Levél a jobboldalnak

Ezt a levelet nem azért írom, hogy békét kössek a magyarországi jobboldallal. Nem azért, hogy rokonszenvet ébresszek magam iránt, hogy „jó pontokat szerezzek” a küszöbönálló hatalomváltás előtt. Nem azért, hogy összefogásra buzdítsak, hogy kiegyezésre törekedjem, még csak azért is csak kevéssé, hogy meggyőzzem a jobboldalt erről vagy arról, és nem azért, hogy kerülő úton érveket hozzak föl ellene, vagy szelídebb retorikával megismételjem a szokásos hadüzeneteket és harci riadókat.

Forrás: Magyar Nemzet 

 

 

Egyszerűen azért írok, mert szerintem meg kellene beszélnünk egyet, s mást.

Legelőször azonban tisztázni szeretném a saját politikai álláspontomat, amelyről a fontosabb dolgokkal elfoglalt, az írásaimat nem ismerő jobboldali olvasó nem tudhat sokat. Csupán azért, hogy láthassa: ki ír neki levelet, és honnan írja.

Én annak a meglehetősen sokszínű, egymással is vitában álló, fölöttébb különböző politikai életrajzokkal rendelkező baloldali közösségnek (ezen belül is annak a halmaznak, amely nem hajlamos az 1989 előtti rendszer rehabilitálására) vagyok a résztvevője, amely ellenzékben van – balról – a jelenleg kormányzó Magyar Szocialista Párttal és a Szabad Demokraták Szövetségével szemben, habár nem rokonszenvezik a mai parlamenti ellenzékkel se. A hivatalos balközéptől élesen megkülönböztetendő antikapitalista tábort nevezem majd ebben az írásban „baloldalnak”, amelyet kéretik nem összetéveszteni a pillanatnyilag hivatalban lévő kormány híveivel, akik sajnálatos módon maguknak foglalták le a „baloldali” és „szocialista” szavakat, bár ezek a szavak idegenek a politikájuktól, s legföljebb a múltjukról és az identitásukról mondanak valamit. Valami igen zavarosat.

Barátaim s magam élesen ellenezzük, elutasítjuk a neokonzervatív-neoliberális politikát folytató „balközép” kormánykoalíció ortodox monetarista, egyensúlyi, „kínálati oldali” gazdaság- és társadalompolitikáját, a népjóléti (szociális) rendszerek leépítését, a szociális segély, a családtámogatás, a gyes, a gyed, a szocpol korlátozását, a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak nominális csökkentését, a „segély helyett munka” képmutató programját, a hiánycéloknak a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió diktátuma alapján történő meghatározását. (2006 tavaszán, közvetlenül a választások után, még a kormányalakítás előtt, amikor rájöttem, mire készül titokban az MSZP és az SZDSZ, megírtam: ebből fasizálódás lesz. Lett is – sajnos.)

Nem hiszünk a magyar gazdaság „tőkevonzó képességének” mítoszában, amely szerint a reáljövedelmek alacsonyan tartása, a tőke adóinak csökkentése, a fogyasztási adók emelése Magyarországra hozza a transznacionális tőkét, amely majd munkahelyeket „teremt”. Minderről bebizonyosodott, hogy közgazdaságilag tarthatatlan, szociálisan kibírhatatlan, erkölcsileg elvetendő; növeli a társadalmi igazságtalanságot és egyenlőtlenséget. A világgazdasági válság körülményei között pedig egészen bizonyosan elszegényedéshez vezet. A fizetőképes fogyasztói kereslet összeomlása pedig – a legszegényebbek növekvő szenvedései, a munkásosztály és az alsó középosztály létbizonytalansága közepette – a kiskereskedelem, a lakáspiac és az építőipar, a mezőgazdaság, a könnyűipar stb. vállalatainak bezárásához vezethet. Az állam bevételeinek és kiadásainak csökkenése tönkreteszi az oktatást, a kutatást, a kultúrát.

