Nem tévedés, nem vélemény

 

Június 29-én a parlamentben a Fidesz nem szavazta meg a kormánynak a holokauszt-tagadás szankcionálását célzó alkotmánymódosító javaslatát. Ehelyett saját javaslatát terjesztette be, amely hangsúlyozottan együtt említi a náci és kommunista bűnöket. A magyar politikai életet olyannyira a konfrontáció légköre hatja át, hogy ez az ügy, amelyet tőlünk nyugatra teljes egyöntetűséggel ítélnek meg a civilizált politikai erők, nálunk csak tovább szítja az ellentéteket. Mi ennek a kérdésnek a jelentősége és milyen esély van rendezésére a mai Magyarországon?

Forrás: Élet és Irodalom

 

 

Mit tegyünk a holokauszt-tagadás ellen?

Sokszor leszögezték már, a ho­lo­kauszt tagadása nem a tudatlanságból következik. Ha valamiről semmit nem tudunk, az általában közömbös számunkra. A magyar polgárok számottevő része valószínűleg nem tudja, miről nevezetes Dálnoki Miklós Béla, de nem jut eszükbe dühödten tagadni, hogy élt valaha egy ilyen nevű ember. A tagadás – éppen ellenkezőleg – erős involváltságra, így bizonyos tájékozottságra vall. A nyilvánvaló tények olyan nyomasztóan, vádlón merednek ránk, hogy lelki könnyebbség őket letagadni. Az éretlen személyiség, az éretlen közösség nem képes saját magával szembenézni.

A holokauszt tagadása nem is vélemény. Hogy a Rákosi-rendszer zsidóuralom volt – ez vélemény, bármennyire otromba és antiszemita. Hogy a magyar 56 a szélsőjobboldali csőcselék lázadása volt – ez vélemény, bármennyire egyoldalú és bornírt. Ám azt állítani, hogy október 23-án Magyarországon nem volt felkelés és november 4-én nem volt szovjet intervenció, az egészet a magyarok találták ki, mert az oroszokat akarják zsarolni vele – ez nyilván nem vélemény. Ha valaki így beszélne, azt futóbolondnak tartanák, mert túllép a racionalitás határain.

A holokauszt tagadása valójában a náci Németország zsidókérdésről folytatott kommunikációjának helyreállítása. A nácik csöppet sem rejtették véka alá a zsidók iránti féktelen gyűlöletüket, ám kiirtásuk tervét és ennek megvalósítását mélységesen titkolták. Bármennyire nyíltan hirdették megvetésüket a humanista értékrenddel szemben, annyira nem érezték magukat erősnek, hogy a népirtást nyíltan beismerjék. A holokauszt-tagadók ezt a helyzetet szeretnék rekonstruálni, mert amíg a népirtásról beszélni lehet, addig nincs mód annak kivitelezésére. Miután erre a nyugati kultúrában nincs többé esélyük, a valóságon túllépve a mitológia világában rendezkednek be.

A holokauszt-tagadás a nagy antiszemita mítoszok közé tartozik, amelyek a zsidóságot történelme során végig üldözték – az antik világ mítoszaitól kezdve (a zsidók szentélyükben ártatlan görögöket áldoznak föl), Jézus meggyilkolásán, a vérvádon, az ostyagyalázáson át a zsidó világ-összeesküvésig. Ezek közös jellemzője, hogy megszállottan foglalkoztatják a gyűlölködők elméjét, akik egy-egy alapmotívumra az idők során gazdag mitológiát és komoly kulturális hagyományt építenek föl. Az ostyagyalázásnak vagy a keresztény gyermek föláldozásának a meséjét keresztény templomok pazarul illusztrált freskóin láthatjuk viszont. A „meggyilkolt gyermek” része lett a népi folklórkincsnek, emlékét ünnepélyes zarándoklaton ápolták, történetét népszínmű formájában évről évre előadták. (A meggyilkolt palesztin gyermekről, e mítosz XXI. századi változatáról majd legközelebb.) A XX. század nagy antiszemita mítoszát, a zsidó világ-összeesküvést könyvtárnyi irodalomban bontották ki szorgalmas szerzők. E téveszme klasszikusa, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve, immár a modern kultúrát meghatározó alapművé vált. (Az arab/iszlám világban most éli fénykorát, milliós példányszámban árusítják.)

