Volt-e előszele a II. világháborúnak?

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

Egy esztendő a múlt félhomályából: 1938. Az amerikai Time magazin címlapján Hitler az év embere. Még tart a spanyol polgárháború. Budapesten az Eucharisztikus Világkongresszus. Bekopogtat a feltartóztathatatlan történelem: Anschluss, müncheni egyezmény, első bécsi döntés s a magyar csapatok bevonulása a Felvidékre. Kristályéjszaka és az első hazai zsidótörvény. Szálasi és Rákosi egyaránt a szegedi Csillag börtön lakója. Csak kőhajításnyira a II. világháború hetven évvel ezelőtti kitörése. Mi éltette vajon a (mindhalálig) reményt – az illúziók kergetésén kívül – az „idillikus” utolsó békeévben? Nem kizárt, hogy önmagát ismétli a történelem.

Forrás: Élet és Irodalom

 

 

1938: Az utolsó békeév elvesztett illúziói

 

Utólag mindig okos az ember. De csak utólag. Így van ez a történelem sorsfordító eseményeivel is. Vajon tényleg idillikus esztendő volt 1938, vagy már a puskaporos hordón ültek az akkoriak? Úgy tűnik, csak jó képet igyekeznek vágni a fotókon. Olyan lehetett, mint a Titanic süllyedése előtti utolsó konyak, amikor már mindenki sejtette, nincs tovább, vége a dalnak. Volt-e vajon előszele a II. világháborúnak?

Ha egyetlen kifejező szóval kellene jellemezni a 38-as esztendőt, erre a legalkalmasabb a nyugtalanság lenne – mondja Szerencsés Károly történész. – Nyugtalanság érződött világszerte, de főként Európában. Szinte már a pernyeillat is, merthogy a világban már voltak területek, ahol bombáztak, gyilkoltak, harcoltak.

Meggyőződése, hogy a spanyol polgárháború eléggé lebecsült előzménye a nagy összeütközésnek; az olaszok Abesszíniában kalandoztak, s volt már háború a Távol-Keleten is. Érezhető volt a feszültség a világban. 1938. március 12-én mutatták be San Franciscóban a Repülő Erődöt, a négymotoros nehézbombázót. Az ilyen tömegpusztító fegyverekkel általában akkor szoktak előrukkolni, ha úgy vélik, szükség lehet rájuk.

Az Anschluss után szabadon?

Az Anschluss alapvető fontosságú Magyarország és a világ számára is, mert ez a lebegő, a mindennapokba beivódó nyugtalanság azt jelentette, Nyugaton már érezték, előbb-utóbb szembe kell nézni annak következményeivel, amit nagyon elrontottak az I. világháború után. A versailles-i békerendszerről beszél az ELTE docense, és Németország megalázásáról. Érződött, változik, fordul a világ. És a nagy kérdés: megelégszik-e Németország az Anschlussal, vagy sem? Majd a Szudéta-vidék: ki lehet-e ennyivel fizetni? Mert ne felejtsük el, senki sem gondolkodott szívesen háborúban. Csak húsz éve volt vége az I. világégésnek, még pontosan emlékeztek a borzalmakra, a kínokra, hiszen abban tízmilliók vettek részt a lövészárkokban Közép- és Nyugat-Európában. A technika rohamos fejlődése miatt felismerték, sokszorosan pusztítóbb lehet még az előzőnél is az új háború. Amikor nyugtalanságról beszélek, ez alatt azt is értem, mondja a docens, hogy a „megbékélési politika”, az engedmények révén vélték a közemberek és a vezetőik is elkerülhetőnek a katasztrófát. Persze mi már – utólag – tudjuk, nem volt elkerülhető. De 1938-ban ennek még kevesen lehettek tudatában. Rosszat sejtettek, elhessegették a gondolatot, hogy még egyszer belekeveredjenek Németországgal egy pusztító háborúba. És ezt Hitler ki is használta. Olyan képet sugallt a Harmadik Birodalomról és hadseregéről, amely elrettentő és rémisztő volt. Londonban és Párizsban az emberek úgy érezték, nem akarnak (még egyszer) lövészárokba menni. Egyezzenek meg inkább ezzel az óriásként növekedő, túlburjánzó, ijesztő Németországgal.

