Jobbközépről – a szélsőjobbról

A 2002-es választás után Vona Gáborral együtt tagja lettem az Orbán Viktor vezette Szövetség a Nemzetért polgári körnek. Bár a Makovecz-házban tartott összejöveteleken az aktuális politikai kérdésekről élénk eszmecsere folyt, nem emlékszem, hogy Vona Gábor bármilyen, az általános nézetrendszertől eltérő megjegyzéssel észrevétette volna magát. Ezért meglepetésként ért, hogy 2003-ban párttá alakította mozgalmát.

Forrás: Népszabadság

 

 

Ezt a konzervatív oldal szempontjából rossz ötletnek tartottam. Hasznosabbnak véltem volna, ha politikai ambícióit valamelyik jobboldali pártban próbálja megvalósítani, ami – és ez volt a hátsó gondolatom – bizonyos “mozgáskorlátozással” is járt volna (Magyar Nemzet, 2003. augusztus 15.). Nem értettem egyet Stumpf István és mások biztató értékelésével, miszerint elképzelhető, hogy az új párt már a 2006-os választáson önállóan is bejut a parlamentbe. Nem is jutott be, a MIÉP-pel együtt 2,2 százalékot kapott. “Hatodik érzékem” potenciális veszélyeket is sugallt, amit Vona Gábor válasza a lap ugyanazon számában igazolt: “…alapvető nemzetstratégiai kérdésekben nem értünk egyet a Fidesszel, …számára a nemzeti érdek másodlagos”.

Az új párt fokozatosan radikalizálódott, létrehozta a Magyar Gárdát, amit már a párt megalakításánál is ártalmasabbnak ítéltem (Népszabadság, 2007. augusztus 11.). A Magyar Gárdával és az árpádsávos zászlóval kapcsolatban – felkérésre – Szabad Györggyel, Lánczi Andrással és Granasztói Györggyel együtt a Szombatban (2007. július 13.) is kifejtettük nézetünket.

Mindez részben cáfolja azt az állítást, melyet TGM a következőképpen fogalmazott meg: “Elgondolkoztató, mondhatni, csüggesztő állapot, hogy eddig alig akadt tekintélyes jobboldali, konzervatív értelmiségi, aki az elterjedtebb jobboldali médiumok valamelyikében hangot adott volna aggodalmának, felháborodásának, aki…. a nagy nyilvánosság előtt elmélkedett volna azon, hogy szerinte mi a teendő a mai fasizmussal szemben” .

Azon lehet tépelődni, hogy a Jobbik és a gárda megalakulását a fasizálódás jelének kell-e tekintenünk. Abban azonban egyet lehet érteni, hogy ennek az országnak nincs szüksége szélsőséges nézeteket valló pártra, gyűlöletkeltésre, feszültségeket szító és erősítő mozgalmakra. Mit szólna Vona úr, ha a többi párt is megalakítaná saját félkatonai szervezetét? És időnként a “Mars mezőn” dárdákkal vívnák meg csatáikat és döntenék el: “ki az igazibb nemzeti”? Amint az EP-választás mutatta, nálunk és máshol is vannak szép számmal, akik vevők a radikális nézetekre, akik saját gondjaikért, nyomorúságukért, sikertelenségükért, szegénységükért készek a kisebbségeket, más népcsoportokat okolni. És vannak olyanok, akik az elmúlt évszázad “klasszikus” példáit követve kiaknázzák, meglovagolják “a népi antiszemitizmust”. Az egyes embercsoportokban meglévő nagyobb agresszivitást, a vélt vagy valós sérelem azonnali megtorlását, az önbíráskodást nem lehet gárdákkal kezelni. A bűnözést sem lehet azzal visszaszorítani, hogy időnként egyenruhába öltöztetett ifjak felvonulásokat tartanak.