A legújabb ellenmítosz, a ho­lo­kauszt-tagadás válasz arra, hogy a holokauszt ugyanebben az időszakban meghatározó súlyúvá vált a nyugati köztudatban. A tagadás bizonyos értelemben a „zsidó világuralom” mítoszának folytatása: azelőtt a zsidók a pénzükkel, kapitalista és bolsevista összeesküvéssel uralták a világot, ma a holokauszt emlékének mindenhatóságával. Ebből következik, hogy a holokauszt-tagadókat felvilágosítással, tájékoztatással győzködni naiv illúzió, hiszen a tagadó nem információhiányban szenved, épp ellenkezőleg: elege van a holokausztról szóló információkból.

Ez az új keletű mítosz is kitermelte már a maga – korszellemhez igazodó – szubkultúráját és intézményeit. Amiként a holokauszt emlékének őrzésében hangsúlyos szerep jut a kutatóintézeteknek, konferenciáknak, úgy az ellenkultúra is megalkotta a maga „kutatóintézeteit”, „tudományos” konferenciáit, folyóiratait. Ezek hivatottak alátámasztani és hitelesíteni a világmagyarázó elvet, miszerint a zsidók azért találták ki a holokausztot, hogy a németektől pénzt zsaroljanak ki, illetve, hogy ezzel igazolják Izrael megalapítását. Ahogy a valóban élő mítoszok esetében történik, az idők során ez is gazdag legendáriummá bővült. Ez szükségszerű: az irracionális állítások magyarázatért kiáltanak, a nem kevésbé képtelen magyarázatok újabb kommentárt igényelnek és így tovább. A következő állomás a zűrzavaros gondolatok rendszerbe foglalása, „kanonizálása”. Ez a folyamat most zajlik. A holokauszt-tagadás tehát élő, folyamatosan alakuló mítosz, s erre épülő ellenkultúra: vannak már intézményei, hagyományai, legendái, rituáléi, papjai/mártírjai. Utóbbiak valóságos médiasztárok, akiknek minden megmozdulását óriási felhajtás kíséri.

A holokauszt-tagadás mitologikus volta magyarázza azt is, hogy miért szegődnek hívéül művelt, nem­egyszer épp a szellemi elithez tartozó emberek. Egy nagy ellenmítosz – egy világmagyarázat – zászlóvivőjének lenni igazi értelmiségi hivatás. Jó példa rá a francia Roger Garaudy, aki a Francia Kommunista Párt hivatalos filozófusából előbb ellenzéki kommunista lett, aztán katolikus, majd iszlám hitre tért, végül főfoglalkozású holokauszt-tagadóvá képezte át magát. Motivációja könnyen felfejthető: modern értelmiségi számára nincs vonzóbb, mint az éppen uralkodó nagy ellenmítosz zászlóvivőjének lenni, s e zászló alatt szembeszállni a hatalommal.

Mint a történelem nagy antiszemita téveszméi, melyek mind üldöztetés, kiűzetés, pogromok vagy népirtás előidézői lettek, ez a legújabb változat is gyilkos potenciált hordoz. A világos példa Irán, ahol a holokauszt-tagadás, valamint a gyilkos szándék (tudniillik a zsidó állam elpusztítása) egyaránt hivatalos álláspont, és a kettő szerves egységet alkot. (Az arab világ nagyobb részén mindez csak félhivatalos vélemény, amit nyugati irányban nem reklámoznak, de a hazai fogyasztásra szánt kommunikációban akadálytalanul terjed.(1)

Hogy a holokauszt emlékezete mennyire elfogadott, illetve tagadása mennyire megtűrt, az mindenhol sokat elmond a politikai kultúráról. Az angolszász országokban a tagadást nem tiltja a törvény, ám aki ilyesmire adja a fejét, az kiközösíti magát a nyilvánosság mértékadó fórumairól. A rágalmazó megszégyenül – vagyis a társadalom maga gondoskodik lelki egészségéről, nem kell azt külső, adminisztratív beavatkozással helyreállítani.

