Egy diktatúráról
A félperces képanyag bejárta a világot, jóformán nincs híradó, honlap vagy videómegosztó, ahol ne lenne látható Neda Soltani halála.
Forrás: jobbklikk
Egy fiatal iráni lányé, akinek élete utolsó pillanata megrázó képe annak, ami június 15-e óta Iránban zajlik: egy gyilkos, diktatórikus rendszer minden erejét bevetve próbálja elfojtani a választási eredmények miatt kirobbant elégedetlenséget. Ahmadinezsád és az Őrök Tanácsa, ez a teokratikus önkényuralmi duó azonban elszámolta magát: azt hitték, bármeddig elmehetnek, meghamisíthatják a választási eredményeket, és már az első fordulóban győztest hirdethetnek. Tévedtek. Azt hitték, nekik már mindent szabad, és a látszatra sem kell adni, mert az irániak úgysem foglalkoznak majd az egésszel. Aki eddig azt gondolta volna, hogy a demokrácia és a szabad választások iránti vágy nyugati privilégium, most egy életre megtanulhatta, mennyire nem így van. A polgári és politikai szabadságjogok, az ellenőrizhető, elszámoltatható kormányzat és a tiszta, fair választások univerzális vonzerővel bírnak, és ha a hatalom hosszú távon elhazudja ezeket, és túlságosan magabiztossá válik, azzal fog szembesülni, mint a teheráni zsarnokok.
1979 óta Irán iszlám (síita) köztársaság, a “forradalom”, ahogyan ők nevezték, megdöntötte a sah despotikus rendszerét és helyette az igazságosság, az erkölcs és az alkotmányosság ígéretével a perzsák nyakára ültetett egy másik diktatúrát. A különbség annyi, hogy a három évtizede berendezkedő rezsim szereti a kirakatdemokráciát: az irániak közvetlenül választják meg parlamenti képviselőiket és elnöküket, akinek jogkörét egy alkotmány rögzíti. Kétségtelen, elsőre üdítő kivétel az egyébként gusztustalanabbnál gusztustalanabb közel-keleti modern zsarnokságok világában. A gond azonban ott kezdődik, hogy a valóságban sem a választott elnök, pláne nem pedig a parlamenti képviselők azok, akik bármilyen érdemi kérdésben is kimondanák a végső szót. Ez ugyanis a legfőbb vallási vezető kompetenciájába tartozik, akit, mondani sem kell, nem választanak. Ami pedig a megfelelő vallási szűrőt illeti: az Őrök Tanácsa az iszlám tisztaságának felügyelőjeként bármilyen képviselő- vagy elnökjelölt indulását megvétózhatja. A kör ezzel be is zárul, az intézményesített iszlám forradalom valójában egy látszatdemokrácia, amelyben a legfontosabb kérdésekről még véletlenül sem dönthetnek az irániak. Még a végén kiderülne, máshogy látják a dolgokat.
2009. június 15-e óta azonban minden megváltozott: a zsarnokság megmutatta igazi arcát, azt, hogy valójában mi is. Egy önmaga és saját szadista vezetőinek pozícióban tartásáért bármit megtenni kész gyilkos rezsim. Szó nincsen már az iszlám alapértékeiről, igazságosságról, demokráciáról. A hatalom a maga pőre brutalitásával agyonlövet tüntetőket, kitilt külföldi újságírókat, bebörtönöz ellenzéki vezetőket, csak azért, hogy úrrá tudjon lenni az elszabadult folyamatokon. Az egész diktatórikus rendszer reccsent meg úgy, hogy azt semmilyen külső erő nem provokálta: Mir Huszein Muszavi és hívei elemi felháborodásuktól vezérelve vonultak az utcára, és talán maguk is meglepődtek azon, mennyien készek követni a zöldbe burkolózó demonstrálókat.
Ezen a ponton el kell oszlatni egy lehetséges félreértést: Muszavi nem akarja lebontani az 1979-es iszlám köztársasági intézményrendszert, hiszen maga is annak “szülöttje”, egykori miniszterelnöke volt (1989-ig, a poszt megszüntetéséig). Nem kérdőjelezi meg a Khomeini által létrehozott teokrácia fundamentumait, csupán azokhoz akar visszaérni, mert szerinte az utóbbi években Ahmadinezsád eltávolodott tőlük. Muszavi tehát valójában konzervatív politikus, szemben a hivatalban lévő és győztesnek kikiáltott fanatikus radikálissal.
Lassan két hete, hogy Teherán nem nyugszik. A nyugati világ pedig, Nicolas Sarkozy kivételével, kussol. Az Egyesült Államok elnöke a lehető legnagyobb otrombaságot elkövetve kijelenti, még az események elején: számára Ahmadinezsád és Muszavi “nagyon hasonló”. Csak gratulálni tudunk. Ha ezzel a mondattal az volt a célja, hogy még a gyanúját is elterelje annak, hogy a CIA érdekelt lenne Muszavi hatalomátvételében, totálisan félreismerte a helyzetet. Ahmadinezsád ugyanis így is, úgy is a cionista összeesküvést és a nyugati provokátorok aknamunkáját látja riválisa tömegmegmozdulásai mögött, függetlenül attól, Obama mit mond. Az amerikai elnöknek ezzel az egy mondatával sikerült totális cinizmusát/hozzá nem értését/érdektelenségét (a kívánt rész aláhúzandó) bizonyítania, egyben demoralizálnia azokat a teherániakat, akik egy percig is elhitték, hogy fellépésükkel a történelem jó oldalára kerülhettek, és ezt Washington is hajlandó felismerni.
Csak zárójelben: 1979-ben az Egyesült Államok elnökét Jimmy Carternek hívták. Tragikus országlásának utolsó évében a néhányszáz teheráni “forradalmár” megszállta az ottani amerikai nagykövetséget, túszul ejtve a diplomáciai alkalmazottakat. Washington az egész világ szeme láttára nem tudta kimenteni saját állampolgárait, az újszülött iszlám rezsim pedig látványosan élvezte, amint Carter elnöksége úgy ér véget, hogy a követség még mindig blokád alatt áll. A helyzet végül Ronald Reagan beiktatásával oldódott meg. Ha Obama ebből sem tud tanulni, tényleg kár volt a gőzért. Change, hope, hogyisne.
Ha van tanulsága az iráni eseményeknek, akkor az úgy foglalható össze: sosem szabad készpénznek venni a szabadságot, sosem szabad elhinni, hogy a 21. században már nincsenek is diktatúrák, vagy ha vannak is, akkor azok “nem is olyan rosszak”. Ha van két dolog, ami egyidős az emberrel, akkor az a gonoszságra való hajlam, ami képes a legkegyetlenebb diktatúrák kitermelésére is, helytől is időtől függetlenül, valamint ezzel szemben a szabadság iránti vágy, szintén földrajzi és kulturális kötöttségekre való tekintet nélkül.
Az iráni tüntetők melletti kiállás morális kötelesség.