Nem tudok azonosulni Vona Gábor magyarságfelfogásával és sokat hangoztatott nézetével, miszerint “…vagyunk mi, nemzetiek, és vannak azok, akik nemzetellenesek, globalisták” (Magyar Nemzet, június 12.). Eltérő nézetünk ellenére jó magyarnak érzem magam, aki a rendszerváltozás előtt távol maradt az állampárttól, aki – hazájához ragaszkodva – nem ragadta meg a nagyobb szabadságot és jobb életkörülményeket biztosító külföldi lehetőségeket. Mindig roszszabb magyaroknak minősítettem viszont – más jelzőktől tartózkodom – a pártállami diktatúra fenntartóit, az idegen érdekek kiszolgálóit. Nincs jogunk a hazafiatlanok közé sorolni azokat a polgártársainkat, akik a demokráciában tőlünk eltérő nézeteket vallanak. A rossz magyarok közé tartoznak viszont azok, akik lehetőségeiket kihasználva “fosztogatják” az országot. Létezik ugyanis a lakosságot összehasonlíthatatlanul jobban megkárosító fehérgalléros bűnözés, ami ellen nem lehet sem a kerítésekbe vezetett villanyárammal, sem masírozással védekezni. De azzal sem, ha a százmilliárdos károkat okozó “felelőtlenül” (?) gazdálkodó pénzügyi hatalmasságokat 2-3 milliós büntetéssel sújtjuk. Messzemenően nem értek egyet a Jobbik vezetői által gyakran kifejtett és csak ellenségeskedéshez vezető kijelentésekkel, melyekkel megalázni kívánják a zsidó származású magyarokat, akiket sohasem sértenék meg azzal, hogy ők nem nemzetiek. Az én felfogásom szerint azok okoznak a nemzetnek mérhetetlen károkat, akik úgy próbálnak politikai sikereket elérni, a gazdasági, társadalmi bajokat orvosolni, hogy gyűlöletet sugallnak a társadalom egyes csoportjai iránt.

Abban igaza van Vona Gábornak, hogy Magyarország befogadó ország volt “…érkezzen a jövevény akárhonnan. Egyetlen elvárás volt velük szemben: tartsák be az együttélés szabályait. Aki képes volt alkalmazkodni, elfogadni normáinkat, annak soha nem kellett kirekesztve éreznie magát.” Történelemtanárként (!) azonban mintha megfeledkezett volna a háború előtt és alatt történtekről. Vagy talán úgy érzi, hogy megszegte volna a fent jelzett normákat a szélsőséges és nyilas magyarjaink közreműködésével megsemmisített több százezer zsidó származású és roma polgár (akik közül korábban sokan életüket kockáztatva harcoltak a hazáért)? A trianoni határok ledöntésének célja hangzatos program: előhívhatja belőlünk hazafias, nacionalista (?) érzéseinket. Gyermekként sírtam az örömtől, amikor visszacsatolták az elszakított országrészeket, és magam is naponta elmondtam az iskolában, hogy “Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”. Ennek szellemében – óriási áldozatokkal és borzasztó következményekkel – harcba is mentek felmenőink. A győztesek döntését én is igazságtalannak tartom, de a helyzet megváltozását aligha tudjuk a mostani nagyhatalmak és a környező országok támadásával elérni. A Jobbik képviselői – az Európai Unió ellenzőiként – az eddigi szóhasználatukkal nem sok sikerre számíthatnak az EP-ben, és aligha tudják a döntéseket érdemlegesen befolyásolni. Nem tanácsolom első számú képviselőjüknek azt sem, hogy Brüsszelben megismételje zsidó származású polgártársainkra a közelmúltban tett visszataszító, gusztustalan megjegyzését és hasonló, a népi antiszemitizmust erősítő kijelentéseit.

Külföldi bírálóink – néha jogosan – sok rosszat mondanak rólunk, de a Zeit (május 7.) némi hazai visszhangot kiváltó értékelésével sok mindenben nem értek egyet. Azt ugyanis nekik és nekünk sem szabad elfelejtenünk, hogy a szélsőségesek hazánkban sohasem a lakosság többségének akaratával, hanem mindig külső erők révén kerültek a hatalomba. A nyilasok – ellentétben Hitler pártjával – a náci hadsereg (!) jóvoltából alakíthattak kormányt. A második világháború után a kommunista pártot sem az ország lakosainak szavazatai, hanem a megszállók segítették a meglehetősen sokáig tartó diktatórikus hatalomba. Ha a Jobbik nem változtat nézetrendszerén, szellemiségén, Vona Gábornak nincs esélye rá, hogy álmodozása valóra váljon, és valaha is kormányt alakítson.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja