódítók elleni háborúval volt azonos. Az ellenállók valódi hősök voltak, tömegével áldozták életüket minden kényszer nélkül a francia szabadságért. Továbbá a francia kollaboránsok nem jobboldaliak voltak, csak sima hazaárulók, s az ellenállásban együtt küzdöttek a jobb- és a baloldaliak, az abbék és a kommunisták. Más világ. Magyar ésszel alig fölfogható.

Azért beszéltem Franciaországról, mert ott volt a legtöbb áruló, aki a németekkel együttműködött. A többi nyugat-európai országban elenyésző volt a kollaboránsok száma, ott a nemzeti tudat, a hazafiság, a német hódítókkal szembeni ellenállást, az antifasizmust, az antirasszizmust, a zsidógyűlölet elemi elutasítását, az európai humanista erkölcsiség és a demokrácia védelmét jelentette, és jelenti ma is. Nem merész ötlet a magyar nacio­nalizmust a nyugatihoz hasonlítani?

Nálunk a nemzeti identitás a sovinizmussal, a kirekesztéssel, a szomszéd népek gyűlöletével volt azonos. Nálunk a nemzeti érzés az antiszemitizmust jelentette a numerus clausustól addig, amíg a csendőrség puskatussal bevagonírozta a kiirtandó zsidókat. Nálunk az igaz magyar negyvennégyben kacsintva egyetértett hatszázezer magyar állampolgár legyilkolásával. Nálunk a nemzeti érzelem azt jelentette, hogy a félfasiszta Horthy után az ország fölesküdött az ezer százalékig fasiszta Szálasira, és Hitler leghűségesebb szövetségeseként beáldozta a nemzeti büszkeséget, kétszázezer szép, fiatal, „fajmagyar” fiút a Don-kanyarnál, az ország függetlenségét önként és dalolva, hiszen egy puskalövés sem dördült el, amikor a németek 1944. március 19-én „segítséget nyújtani” megszállták Magyarországot.

A magyar nemzeti identitás a németek iránti hűséget jelentette, az ország hadszíntérré változtatását, a főváros beáldozását, a hídjaink fölrobbantását a Német Birodalom védelmében, a gyáraink leszerelését és nyugatra hurcolását művészeti és műemléki értékeinkkel együtt.

Miközben „az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen”, olyan nemzeti szájtépés folyt, amilyenre még nálunk sem volt példa odáig. Az ország pusztulásnak kitett népére, függetlenségére, becsületére, a magyar nép valódi érdekeire, szép és nemes haladó hagyományaira egyedül az antifasiszta, szabadságszerető, erkölcsi tartással rendelkező, és a nemzetiek, a hungaristák által halálraítélt progresszívek, haladók és baloldaliak gondoltak.

És ha ezek után egy baloldali magyarnak a nemzeti szólamoktól, a magyarkodástól zsigerileg összerándul a gyomra, az nem csodálható. Mi nem franciák vagyunk, nem hollandok, nem dánok, nem angolok, akik mint nemzet, az uszuló ordas eszmékkel és a hitleri gyilkológéppel szemben tanúsított, magától értetődő nemzeti ellenállásukra büszkék.

Arra a gyalázatra, amit mi tettünk a második világháború idején, nem könnyű bűnbocsánatot nyerni, mert ahhoz előbb kíméletlenül szembe kellene néznünk a bűneinkkel – ahogy tették ezt a németek. A bűnbocsánat föltétele a bűntudat, majd a töredelmes bűnbánat, és annak a szilárd elhatározása, hogy az adott bűnöket soha többé nem követjük el – ahogy tették ezt a németek.

Erről pedig éppen ma, a magyar neonácizmus új menetelése idején szó sincs!

Ha a jobboldali fajmagyar xenofób, nemzeti színű tűzijátékától nem is látszik, van a baloldalnak nemzeti öröksége, nemzetstratégiája, nemzeti tudata! Dózsa György óta. Nem Rákosi és nem Kádár szellemi leszármazottai, hanem a Hunyadiak, a Zrínyiek, Bocskai és Bethlen, Rákóczi, Kossuth, Károlyi, Jászi, Ady, Kéthly Anna, József Attila, Radnóti Miklós és Bajcsy-Zsilinszky Endre utódai vagyunk.

A mi örökségünk a reformkor, a szabadságharc, az őszirózsás forradalom, az antifasizmus mártírjai, Ságvári és Schönherz, a földosztás, a fényes szelek, a népi kollégiumok, a népdalok és az újra fölfedezett népi tánc, és Illyés Gyula, Bibó István, Nagy Imre, Angyal Pista, Maléter Pál, Gimes Miklós, Donáth Ferenc, az új gazdasági mechanizmust és a háztájit kiharcoló Nyers Rezső és Fehér Lajos. A mi nemzetstratégiánk a magyar líra, a magyar folklór (és Bartók és Kodály és Szakcsi Lakatos Béla), s hazánk természeti értékeinek védelme, és Európa, hogy az unió keretében váljanak virtuálissá azok a trianoni határok, amelyek a magyar etnikum szétszakított csoportjait elválasztják egymástól.

