Olykor a történelem is átírható

Tarantino Goebbels irodájából irányította a Becstelen brigantyk forgatását.

 

 

 Az idei cannes-i fesztivál talán legnagyobb kérdése az volt, hogy hatodik nagyjátékfilmjével Quentin Tarantino képes lesz-e újra meglepni a szakmát és a közönséget. Ez olyannyira sikerült, hogy a Becstelen brigantyk teljesen megosztotta a kritikusokat. Egyrészt, mert sokkal klasszikusabb, lineáris formájú, mint az eddigi művek, másrészt könnyed mozdulattal átírja a második világháború történetét: szüzséje szerint 1944-ben, egy párizsi moziban egy, főleg zsidó zsoldosokból álló szövetséges különítmény megöli Adolf Hitlert és a teljes német vezérkart.

– Mindenkit meglepett, hogy táncra perdült a vörös szőnyegen.

– A forgatás alatt nagyon sokat táncoltam Mélanie Laurent-nal. Szeretem, ha a felvételek közötti szünetekben folyamatosan szól a zene, és Mélanie remek partner volt, folyton pörgött. A vörös szőnyegen a rengeteg fotós közé zárva egyszer csak rám tört a táncolhatnék. Egyszerűen az idegességet vezettem le.

– Érthető, hogy feszült. Több mint tíz évig írta a Becstelen brigantyk forgatókönyvét. Egy ideig úgy volt, hogy regény, esetleg sorozat lesz belőle. Miért volt ilyen sokáig bizonytalan?

– A minőség kérdése izgatott. Van egy szint, amelyet nagyon rég nem léptem át, de most végre sikerült. Életem legjobb dialógusait a Tiszta románcban írtam, egészen mostanáig. A Becstelen brigantyk első fejezetével sikerült túlszárnyalnom őket. Nagyon sok erőfeszítésembe került, aztán óriási kő esett le a szívemről. Felszabadultam.

– A művet méltató kritikák azt írják, hogy egy érettebb, drámaibb Tarantino született most meg. És mintha az erőszak is visszafogottabb lenne a filmben. Csak nem higgadt le?

– A klasszikus mozgóképes nyelv volt a legmegfelelőbb vizuális forma ehhez a történethez. Ott van rajta mindenhol a kézjegyem, de visszamentem az időben egy klasszikusabb filmnyelvi korba. Azt hittem, hogy sokkal jobban befolyásolnak majd a hatvanas évek háborús kalandfilmjei, a Piszkos osztag vagy A piszkos tizenkettő, ám egyre inkább azon kaptam magam, hogy az 1940-es évek, a világháború alatt készült német művek, propagandafilmek vannak a fejemben. Amikor nekikezdek egy filmnek, fel sem vetődik, hogy erőszakosra vagy erőszakmentesre formáljam-e. A történet a mérvadó, amelyben a karakterek teszik, amit tenniük kell és helyénvaló.

– Akár át is írhatják a történelmet?

– Először is: mindenképp el akartam kerülni a kliséket, az örökzöld háborús filmes szabályokat. Például lelőnek egy nácit, és az egyenruhájával bejutnak mindenhova. Mert persze tökéletesen passzol. És emberveszteség nélkül mindenkit legyőznek – mert ez ilyen egyszerű. De visszatérve a történelem kérdéséhez, nem azzal a céllal ültem neki a forgatókönyvnek, hogy átírjam a tényeket. Amikor írsz, egy metaforikus sztrádán robogsz a karaktereiddel együtt. Persze az út sokfelé elágazhat, és az írók zöme nem szereti átlépni az akadályokat, mert félnek a következményektől. Még akkor is, ha a karakterek számára az lenne a leglogikusabb út. Számomra, azaz a figuráim számára nem létezik ilyen akadály, nincs olyan helyzet vagy szituáció, amely kizárt. Még akkor sem, ha ez az akadály maga a történelem. Elvégre a karaktereim nem tudhatják, hogyan alakultak a valós események: mivel fikcióról van szó, bármit megtehetnek. Más lenne a helyzet, ha a brigantijaim valóban léteztek volna. Akkor lehet, hogy másképp alakul a történelem.