A följebbi értelemben vett, szerintem egyedül autentikus baloldal fokozatosan kivonná a „globális közjavakat” (víz, levegő, energia) a piac fönnhatósága alól, állami ellenőrzés alá helyezné a bankokat, nyugdíjpénztárakat, biztosítótársaságokat, megállítaná és visszafordítaná a társadalombiztosítás, a nyugellátás és az egészségügy privatizálását. Mindezt azonban nem a szuverén állam kezében összpontosítaná, hanem a termelők és a fogyasztók demokratikus ellenőrzése alá helyezné, önkormányzati és önigazgatói formában. Az európai baloldal (a szociáldemokratáktól balra elhelyezkedő baloldal) bevezetné a mindenkire érvényes, a szegénységi szint fölötti, munkától függővé nem tett, „föltétlen” megélhetési alapjövedelmet (unbedingtes Grundeinkommen, living wage). Belátva, hogy a tőkés értéktermelés része a munkaerő újratermelése, és ennek terhei a tőkére hárulnak, amiképpen a haszna is, bevezetné a házimunkáért járó munkabért (wages for housework), amely nélkül a nők egyenlősége szófia beszéd. Mindez enyhítené a tőkés rendszer legnagyobb átkát, a strukturális munkakényszert. A jelenlegi négyszeresére emelnénk a munkanélküli-segély folyósításának időtartamát. Mindezek föltétele nem az állampolgárság lenne, hanem a letelepedés, életvitelszerű egy helyben lakás. Az egyenlőségi program természetes és szerves része az etnikai, regionális, kulturális, szexuális, felekezeti kisebbségek teljes egyenjogúsága és a hátrányos helyzeteket kiegyenlítő pozitív diszkrimináció.

Rokonszenvező érdeklődéssel nézzük azokat a kísérleteket, amelyek a kamatmentes mikrohitellel, haszonkulcs nélküli természeti cserével, kalákával, helyi pénzzel, energiatakarékos ökoházakkal, foglalt házakkal, szociális bolthálózatokkal, a szövetkezeti mozgalom fölújításával folynak. A kis lépések is lehetnek valami nagynak a kezdetei.

A lejáratott neoklasszikus közgazdaságtanra épülő neokonzervatív ortodoxia erre azt kérdezi: miből? Erre az a helyes ellenkérdés: mi a pénz? A pénz a szuverén (az állam) által garantált teljesítési ígérvény a valamely társadalomban szükséges tranzakciók számára. E tranzakciók terjedelmének meghatározása szabad társadalomban pedig a termelők és fogyasztók közösségének deliberatív (racionálisan tanácskozó és döntő) folyamatokban (például a részvételi büdzsékben, a demokratikus tervezésben) kinyilvánított szándéka. A gazdaság nem természeti, abszolút határokkal meghatározott, rögzített eszközmennyiség (ez lehet hasznos absztrakció tankönyvek első fejezetében, de a valósághoz vajmi kevés köze van), elválasztása az ökológiától, a társadalomtól, a népesedéstől, az emberföldrajztól, a kultúrától, az emberi testtől merőben mesterséges. A modern technika lehetővé tenné a sok szabad időt, a jólétet, a kreativitást, a hierarchia leépülését, ehelyett egyre kevesebb ember dolgozik egyre többet, a többieket pedig szociális hulladéknak tekintik. Etnicizálják és kriminalizálják a nyomort, büntetik a szegénységet. Mindezt embertelennek tartjuk, és szembeszállunk vele. És törekszünk a belőle kiinduló politikai instrumentumok (mint például a lisszaboni szerződés, a maastrichti kritériumok, a NATO, az Európában és Ázsiában meglévő amerikai támaszpontok, a nukleáris fegyverkezés, rakétapajzs stb.) megszüntetésére, fölszámolására.