A második világháborús véres nacionalizmus hozta ránk a szovjet megszállást, amely kerékbe törte a felszabadulás után fölvirágzó demokrá­ciát, a fényes szelek világot megforgatni képes hitét és a népi kollégista mozgalom plebejus nemzeti baloldaliságát.

Ami 1948 és a rendszerváltás között történt, arra a szovjet megszállás nyomta rá a bélyegét. A baloldal a föld alá kényszerült, és csak hébe-hóba mutatta magát, mint a búvópatak: ötvenhatban, a konszolidáció folyamatában, az új gazdasági mechanizmus idején és a rendszerváltás előkészítésében, amiben revizionisták, reformerek, a reformkörök, az egykori ötvenhatosok jártak az élen. A szovjetvilág egy merev, retrográd status quót őrzött hol véres, hol puha diktatúrával, ez a jelenség tipikusan jobboldali.

A mi szempontunkból az a fontos, hogy ez alatt a negyven év alatt, míg mi a szovjet elnyomás falán próbáltunk rést ütni, a nyilas és árpádsávos lobogók a rekamiék ágyneműtartóiban várták összegöngyölve, hogy a szabadság szelének első fuvallatára kigöngyöljék és meglengessék őket. Bevallom, váratlanul ért. Csakugyan azt hittem, hogy a nácizmus már ad acta tétetett.

Mi történik, ha a baloldal meginog, elfelejti internacionális morálját, szolidaritását a más nemzetiségű elnyomott és kizsákmányolt tömegekkel?

1914-ben a magyarországi és az európai szociál­demokraták más nemzethez tartozó proletártársaikat elárulva csatlakoztak az európai nemzeti burzsoáziák imperialista rablóhadjáratához, és lángoló nemzeti öntudattal, dalolva vonatoztak a lövészárkokig, hogy uraik érdekében, tisztjeik parancsára rászabadítsák a kontinensre történelme addigi legvéresebb húsdarálóját, ahol persze proletár ölt proletárt a nemzetközi burzsoázia világot újrafölosztó tervei érdekében.

Ez az árulás a baloldal számára örök mementó: hová vezet, ha a nemzeti összefogás lelkesítő hatására összeszűri a levet az imperialista héjákkal, a más népek legyilkolásán lelkesedő nemzeti expanzióval? Hát hová? A mi esetünkben Tria­nonhoz.

Az egykor haladó nemzeti eszme súlyos eltorzulásának, reakciós konzervativizmusának, majd amorális agresszivitásának igazolására szinte mindenki Trianonra mutat. Sokan leírták már, magam is, hogy Trianon gyökerei a kiegyezésnél keresendők. Ott vált Magyarország a birodalom teljes jogú társtulajdonosává, így Ausztria teljes jogú társává a háborús felelősségben is. A békeszerződés etnikai alapon osztotta föl a Habsburg-birodalmat. Az nem az antant bosszúja, hanem különös szerencsétlenség, hogy a birodalom jogfosztott nemzetiségei, akik éppoly jogosan követelték a független nemzetállamot, mint hetven évvel azelőtt a magyarok, a történelmi Magyarország területének kétharmadát belakták.

De erre nem gondoltak eleink Trianon után. Csak jajgattak, és sértődötten ujjal mutogattak mindenkire; mindenki bűnös volt, csak mi voltunk ártatlan áldozatok.

Jellemző az is, ahogy az etnikai problémákat gőggel és elnyomással megoldani akaró magyar nemzet a zsidókkal viselkedett. A kiegyezés után a magyar etnikum kisebbségben volt a hazában, életkérdés volt a magyarok létszámának növelése, az asszimiláció. De a szlovákoknak, románoknak, szerbeknek, horvátoknak, sváboknak eszükben sem volt asszimilálódni, viszont tömegesen asszimilálódtak a monarchia törvényeinek köszönhetően frissen emancipálódott zsidók. A magyarok ősi sorsközösséget, közös szenvedéstörténetet véltek fölfedezni a két nép között, és szeretettel keblükre ölelték a magyarrá válni akaró, nevüket magyarosító, kisebb részben ki is keresztelkedő zsidókat. A zsidók pedig megszerették a szalonnát, a véres hurkát és a tejfölös sertéspaprikást, megpróbálták elfelejteni a kóser konyhát, és nagy tetteket hajtottak végre nemcsak a polgárosodásban, a gazdasági életben, a tudományban, de az első világháborúban a csatamezőn is.

Ám jött a vereség, és jött Trianon. Bűnbak kellett. Egyrészt a hős magyar katona legyőzhetetlen, tehát a zsidók árulása okozta a vereséget. Az őszirózsás forradalom is, a kommün is a zsidók bűne; Jászi Oszkártól Kun Béláig.

Károlyi nem írta alá Trianont. A Tanácsköztársaság fegyveres harcot vívott a békediktátum ellen. Csak a fehérterror árnyékában belopakodó ellenforradalmár horthysta tisztek fogadták el a trianoni határokat, mert (ahogy a jobboldal ma is) ők is szövetkeztek volna a sátánnal akár a hatalomért és a koncért. Először alázatosan fejet hajtottak az antant akarata előtt, elfogadták a kezükből az ország kormányrúdját, aztán sértődötten hőzöngeni kezdtek, hogy milyen égbekiáltó bűnt követett el a világ a magyarság ellen.

Mivel csonka Magyarországon alig voltak etnikai kisebbségek, nem volt már szükség az asszimilálódott zsidókra, tehát a nemzet azonnal kilökte őket magából. Rájöttek, hogy korlátozni kell a zsidók részvételét a szellemi életben, az értelmiségi foglalkozások körében, gyorsan véget kell vetni annak, hogy az okos (mert tanulással foglalkozó) zsidó kölykök konkurenciát jelentsenek a műveletlen (mert kártyázó, nőző és párbajozó) dzsentri ifjaknak az egyetemeken, és bevezették Európa első politikai zsidótörvényét, a numerus clausust.

És folytatták, amit elkezdtek. A reváns, a határrevízió, az irredenta sovén nacionalizmus irányította minden lépésüket. Az ország gazdasága lerohadt; tönkrement az ipar, mert nem fejezték be a polgári átalakulást, megroggyant a mezőgazdaság, mert elszabotálták (a beígért) földosztást, a közszolgálatot ellátó dzsentriréteg gyalázatosan korrumpálódott, a hárommillió koldus országa lettünk, de nem mi tehettünk róla. Minden bajunknak Trianon volt az oka, a kommunisták és a zsidók.

A trianoni békeszerződés jelentős és a győztesek részéről még tisztességesnek is mondható jogokat biztosított az elszakított és kisebbségbe került magyar etnikumnak, amit a többség igyekezett elszabotálni. Az anyaország azonban soha semmit nem tett, hogy kikényszerítse ezeket a már megadott jogokat; a hazai uszítás és gyűlölethadjárat a magyar–román diplomáciai kapcsolatokat úgy elmérgesítette, hogy a románokkal nem lehetett szót érteni. Csehszlovákiával és Jugoszláviával hasonló volt a helyzet.

Az erdélyi magyarság, amelynek megvoltak a fejedelemség idejéből a történelmi tapasztalatai, hogyan bír egy kicsi ország egyensúlyozni a Fényes Porta és a Habsburg-hatalom erői között, mindig józanul kezelte a nagyromán nacionalista nyomást, miközben elért eredményeit az anya­országból jövő uszítás sorra szétzilálta. Ma különösképpen.

A politikusnak dilettáns lovas tengerész nem látta, hogy Hitler (a bekebelezett Ausztrián kívül) a többi poszt-Habsburg-országot – akikkel szemben nekünk területi követelésünk volt – besorolta vazallusai közé. Szövetségese volt Szlovákia, Románia, leigázott országként igényt tartott Jugoszláviára, hát innen-onnan elvett ugyan a hű csatlós, Magyarország lekenyerezésére egy kicsit, de az osztogatásra szánt területek hamar elfogytak. A hitleri alamizsnaosztás véges mivolta csak azért nem derült ki, mert a Harmadik Birodalom időközben térdre kényszerült. Mi pedig román „szövetségesünkkel” együtt, akitől Erdélyt akartuk visszakövetelni, addig is harcoltunk a Szovjetunió ellen, akivel szemben semmiféle követelésünk sem volt.

Rosszabb, akár egy abszurd vicc. Ezért kellett belemenni az utolsó csatlós szégyenletes szerepébe? Ezért kellett újra a vesztesek oldalán végeznünk? Mit képzelt a kormányzó, meddig mehetett volna az „országgyarapítás” a Führer jobbján?

Horthy mosta a kezeit, de azok véresek maradtak.

Vajon miért kellett Gyurgyák Jánosnak megírnia folytatásos esszésorozatát? Hogy igazolja megbízóját, a Fideszt. A mai nemzeti gondolat egyrészt Horthyhoz (Fidesz), másrészt Szálasihoz (Jobbik) csatol vissza. Ma a nyilas pártszolgálatos pribékek és a náci SA terrorkommandó reinkarnációinak bakancsai dübörögnek Magyarországon, a legjobb úton vagyunk, hogy a magyarság ismét Európa szégyenévé legyen.

Mi pedig, baloldaliak, még mindig kezet nyújtunk annak, aki az öklét mutatja. Hülyék vagyunk, balekok, lúzerek? Nem. Mi csak más erkölcsi alapon őrizzük nemzeti identitásunkat, mint azok, akiket Gyurgyák János képvisel.

Mi belátjuk, hogy bűnösök vagyunk, akár a többi nép, s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp, de nekünk, magyarnak számkivetve, változatlanul szülőhazánk itt e még mindig lángoktól ölelt kis ország…

 

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]