Közép-Kelet-Európában nem ez a helyzet: itt a rágalmazó viszonylag széles körben számíthat népszerűségre, még szélesebb körben csöndes szimpátiára. A holokauszt tagadását a vezető magyar jobboldali napilap publicistája minősíti erkölcsileg menthető vagy épp méltányolható cselekedetnek. (2)

Érdemes-e tehát a holokauszt tagadását büntetendőnek nyilvánítani? Mit érhetünk el vele? Vajon érdemes-e büntetni a zsidó világ-összeesküvés vagy a Krisztus-gyilkosság mítoszait terjesztőket? Hogyan lehet egy mítosz ellen harcolni? Mind a felvilágosítás, tájékoztatás, mind a büntetés a racionális világ eszköze, miközben a mítosz az irracionalitás világához tartozik. A mítosz mindig a társadalom (egy részének) alapvető mentális igényeit elégíti ki, egzisztenciális szorongásaira próbál választ adni. Szorongásokat, félelmeket, projekciókat nem lehet sem józan érvekkel, sem tiltással eloszlatni. Aki rendszeresen arról fantáziál, hogy megfojtja a feleségét, annak hiába magyarázzuk, hogy a felesége derék asszony. Az okokat csak a lélek mélyére ásva deríthetjük ki, hosszas terápiával. A feleséget azonban addig is meg kell védeni, főleg ha a férj már korábban is fojtogatta. A hatósági intézkedés ilyenkor teljesen rendjén való.

A holokauszt-tagadás nem tudatlanság és nem vélemény, hanem kódolt (de világosan dekódolható) üzenet: a társadalom bizonyos tagjait szabad és kívánatos jogaiktól és emberi méltóságuktól megfosztani, kirabolni és meggyilkolni. A legvilágosabban a honi, szélsőjobboldali alvilágban felbukkanó szlogen fejezi ki ezt: „Holokauszt nem volt, hanem lesz”.

Míg a veszélyes mítoszban hívőket sem felvilágosítás, sem büntetés nem fogja meggyőzni, addig a társadalom nem fertőzött részét felvilágosítással és hatósági távolságtartással is óvni kell. A kártékony mítosz velünk fog élni, de vissza kell szorítani, mert ha a társadalom szívéig ér, már csak külső erő tudhatja megfékezni.

Magyarországon, mint a legtöbb posztkommunista országban, két „nagy elbeszélés” és a velük összefonódott politikai erők küzdenek egymással. A baloldali elbeszélés alapeszméje az emberek univerzális egyenlősége, heroikus képe az antifasizmus, alapélménye a nácizmus szörnyű tapasztalatai. A jobboldali elbeszélés alapja a nemzet ezeréves története, heroikus képe az antikommunizmus, alapélménye az ország negyvenéves szovjet megszállása. Az antifasiszta eszmébe a holokauszt emlékezete evidens módon, „gyárilag” be van programozva. (Ez nem volt mindig így: a szovjet propaganda elhallgatta a holokausztot, egyetlen szót sem ejtett róla. Ám az elmúlt harminc évben a mértékadó nyugati baloldal kanonizálta a holokauszt történetét, s a magyar baloldal 89 után ezt már készen vette át.)

Jelenleg Magyarországon a politikai jobboldal teljes ideológiai offenzívában, a baloldal teljes defenzívában van. Utóbbi legitimációjának legerősebb elemei, a jólét és a szociális biztonság megrendült. Identitásának ugyanakkor szinte semmi történelmi támasza nincsen, meg sem próbálja nagy elődökkel igazolni magát, míg a jobboldal gyakorlatilag Álmos vezértől az 56-os hősökig felsorakoztatta maga mögött a történelmet. A baloldal egyetlen ütőkártyája e téren az antifasizmus: gyakorlatilag tehát a holokauszt és az ahhoz vezető út 1919-től 1944-ig. Ezt az időszakot semmiképp nem lehet beilleszteni abba a jobboldali történelmi tablóba, melynek meghatározó vonása a nemzeti heroizmus.

A politikai jobboldal számára így a holokauszt emlékezete túlnyomórészt ellenséges terrénum. A jobboldali publicisták túlnyomó része így ingerülten és támadóan reagál a holokauszt kultuszára, s csupán az ellenség kezében lévő hatékony fegyvert látnak benne, amit nagyon szeretnének onnan kiütni. Így értendőek a szélsőjobboldali napilap vezérpublicistájának fenyegetőzései: már nem sokáig lesz a holokauszt emléke fegyver a zsidók kezében! (3)

A baloldal pedig egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy hangsúlyozza saját elkötelezettségét és a másik oldal súlyos felelősségét (illetve felelőtlenségét). A jobboldal totális támadására, mely az egész baloldalt, mint bolsevik hatalomátmentőt, illegitimnek nyilvánítja, ez a válasz: ti pedig holokauszt-tagadókkal és nácikkal cimboráltok.

Mindez azonban nem csak ideológiai és politikai küzdelem. A tét nagyobb: a nemzeti önbecsülés forog kockán. A hagyományos, heroikus nemzeti önkép és a holokausztról kialakult európai kép ugyanis kibékíthetetlen konfliktusban áll egymással. Nyugat-Európában az elmúlt negyven évben az utóbbi lassan, de biztosan fölmorzsolta az előbbit. A nemzetállam hatóságai által halálba küldött és/vagy polgárai közönyétől sújtott zsidók képe a nemzetképre mért megrendítő csapást. Fokozatosan mindenhol ráébredtek, hogy a XVIII-XIX. századi romantikus nemzetkép 1945 után többé nem tartható. Ennek a fejleménynek a súlyát nem lehet eléggé túlbecsülni. Nem véletlen, hogy Európa az Unióban keresi öntudatának új forrását.

Közép-Kelet-Európa népei még javarészt innen vannak ezen a megrendítő felismerésen. Itt a konfliktus sokkal súlyosabbnak ígérkezik, hiszen ebben a régióban a XX. században a legtöbb nemzet tettes és áldozat is volt, s utóbbi egérutat kínál az előbbivel való szembenézés elől. Nálunk e komplex helyzet vizsgálatát azonban csak egy szűk értelmiségi réteg és a média egy kisebb (elsősorban baloldali és liberális) része szorgalmazza, a két nagy politikai tábor egyike sem törekszik a múlttal való szembenézésre. A baloldal az antifasizmuson kívül nem foglalkozik a történelemmel, a jobboldal nagyon is foglalkozik vele, de sematikus történelemképébe nem fér bele a magyar társadalom önvizsgálata. Ehelyett a legrosszabb öncsaló hajlamoknak hízeleg: a magyarok a kommunisták áldozatai voltak, a kommunisták pedig mind egy szálig ott vannak a másik táborban.

A holokauszt emlékezete tehát ma a két szembenálló tábor világnézeti konfrontációjának gyújtópontja. Ilyen körülmények között nincs esély, hogy e kérdésben megegyezés szülessék.

Ebben a patthelyzetben a (szél­ső)jobboldali média fortyogó gőzeiben a holokauszt relativizálása, tagadása minden bizonnyal jelentékeny rétegeket mérgez, számottevő (és egyre növekvő) tömegek mítoszává válik, és hosszú távon is köztünk marad.

1 http://en.wikipedia.org/wiki/Holocaust_Denial#Holocaust_denial_in_Arab_nations.
2 „Az úgynevezett holokauszt-tagadásnak sokféle oka lehet. Vannak, akik azért vonják kétségbe a vészkorszakot, mert hiányosak az ismereteik. Vannak, akik azért, mert észrevesznek ellentmondásokat – például, hogy az áldozatok számát illetően eltérők a »hivatalos« verziók. Vannak, akiket taszít a holokauszt erőszakos propagandajellege, ezért utasítják el. S talán azok vannak legtöbben, akik a genocídiumot túl szörnyűnek találják ahhoz, hogy igaz lehessen. Ne feledjük: a második világháború eseményei egész nyugati kultúránk csődjét jelentik.” Balavány György: Új parancsolat/Mi a kormány valódi célja a holokauszttörvénnyel? (Magyar Nemzet, 2009. máj. 4.)

3 „meddig tehet meg bármit a zsidó állam arra hivatkozva, hogy ők a holokauszt áldozatai voltak? Ez a kérdés. Válasz is van: már nem sokáig…” Bayer Zsolt: Fehérfoszfor, Magyar Hírlap, 2009. jan. 30.