Ez a rövid összefoglalás a túlságos tömörsége miatt persze önkéntelen karikatúrája önmagának. De talán képet ad arról, hogy milyen irányú az a baloldali „radikális reformizmus”, a neokonzervatívok szerint „irreális és veszedelmes utópia”, amelyről szintén kellene már értelmesen beszélni. De én önökkel most nem erről akarok eszmét cserélni, ezt csak – talán nem haszontalan – tájékoztatásul közlöm.

Amiről viszont föltétlenül beszélnünk kell, az a fasizmus.

A magyarországi keresztyén-nemzeti, konzervatív jobboldalon a mai fasizmus kérdésének puszta fölvetését sértődött és defenzív mondatok fogadják. Ezek a kissé furcsa „anti-antifasizmus” tárgykörébe tartoznak.

Fölvetik, hogy az antifasiszták „lefasisztázzák” a magyar népet. Ez nem áll. A magyar nép többsége nyilvánvalóan idegenkedik a fasizmustól, nácizmustól mint olyantól, bár a különféle szélsőjobboldali, tekintélyelvű, antidemokratikus, fajgyűlölő tartalmak – diffúzan gomolyogva – elég gyorsan terjednek, anélkül hogy egységes világnézetté állnának össze. Kétségbeesett antináci túlzások természetesen akadnak, és sajnálatosak.

Fölvetik, hogy a bírálók mintegy „kipécézik” Magyarországot, pedig másutt is vannak ilyen jelenségek. Ebben több az igazság. Ennek az egyik oka a magyarországi közélet szánalmas provincializmusa. „Ilyesmi nyugaton nem volna lehetséges!” – kiáltják tájékozatlan balközép, „balliberális” közírók, pedig ez nem így van. Ausztriában (mintegy 30 százalék!), Dániában, Hollandiában erősebb a szélsőjobboldal, mint Magyarországon, a British National Party (BNP), amelynek a vezére a Waffen SS hősiességét szokta ünnepelni a Blood & Honour (Vér és Becsület) árja harcosaival a budapesti Hősök terén, a legutóbbi fölmérések szerint öt-hat képviselőt küldhet az Európai Parlamentbe, pedig ahhoz a párthoz képest a magyarországi Jobbik szabadkőműves árnyalatú, liberális nyugdíjasklub. (Megjegyzem, a canterburyi és a yorki érsek fölhívta a választókat, ne szavazzanak a BNP-re. A magyarországi történelmi egyházak hasonló fölhívása a Jobbikkal kapcsolatban nyilván elkerülte a figyelmemet.)

Az olyan, pusztán konzervatívnak tartott kormányok, mint Sarkozyé Franciaországban és Berlusconié Olaszországban, rasszista kampányokkal öregbítik népszerűségüket, mindkettő büntetőpolitikával helyettesíti a szociálpolitikát. (Az izraeli kormányban is részt vesz a szélsőjobboldal, amely a külügyi tárca tulajdonosa jelenleg.) A minta egyébként az 1980-as évek konzervatív Amerikájából származik. Az erősödő újfasizmus nem magyar jelenség, hanem a hanyatló, zűrzavarba süllyedő, politikailag tehetetlen Európa sajátossága. (A másik ok az, hogy a Magyar Gárda kitűnően fényképezhető. Ezeket a képeket mindenütt megértik. A hazai közvélemény jelentős része azonban úgy tesz, mintha nem értené.)