– Akkor ez egy “mágikus ha” film.

– Olyan, mint a Star Trek. Ott elfogadott, hogy visszamegyünk a időben, csúnyán el is lehet baltázni a jelen valóságát.

– Igaz, hogy a film egyik brigantiját, a Diane Kruger alakította színésznőt, Bridget von Hammersmarkot a magyar Hajmássy Ilonáról mintázta?

– Igen! De nem Ilona Massey nemzetisége volt számomra a fontos, hanem a karrierje. Amikor megérkezett az Egyesült Államokba, az MGM- stúdió sokáig arra törekedett, hogy egy új Jeanette MacDonaldot neveljen ki belőle, ezért többször is Nelson Eddy mellett kapott szerepet. Amikor átszerződött a Universalhoz, akkor az új Marlene Dietrichet látták benne. Sosem tudta igazán kinőni magát, jelentéktelen sztár maradt. De be kell, hogy valljam: én imádom őt. Mindenben. Akkor is, amikor a nagy filmekkel próbálkozott, majd akkor is, amikor a Frankestein- és Sherlock Holmes-mozikba zuhant le. Bridgetnek ilyen karrier jutott volna, ha disszidált volna Amerikába.

– Le sem tudja tagadni a bukás iránti vonzalmát: imád elfeledett művészeket újra felfedezni.

– A bukás mindig elfedi egy-egy alkotás művészi jelentőségét. Idővel persze ez megváltozik. Csak észre kell venni.

– Németországban forgatta a filmet. Hogy érezte magát az európai közegben?

– Lenyűgözött, hogy a Babelsberg filmparkban dolgozhattam, hiszen ezek a régi, legendás UFA-stúdiók. A Becstelen brigantyk tulajdonképpen egy szerelmes levél a német és francia filmművészetnek. Ugyanott forgattunk, ahol egykor Georg Wilhelm Pabst is rendezett. Abban a műteremben építhettem fel egy mozidíszletet, ahol Marlene Dietrichet többször is elcsábította Josef von Sternberg. A produkciós menedzseri irodánk pedig korábban Joseph Goebbelsé volt. Különleges hely ez.

– Hogy vette rá Brad Pittet, hogy Lee Marvint utánozza, olykor parodizálja?

 – Igaza van, mintha csak A nagy vörös egyesből lépett volna elő! Nem kértem tőle ezt, de a szerep eljátszásának lehetőségeit nagyon leszűkítette a forgatókönyv, hiszen meghatároztam, milyen akcentussal és tempóban beszéljen. Akitől kifejezett formai utánzást kértem, az Michael Fassbender volt. A fiatal George Sanderst akartam látni. Rengeteg Sanders-filmet vetítettem le neki, és mivel Michael filmkritikust alakít, végignéztük még a teljes George Wilhelm Pabst életművet is, a néma meg a hangos filmeket. Amikor kimondja Pabst nevét, annak kell, hogy legyen súlya.

– Azt beszélik, hogy húsz percet ki fog vágni a fesztiválverzióból.

– Most láttam a filmet először közönséggel, mert épp csak hogy elkészültünk vele Cannes-ra. A Palais-beli reakciókat nem tartom igazán relevánsnak. Rendezünk majd tesztvetítéseket, mert tényleg érzem, hogy elengedhetetlen a finomhangolás. De húsz percről szó se lehet.

– Amikor még a videotékában álmodozott, hogy rendező lesz, remélte, hogy ilyen magasra fog jutni?

– Mindig is reménykedtem a sikerben, de sejtésem sem volt, hogy így alakulhat az életem. Az első számú példaképem Bob Dylan: azt akartam elérni a filmben, amit ő a zenében. Ettől még nagyon távol vagyok. De reménykedem.