Ugyanakkor a „csatlós államok” vérszemet kaptak a német magatartást példaértékűnek tartva, s épp Hitler próbálta visszafogni az agarakat – legalábbis a történelemkönyvek sommás ábrázolásában. Így volt ez valójában? – firtatom Szerencsés Károlytól. „A müncheni egyezmény a versailles-i békerendszer békés revíziója. Méghozzá azok által, akik azt megalkották: Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Németország. Ez megtörtént, méghozzá etnikai alapon. Kiderült, valamit elrontottak Versailles-ban, mert hárommillió német nem akar Csehszlovákiához tartozni. És hogy ez angol, francia közreműködéssel történt meg, nyilvánvalóan felbátorította a magyar közvéleményt, s a politikai vezetőket is. Arra buzdított, hogy kimondják, nekünk is jogunk van etnikai alapon kiigazítani az elrontott trianoni határokat. Főként, ha ez benne is foglaltatik a müncheni egyezmény függelékében. Ilyen értelemben valóban napirendre került Magyarország és Csehszlovákia között a határkérdés. De épp 1938 az az év, amikor Hitler magához hívja Horthyt (és Imrédy Béla miniszterelnököt) Kielbe egy hajóavatásra, s a tárgyalásokon arra próbálja rávenni – finom úriemberként hódolva a kormányzóné, Magdolna asszony előtt -, legyen Magyarország a kezdeményező fél, és támadja meg Csehszlovákiát. Ezt Horthy és Imrédy is egyértelműen visszautasítja. Ez az a híressé vált, kimerevítésre érdemes pillanat, amikor azt mondja Hitler, hohó uraim, hát ha önök az asztalnál akarnak étkezni, akkor a főzésben is közre kell működniük. Horthyék sietősen távoznak, s feloldatlan maradt a konfliktus. Nem állítanám hát, hogy vérszemet kapnak. Imrédy magáévá tette Hitler gondolatát, csodálatos pálfordulásának ez az oka, s egyben gyors megbuktatásának is. Horthy viszont ekkor inkább megfontoltnak mutatkozott. A revízió szükségességében természetesen egyetértettek. Élni akartak az új nemzetközi viszonyok adta lehetőségekkel, ez a 38-as év természetes folyománya” – vélekedik.

Első bécsi döntés: békés revízió

Mi történt a Hitlerrel való haragszomrád után addig, hogy az év végére a Felvidékre és Kárpátaljára is bevonultak a magyar csapatok? – kérem a történész útbaigazítását. „München – zárja dióhéjba. – És amikor nyélbe ütik az egyezményt, abban már az szerepel, tárgyalásokat kell kezdeni Csehszlovákia és Magyarország között a területi igények rendezésére. Meg is kezdődnek a kényszerű egyezkedések Komáromban, csekély hozammal, hiszen Magyarország 14 ezer négyzetkilométernyi területet igényelt vissza abból a 63 ezerből, amit Trianonnal Csehszlovákiához csatoltak. Nem gondolom maximalistának ezt az 1938-as igényt, hiszen általában magyarlakta vidékekről volt szó. Ám Prágának megvolt a maga baja, hisz épp megszűnőben volt Csehszlovákia. A változás már az önállóságra készülő Szlovákiát érintette, s Tiso ezt soknak tartotta, ezért nem történt megegyezés. Így a két fél döntőbírósághoz fordult, melyet a négy müncheni hatalomnak kellett volna alkotnia, de ketten érdektelenségüket nyilvánították. Ami nagy baj volt, mert így nem vettek részt a döntésben. Ezért a trianoni igazságtalanság revíziója csak Hitler és Mussolini nevéhez kötődik. Így szóba sem kerülhetett az 1945 utáni rendezés során. Holott ez a határ közelítette meg legjobban az etnikai elvet.”

A bécsi döntésben végül is kevesebb területet szabtak meg, kimaradt például Nyitra és Pozsony is – vetem fel. Mire azt feleli: 12 ezer négyzetkilométert kapott vissza Magyarország, mindkét fél többet remélt, de ez mindig így van. Hitler szívesen vonta magához ezeket a döntéseket, hogy Magyarországot és Szlovákiát is kezében tartsa. Tárgyalásai a magyar és szlovák vezetőkkel arról szóltak, miként tartja sakkban ezt a két államot: a szlovákoknak azt ígéri, a döntés visszacsinálható, a magyaroknak pedig azt, ez csak a kezdet, s továbbfejleszthető akár a Szent István-i határig.