A konzervatív sajtó és blogoszféra legfőbb védekező technikája mindössze abban áll, hogy letagadja a szemmel látható valóságot, illetve a fasisztoid, kvázi náci jelenségeket „a másik oldal” összeesküvésének kontextusában próbálja magyarázni. (Titkosszolgálati provokációk persze lehetségesek – de miért lehetségesek?) Pedig teljességgel elegendő bármely tetszőleges hétköznap betekinteni az ismertebb internetes fórumok kommentjeibe – beleértve a balközép sajtó honlapjain megjelenő hozzászólásokat –, hogy lássuk, mennyire elterjedt a náci „gondolatkincs”, elsősorban az egyetemi és diplomás ifjúság körében. A napokban láttam a Mogyoródi úton a következő gigantikus föliratot: „Holocaust: Istennek tetsző áldozat.” A teológiai lexikon (másra vonatkozó) szótári definíciója parodisztikusan hirdeti a mai nácizmus alapvető tanát, amelyre mindez viszszavezethető. A konzervatív sajtó sértődöttsége viszont – „Bennünket támadnak, bennünket járatnak le!” – abba a kényelmetlen látszatba manőverezi bele a mérsékelt jobboldalt, mintha azonosulna a fasisztákkal, amikor belefoglalja őket a többes szám első személyű megbántottságba. (Különösen föltűnő a jobboldalon a jogvédőkkel, antifasiszta mozgalmárokkal, kisebbségi aktivistákkal szembeni szikrázó gyűlölet, amely meghaladja a cigánysággal szembeni elterjedt ellenszenv intenzitását is.)

Pedig hát volt – tehát lehetséges – konzervatív antifasizmus. Magyarországon konzervatívok, mint Bethlen István és Szekfű Gyula köre, szembefordultak annak idején a hitlerizmussal, fegyverrel harcoltak ellene a legitimisták, még olyanok is az antifasiszta táborhoz csatlakoztak, akik a magyar Fehér Gárdából, azaz a fajvédőktől érkeztek, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki elvégre a szocialista parasztvezér, Áchim András gyilkosa volt valamikor. Van konzervatív kritikai teória a fasizmussal szemben, gondoljunk például Eric Voegelin vagy Kolnai Aurél műveire. És hát világossá kell tenni: a mai magyar konzervatív jobboldal nem náci, és épelméjű ember ezt nem is állítja.

Értsünk szót: mindennel vissza lehet élni, az antifasizmussal is. Az evvel a témával kapcsolatos – megengedem: olykor igazságtalan, gyakran túlzó – vádaskodások kellemetlenek lehetnek, de a probléma mégsem az antifasiszta dúltság, hanem maga az alapjelenség: a fasizmus.

Tudom, maga a terminus is sokakat idegesít, de hát konvencionálisan így szokás nevezni nemcsak az olasz totalitárius mozgalmat, hanem kiterjesztőleg (nota bene: Adolf Hitlerrel egybehangzóan) az egész emberirtó szélsőjobboldalt, nácikkal, Heimwehrrel, Vasgárdával, nyilasokkal egyetemben. A puszta terminológián túl meg kell kérdezni: fasizmus-e, nácizmus-e, amit ma – többek között Magyarországon – tapasztalunk?
Igen és nem.

A mai posztfasizmusból több elem hiányzik, ami lényeges volt az eredeti jelenségben.

Először és mindenekelőtt: a fasizmus-nácizmus megelőző (preventív) ellenforradalom volt a marxista (szociáldemokrata és kommunista) tömegpártok, radikális szocialista szakszervezetek, munkástanácsok forradalmi, hatalomátvételi szándékával szemben, továbbá kulturális ellenforradalom az időlegesen hegemón helyzetbe jutott szélsőbaloldali kultúra szubverzív, fölforgató, tekintély- és hagyományellenes dinamikájával szemben. Ez a fajta szélső- és ultrabaloldal (a kettő nem egészen azonos, de ezt itt nincs terem kifejteni) ma nem – legföljebb csökevényesen – létezik, marxista tömegpártokról és szocialista munkásmozgalomról, vörös (vagy az anarchista fekete) zászlót lobogtató sok millió proletárról szó sincs. A mai szélsőjobboldal rutinszerűen antikommunista, de ez az antikommunizmus (valóságos ellenfél híján) üres, legföljebb a múltra utalhat jelképesen.

Másodszor: hiányzik a militarizmus. A fasiszta és náci pártok és rohamosztagok szociológiailag elsősorban leszerelt katonák, frontharcosok, hadastyánok, obsitos tisztek mozgalmai voltak. Ezek a mozgalmak új európai háborúra, revánsra, az államhatárok erőszakos megváltoztatására, a gyarmati területek újraelosztására törekedtek. A posztfasiszták katonai szimbolikája ma paramilitáris, terrorista, „kommandós” jellegű, a létszámukban erősen korlátozott modern zsoldoshadseregek nem támogatják (bár a hivatásos fegyvereseket gyakran vonzza a posztfasiszták, neonácik erőszakos föllépése, fegyver- és erőkultusza, hímközössége). Új Ludendorffok, Göringek aligha bukkannak föl. Az európai háború ma senkinek sem a jelszava.

Harmadszor: a mai posztfasizmus – olvasóim számára esetleg meglepő ez – nem totalitárius. A benne foglalt „politikai projekt”, habár természetesen antidemokratikus, antiliberális és antiszocialista, nem világos. Minden mai marginális politikához (így például az antiglobalista-antikapitalista „új szociális mozgalmakhoz” is) hasonlóan a posztfasizmus „követeléseket” intéz a politikai közösséghez és az államhoz, „rendszabályokat” (természetesen elnyomó rendszabályokat) követel, „problémákat” akar kurtán „elintézni”, a közjogi rendszert csak „módosítani” óhajtja (kizárva belőle „az ellenséget”), vezérelvet, egypártrendszert nem indítványoz.

Ezek nagyon fontos különbségek, de a folytonosság elemei is föltűnőek azért.

Először is: a mai fasizmus (vagy posztfasizmus) szintén az „osztályharc fölülről” ügynöke. A támadó ék – minden „antikapitalista”, főleg a hitelüzlet és a nagykereskedelem elleni fecsegés ellenére – a leggyöngébbeket, a legszegényebbeket, a kiszolgáltatottakat, a kapitalista rendszer „tőke-munka kontinuumából” kiszorítottakat veszi célba: Kelet-Európában a romákat, másutt a bevándorlókat (elsősorban a muzulmánokat, de egyre inkább a kelet-európai vendégmunkásokat is), továbbá minden védtelennek vélt kisebbségi csoportot a zsidóktól a melegekig. Jellemző rá a modern magaskultúra és a modern értelmiség elleni mély gyűlölet. (No meg a patriarkális, nőgyűlölő heteroszexizmus.) Ma is fontos szerepet játszik benne a lecsúszó, deklasszálódó alsó középosztály, az állástalan, félművelt fiatal diplomások, küszködő fiatal kisvállalkozók serege. Ez nem változott.

Másodszor: a mai fasizmus is szembefordul az egyenlőségnek mind a keresztyén, mind a fölvilágosító-forradalmi változatával, továbbá a klasszikus polgári szabadságeszményekkel (kifejezési szabadság, szabad politikai akaratképzés, képviselet, pluralizmus, tolerancia, jogállamiság, népszuverenitás stb.). Mindennek immár hagyományos hordozója az antiszemitizmus, amely nálunk megrendítően intenzív és virulens.

Harmadszor (s én ezt tartom a legjelentősebbnek): az egykori és a mai fasizmus radikálisan megváltoztatja az állampolgárságnak (a politikai közösség tagságának) a klasszikus republikánus – a kantiánusoktól a marxistákig egységesen elismert – tanát. Ebben (persze öntudatlanul) a Harmadik Birodalom legnagyobb teoretikusának, Carl Schmittnek a tanítványa. A népszuverenitás alaptételére támaszkodó klasszikus polgári nemzetállam a Schmitt számára oly fontos (a politikában csakugyan alapvető) barát-ellenség megkülönböztetést az állam határára tolja ki: a nemzet (a politikai közösség), ha tetszik: „államnemzet” minden tagja „barát”, csak külföldi állam polgára lehet „ellenség”. A nép az állam szemszögéből nézve: barátok szervezett testvérisége. (Ez a polgári állam keretein belül csak utópia lehet: fölvilágosító utópia, ám regulatív jellegű; ennyiben a modern univerzalizmuson alapuló „alkotmányos jogállam” számára nélkülözhetetlen.) Ha ezt a határt az állam határain bévülre helyezzük, előáll a fasizmus. Ha az állampolgárok egyetemére nem vonatkozik a politikai jogok egyeteme, megszűnik mindenfajta köztársasági rend.

Legalábbis szimbolikus értelemben a magyarországi szélsőjobboldal nagy ideológiai sikert ért el a republikánus alaptan elveinek kétségbe vonásával. Ha „a barátok testvériségéből”, a köztársaság által politikailag és jogilag összefogott népből nemzetiségi, faji-etnikai, felekezeti, világnézeti, kulturális vagy életmódbéli, szexuális orientációs stb. alapon ki lehet rekeszteni a korábban elvileg a politikai jogok teljességének örvendő honpolgárokat, akkor csakugyan nyitva az út a fasizmus felé. A magyarországi szélsőjobboldal egyik, meglehetősen népszerű irányzata csak következetes, amikor kijelenti, hogy eszménye a kasztrendszer. (A kasztrendszer fölújításának gondolata még a XIX. századból származik. Az emberi különbségek naturalizálása és ennek a naturalizált, „biopolitikai” különbségnek az államalkotó elvvé emelése a modernség teljes visszavonása – ami szintén a mindenkori fasizmus tipikus jellegzetessége.) Nem minden rasszizmus és antiszemitizmus fasiszta, náci jellegű, de Auschwitz után a posztfasizmus mindig magába olvasztja a prefasiszta és fasiszta-náci változatokat, amin nem lehet csodálkozni.

Szerény nézetem szerint a magyarországi konzervatív jobboldal dilemmája a következő: a „két tábor” téves logikája alapján hagyja-e magára hatni az új keletű, fiatal és energikus fasizmus nézeteit és szimbolikáját, vagy elutasítja ezt a lehetőséget. Mindeddig a konzervatív jobboldal az antifasizmust a szociálliberális és neoliberális „balközép” sajátosságának tekintette – pedig létezik konzervatív antifasizmus (Magyarországon is, csak elszigetelt és nem eléggé ismert) –, ezért mindmáig nem volt hajlandó a szokásos tiltakozó, elszörnyedő, elítélő gesztusokra. Az, hogy a „balközép” és a baloldal mintegy kisajátította az antifasizmust, nem helyes és nem kedvező, de nem mentség. Az, hogy néha olyan személyeket és köröket vádolnak burkoltan vagy nyíltan náci, fasiszta szimpátiákkal, akik és amelyek ezt nem érdemlik meg, igaz – de szintén nem mentség. Túlhevült balközép cikkírók a konzervatív jobboldaltól hagyományának megtagadását követelik, továbbá teljes körű, töredelmes bűnvallomást: ez csakugyan abszurdum – de nem mentség. (Hasonló szemrehányásokat a konzervatív sajtóhoz is lehetne intézni, de ezt se tartom fontosnak.)

Elgondolkoztató, mondhatni: csüggesztő állapot, hogy eddig alig akadt tekintélyes jobboldali, konzervatív értelmiségi, aki az elterjedtebb jobboldali médiumok valamelyikében hangot adott volna aggodalmának vagy fölháborodásának, alig akadt olyasvalaki, aki – azontúl, hogy meglehetősen nevetséges módon az egész szélsőjobboldalt a „balliberális” körök találmányának tekinti – a nagy nyilvánosság előtt elmélkedett volna azon, hogy szerinte mi a teendő a mai fasizmussal szemben. (Megjegyzem, ennyiben a Fidesz–KDNP „balra áll” saját sajtójától és értelmiségétől: Orbántól, Kövértől, Pokornitól, Semjéntől szórványosan hallunk antifasisztának értelmezhető nyilatkozatokat.) Ezt valameddig magyarázza az abszurditásig kiéleződött szembenállás a „baloldalnak” nevezett neokonzervatív-neoliberális jobboldal és a konzervatív (nemzeti konzervatív, szociálkonzervatív) jobboldal között. De örökké nem magyarázhatja.

Én nem teszek önöknek javaslatokat, ez nem az én dolgom, csak eltűnődöm ezen a sajátságos helyzeten. Nem óhajtom előírni önöknek – isten őrizz! –, hogy „elhatárolódjanak”, tudom, mennyire utálják az effélét. De meggyőződésem, hogy meg kellene szólalniuk ebben az ügyben. Ha van nemzeti ügy, hát a fasizmus problémája, remélhető közös leküzdése az. A megítélésével kapcsolatos nézeteltérések természetesek – önök nyilván az értelmezésemet is vitatják majd, s ennek őszintén örülnék –, de baljós hallgatásuknak jó lenne, ha vége szakadna.

Ennek a cikknek a kéziratát 2009. május 27-én zártam le, másodízben apró módosításokkal pedig június 3-án, tehát az európai választások előtt.

Válaszféle a baloldalnak

Tamás Gáspár Miklós ritkán küld kéziratot a Magyar Nemzetnek. Nyomós oka lehetett rá, hogy most megtette. Rossz analógia, de egy kicsit azt a gesztust olvastam ki soraiból, amit Ady Endre Üdvözlet a győzőnek című verséből, amelyben a költő az első vesztes világháború végén kért méltányosságot a diadalt aratóktól – tudjuk, hiába. TGM a kormányzásra készülő jobboldalt szólítja meg. A szerkesztőség úgy döntött, hogy levélének helyet adunk; nem szólt súlyos érv a közlés ellen. Az ugyanis, hogy sok mindenben nem értünk egyet, nem az. A szándék tisztességes, a felvetett problémák gyökere valós, jóval több a „tárgyalási alapnak” elfogadható megállapítás, mint azt először gondoltuk volna. Ha az olvasó netán felszisszen a szerző nevét és egynémely gondolatát olvasva, arra kérjük, keressen magában ellenérveket, és főként – ha nem is osztja őket, de – próbálja megérteni a levélíró aggályait, félelmeit. TGM rég elhagyta az úgynevezett SZDSZ-t, de azért sokan ma is a jelenlegi hatalmi elithez közel állónak gondolják, emlékezve a rendszerváltó hőskor liberális-konzervatív küzdelmeiben játszott élharcos szerepére, a fasiszta ördögöt itthon és külföldön a falra festő nyilatkozataira. Meglehet, sokszor méltánytalan és hiányos ismeretekre valló ez az ítélkezés, ám ő sokat tett azért, hogy a jobboldaliak így gondoljanak rá. Egyesek kissé talán ingerültek lesznek, ha valaki megint a fasizmusról akar velük eszmét cserélni, mondván, TGM és társai két évtizede tartják napirenden a témát. Ezt a levélírónak kellene megértéssel, türelemmel fogadnia.

Ez az írás természetesen nem válaszesszé, nem is „a jobboldal” reagálása. Persze nem játszom el az értetlent, tudom, miért nekünk küldték ezt a levelet és nem a Népszavának. Nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy mit kellene tenniük a történelmi egyházaknak vagy a nagy jobboldali pártnak. De én is azt gondolom (ha úgy tetszik, „mi” is azt gondoljuk), van mit megbeszélnünk.

Ha nem is vallom magamat, valljuk magunkat EU- és NATO-ellenes antikapitalista baloldalinak, lényegében egyetértünk Tamás Gáspár Miklós diagnózisával, a „balközép” neoliberális-neokonzervatív kurzus bírálatával. A Magyar Nemzetben évek óta lehet az övéhez hasonló gondolatokról olvasni. Megítélésem szerint a mai belpolitikai palettán két intellektuálisan komolyan vehető, programszerű nézetrendszer áll szemben egymással: az egyik emblematikus figurája Bokros Lajos (a neoliberális ihletésű, államtalanító, bokrosi gazdaság- és társadalompolitika rányomja bélyegét a Bajnai-kormány és a most megsemmisült, de a parlamentben még a mérleg nyelvének szerepét bármikor eljátszó „SZDSZ” tevékenységére), a másiké Orbán Viktor. Utóbbi irány jellemzői: a magyar vállalkozások védelme és megerősítése, a stratégiai nemzeti vagyon megőrzése, a munkájukból élő (vagy élni próbáló) családosok lehetőség szerinti preferálása, aktív állami szerepvállalás a társadalmi szolidaritás fenntartása, erősítése érdekében stb.Ű

Vitám lenne avval, hogy a radikális jobboldal előretörése, amellyel az európai parlamenti választásokon szembesülhettünk, s amely nagyon is európai jelenség, azonos a fasizálódással. A terminológiai és eszmetörténeti kérdések tisztázásánál fontosabbnak tartom azonban, hogy a jelenség gyökereiről beszéljünk. Például arról, miért érzik sokan úgy, hogy az állam helyett a gárdától számíthatnak hatásos védelemre. Az állam erőszakmonopóliumát és a jog uralmát visszaállító rendpártiság, gondolom, remélem, TGM számára sem ördögtől való. Amúgy pedig a radikalizálódást tápláló társadalmi folyamatok visszaszorítása – mint láttuk – a „szélsőségektől” való napi elhatárolódás, a „helytelenül” szavazók megbélyegzése helyett csak a jó kormányzástól várható. De abban nyilván egyetértünk, hogy a hatalom jelenlegi birtokosai erre, ahogy eddig nem voltak, ezután sem lesznek képesek. Érdemes volna megbeszélni, ki mit ért jó kormányzáson, s mit gondol a rendszerváltás szükségesnek látszó korrekciójáról.

TGM ezt írja: „És hát világossá kell tenni: a mai magyar konzervatív jobboldal nem náci, és épelméjű ember ezt nem is állítja.” Kérdem: miért nem ezzel kezdte a balliberális értelmiség jó húsz éve? Akkor ma nem itt tartanánk. Akinek nem inge, ne vegye magára: Antall Józsefről, Boross Péterről, az MDF-ről, a Fideszről és Orbán Viktorról sokan és sokszor, nagy tetszést kiváltva beszéltek TGM mostani szavai szerint nem épelméjű ember módjára.

Tisztában vagyok vele, hogy félelemmel tekint a Tamás Gáspár Miklós-i értelemben vett baloldal a jobboldal várható kormányzása elé. Hogyan tudnám megnyugtatni őket? Azzal, hogy Magyarországot nem a jobboldal, nem a Fidesz, még csak nem is a Jobbik, hanem az MSZP és az „SZDSZ” taszította jelenlegi nyomorúságos helyzetébe? Azzal, hogy a háromhetes parlamenti ülésezéssel, a Nemzeti Színház sokak szemét csípő épületének felhúzásával mégsem érhette akkora sérelem a respublikát, mint a szemek kilövésével, a szabadságjogok korlátozásával, a testüregi vizsgálatokkal vagy Révész Máriusz (Fidesz) parlamenti képviselő félholtra verésével? Mit tegyek, hogy elhiggye TGM: az, hogy egy kormánypártnak vannak társadalmi preferenciái, s a hagyományos családokra építené az ország jövőjét, még nem jelenti senki kirekesztését a nemzetből, a honpolgárok közösségéből? Megnyugtatja, ha megsúgom neki, nemzetfogalom kérdésében tökéletesen egyetértek Gyurgyák Jánossal (Minerva baglya. Népszabadság, május 30.), s szerintem erről a Fidesz sem gondol nagyon mást? Hogy a polgári oldal antifasizmusa és antikommunizmusa magától értetődő?

Felér a baloldal szemében mindez egy nagy, egészséges elhatárolódással? Ugye, van még mit megbeszélnünk? Mi úgy gondoljuk, igen, ezért TGM levélét vitaindítónak tekintjük.

Szerető Szabolcs
főszerkesztő-helyettes