Siker is az 1938-as esztendő Magyarország számára, mert az első bécsi döntés mindenképp eredményként könyvelhető el: békés revízió volt, a világ, Anglia, Franciaország is elfogadta. Sikerült nyolcszázezer magyart visszaintegrálni a hazába. Akkor nyilvánvalóan kudarcként élték meg, hogy Pozsony és Nyitra nem került vissza. A magyar lapok arról cikkeztek, Tú­róc­szent­márton vagy Zsolna lesz-e Szlo­venszko fővárosa? De ott volt Komárom, Kassa, Ungvár, Munkács… Siker volt az Eucharisztikus Világkongresszus is, mert Magyarország addigi elszigeteltségén lazított. Ez egy világra szóló esemény volt, a katolicizmus seregszemléje, amelyen két későbbi pápa is jelen volt. (Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius és Montini helyettes államtitkár, a későbbi VI. Pál.) Jellemző, honnét nem engedték ide a katolikusokat: az egyházellenes Harmadik Birodalomból.

Ez volt az ezeréves Magyarország utolsó erőfeszítése, hogy megmutassa: minden tragédia ellenére létezik, és kontinuus a Szent István-i állammal. Ám ha valaki éppenséggel külföldről toppant be ide, mondjuk az amerikai fotográfus, Margaret Bourke-White személyében (akinek 1938-as magyarországi fotói nemrégiben kerültek elő, és jelentek meg tavaly egy albumban), idegenül is hathatott számára ez a világ. Díszmagyaros politikusaival, tömjénfüstben vonuló egyházi méltóságokkal, a 31 féle testőrrel, csendőrrel, rendőrrel, alabárdossal, koronaőrrel, a parádés kocsissal, az egzotikus egyenruhában feszítő admirálissal, a zöld ingben feszengő nyilasokkal, a szédületes kastélyaikban unatkozó arisztokratákkal. Kicsit szánalmasnak is érezhette e világot, mert a trianoni keretek közé szorult ország még mindig a történelmi Magyarország nagyságának illúzióját kergette.

„Érdekesek az idecsöppent amerikai fotográfus portréi. Az ember ritkán lát nevető Horthyt. De érzékelhető, szinte tapintható a 38-as esztendő ezekről a képekről. Még nem látni a világ végét a tekintetekben. Inkább a reményt, dilemmát meg a nosztalgikus illúziók összecsomósodását. Horthy, Kánya Kálmán, Teleki Pál gesztusai azt sugallják, még van megoldás. Ebben hihettek a szociáldemokraták (Kéthly Anna), a liberálisok, és a nyilasok is. Nehéz az emberekbe belelátni egy-egy fotó alapján, hiszen ismerjük történetüket, sorsuk kimenetelét és végzetét – bizonygatja Szerencsés Károly. – De ami igazán megfogott, azok a magyar vidékről készített felvételek, hogy Margaret Bourke-White vette a fáradságot, és elbarangolt a Tiszához, kemény arcú parasztok közé, olyan pillanatokat megragadva az időben, amelyek hamarosan örökre szertefoszlanak. 1938-ban még teljességében megmutatkozik egy évezredes mozdulatlan világ, amely néhány „pillanat” múlva örökre feledésbe merül. Eltűnnek a történelmi süllyesztőben a politikusok (kevés kivételtől eltekintve), eltűnnek a gesztusok, és az archaikus vidéki világ is. A múlt elég a háborúban, s a pernyeillat betakar mindent.”

Szent István-év is volt 1938, utolsó erőfeszítése egy generációnak, hogy megmutassa, létezik az államalapító országa és a magyar nemzet is, van akarata, ereje, képes a fejlődésre és a nemzet újbóli egyesítésére. Persze mi már tudjuk, inkább búcsú volt ez, szomorú elválás attól a Magyarországtól, amely ezer évig fennállt. És ez még (hiú) reményekkel is teli volt. Nem hiszem, hogy tudták volna, hamarosan olyan összeütközés következik, amelybe végzetszerűen belesodródik az ország. És ez valóban csak 1941 nyarán következik be. Addig sikerül elkerülni a világégést. Szerintem Hitler sem tudta, hogy Lengyelország lerohanása már egy újabb világháború kezdete. Az emberek abban bíztak, lokalizálni lehet a problémákat, s csak helyi csatározások lesznek. Magyarországra nem fog kiterjedni a háború.

Ilyen az emberi természet: az utolsó pillanatig bízik, nem omlik össze a világ, s meg lehet menteni. Például olyan eszközökkel, amelyekkel 1938-ban Chamberlainék még kísérleteztek. Lobogtatta Londonban híres papírját: megmentettem a békét száz évre! Ünnepeltek az angolok, nagygyűlések voltak, hogy nem kell a lövészárkokba menni. Ez persze nem igazolódott be, de 1938-ban ezt nem tudhatták előre. Sokaknak fontosabbnak tűnt a politikánál, hogy Joe Luis kiütötte Max Schmerlinget, vagy hogy Magyarország döntőt játszott a futball-világbajnokságon.

Szembekötős optimizmus

Nem ásta alá a szembekötős optimizmust az első zsidótörvény elfogadása, a mozgósítások elrendelése, ami azt dörgölte a lakosság orra alá, hogy minden recseg-ropog, s hamarosan a fejükre dől? – vetem ellen. – Ezért említettem korérzésként az eluralkodó nyugtalanságot – mondja a docens. – Korábban abba a hitbe ringatták magukat az emberek, Bécs csak egy kiruccanásnyira van: a Monarchiában még Budapesten fölültek reggel a vonatra, hogy ebédelni menjenek a császárvárosba egy igazi Wiener Schnitzelre, vagy egy kávé szürcsölgetése közben megbeszélni a dolgokat ottani barátaikkal. De az Anschluss bekövetkeztével hirtelen egy kirándulásnyi távolságra, azonmód közvetlen szomszédunkká vált a Harmadik Birodalom, s vele együtt a nemzetiszocializmus is. Ez hatott Európában, hatott Magyarországon. Hungaristák, nyilasok szervezkedtek. „1938 a miénk” – volt híres világgá kürtölt jelszavuk. Már januárban teleszórták a fővárost azzal, hogy „1938 = Szálasi”.

De az még nem az ő évük volt…

Hamarosan az Országgyűlésben is ott feszítettek képviselőik, november 23-án már négyen, s a 39-es májusi, első titkos választásokon a szélsőjobb már majdnem húsz százalékot ér el, képviselőik száma majd ötven, és a hangjuk is egyre erősebb – ez kétségtelen tény. De 1938-ban a nyilasok még csak egy nyugtalanító társaságot alkotnak. Akkor még kevesen tudták, kik ezek, és ki az a Szálasi.

1938-ban volt Sulyok Dezső híres akciója, mikor tíz iratot tett le a parlamentben, amellyel azt bizonygatta, Szálasi nem is magyar származású, hanem örmény, tehát ne csináljon itt hungarizmust. Szálasi Ferenc és Rákosi Mátyás egyébként ekkor egyaránt a szegedi „Csillag” börtön lakója. Ez is 1938.

Lőttek az állampolgári egyenlőségnek

A Harmadik Birodalom megjelenése határainkon kihatott a belpolitikai eseményekre és a közhangulatra is. Ez nálunk többek közt az első zsidótörvényben jelenik meg – hangsúlyozza a docens. – Ez a jogszabály megsérti az állampolgári egyenlőség elvét: letér egy alapelvről, amelyben Magyarország alkotmányossága megnyilvánult. Ugyanakkor érezni kell az 1938-as miliőt, azoknak az éveknek az érveit, hogy ennyit muszáj megtenni, s aztán nem többet. Ha Kristályéjszaka van, nürnbergi törvények vannak, akkor nekünk is lépnünk kell valamit, mert a magyarországi szélsőjobboldal állandó prés alatt tartja a közvéleményt, a politikát is; Hitler és a Harmadik Birodalom szintén állandó nyomást gyakorol Magyarországra, tehát tenni kell valamit. Ehhez az első zsidótörvényt találták megfelelőnek, amely húsz százalékban korlátozta az értelmiségi pályákon az izraeliták arányát.

Eddig jutottak 1938-ban.

Érdekes: egyes nyugati lapok is megjegyezték, megnyugvást eredményezett a törvény. Zátony volt az események sodrásában. Paradoxon, mert bár korlátozás volt, de a többség mégis fellélegzett, hogy „csak” ennyi. Sokan, még a zsidóság vezetői közül is elhitték, ennyi áldozat árán – talán – nálunk megoldható a „zsidókérdés”. A politikai elitből is sokan úgy vélték, ennyit muszáj engedni, mert ha nem, akkor Hitler lép. S bár váltig megfogadták, tovább egy tapodtat sem, bebizonyosodott, ha az első lépést megteszik, akkor csak idő kérdése, s jön a következő is.

Visszatekintve, az elvesztett illúziókba belesüppedt év volt1938? A docens szerint találó kifejezés, hiszen illúzióért nem kellett a szomszédba menni, volt belőle több is a kelleténél: 1) meg tudjuk őrizni függetlenségünket; 2) meg tudjuk őrizni alkotmányosságunkat, ellent tudunk állni a nemzetiszocializmus mindent elsöprő nyomásának; 3) meg tudjuk valósítani „nemzeti céljainkat”, ami nem volt más, mint a határok revíziója. 1944 márciusáig komoly eredmények is születtek, de végül mindhárom tétel illúziónak bizonyult. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem volt értelme küzdeni e célokért.

Még a humor is odaveszett, hiszen Karinthy Frigyes is akkor halt meg. Az előző év végén vette át Szent-Györgyi a Nobel-díjat, s ez jókora lelkesületet adott a 38-as esztendőnek is. De mennyire volt meghatározó év a magyar történelemben? Vagy csak egy „átmenet”, mint 1955 az 56-os esztendő előtt, mikor már benne volt a levegőben, hogy valaminek mindenáron történnie kell?

Korabeli statisztika

Az ország területe 105 ezer négyzetkilométer, lakossága 10 123 778 fő. Az állami közutak hossza 5308 kilométer; a gépkocsik száma 24 208, a motorkerékpároké 10 837, az autóbuszoké 675, tehergépkocsiké 663. A MÁV-vasúthálózat hossza 8671 kilométer. Az orvosok száma 10 590; a bábáké 5087; a halottkémeké 3472; a kórházi ágyaké 48 898. A népiskolák száma 12 694 (tanító 30 950, tanuló 1 281 527). A gyáripari munkások évi átlagfizetése 1200 pengő, a nyomdászoké 2300, a segéd- és betanított munkásoké 900-950 pengő. Az országban 114 ezer előfizetői és 12 ezer nyilvános telefon van. Budapesten 3500 vendéglátóhely található. Ebben az évben 1934 folyóirat és hírlap jelenik meg. (Forrás: KSH)
Végzetes dilemma

Azt kell megérteni, hogy az 1938-as esztendő egy végzetes dilemma éve: miként tudunk együtt élni a láthatóan erős, agresszív szomszédos nagy nyugati államalakulattal, a Harmadik Birodalommal úgy, hogy megmaradjunk. Nem először merült ez fel. Vagy az azonosulást választhattuk, vagy a rebelliót, az ellenállást. Mindkettőre volt példa. A Mein Kampfot sokan olvasták, és megértették: a Hitler által igényelt „élettér”-be Magyarország is beletartozhat. És erre sokféle válasz született. A nyilasoké az azonosulás. (Egyébként nem teljesen, mert Szálasi a hungarizmus alapján arról fantáziált, egyenrangú fél lesz.) És aztán vannak fokozatok, meddig lehet elmenni a szuverenitás megőrzése érdekében. Mígnem elérünk a megszállásig, s ott már nincs mese.

Ezért találó az illúziók évének nevezni 1938-at. Mint tudjuk az illúzió és a valóság között át is lehet járni. Így járt át vágyak és valóság között az a politikai elit, s talán egy egész generáció is az illúziókat elsöprő, iszonyú áldozatokat követelő 1944/45-ös esztendőig.

Mert a túlélést követte örök sorsunk: az újrakezdés.
 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]