“Szájkosártörvény”

Nagy vihart keltett a szocialisták és a Mazsihisz által támogatott javaslat, mely szerint a holokauszt tagadása ellen büntetőjogi eszközökkel is fel kellene lépni. Az európai demokráciákban nem szokatlan az ilyen típusú törvénykezés, főleg azokban, amelyeket közvetlenül is érintett a náci múlt. Németországban, Ausztriában és Svájcban törvény tiltja meg a vészkorszak politikájának tagadását, Franciaországban pedig a népirtások relativizálását büntetik általában (az örmény genocídium tagadása miatt is született már ítélet). Több más országban (Csehország, Lengyelország, Spanyolország stb.) is vannak ilyen típusú, a szólásszabadságot az emberi méltóság jegyében korlátozó törvények. Ezek az államok semmilyen sztenderd szerint sem sorolhatók a diktatúrák sorába.

Novák Attila / Forrás: Népszabadság

 

 

Több más országban (Csehország, Lengyelország, Spanyolország stb.) is vannak ilyen típusú, a szólásszabadságot az emberi méltóság jegyében korlátozó törvények. Ezek az államok semmilyen sztenderd szerint sem sorolhatók a diktatúrák sorába.

Első látásra és főleg morális szempontból indokoltnak tűnik, hogy Magyarországon is bevezessék ezt a típusú törvényt, hiszen a nácizmus közvetlenül is megtiporta az ország egyes csoportjait, leginkább zsidóságot, ennél fogva a holokauszt tagadása több, mint teoretikus kérdés, a szószoros értelmében húsba vág.

Mégis, mi az, ami óvatosságra inthet bennünket? Egyrészt az, hogy nincs meg az a (ha nem is társadalmi, de) politikai konszenzus, mely lehetővé tenné egy ilyen törvény bevezetését és megbízható alkalmazását. Egy ilyen típusú törvény szűk többséggel való, nem kellő politikai legitimációt feltételező megszavazása esetén a magyar bíróságok (az eddigi tapasztalatok szerint) nem fogják elsietni az ilyen ügyekben a döntést.

Az egész kérdéskör annyira átpolitizált, hogy bármilyen ítélet szülessen, az nem az ügyről szólna, hanem a karriervágy és az egzisztenciális félelmek határoznák meg az ügymenetet. A magyar joghatóságok még a vonatkozó jogszabályokat sem értelmezik úgy, hogy az elriassza a közösség elleni izgatókat. Ez jól érzékelhető volt az antiszemita Jud Süss film levetítése kapcsán, amikor is a hivatalból elrendelt nyomozást az ügyészség megszüntette arra hivatkozva, hogy a film “átlátszóan közvetített mondanivalójával a mai magyar környezetben mintegy légüres térben mozog”. Azon a zavarodottságon és értetlenségen, amit ez az abszurd érvelés jelez, egy újabb törvény biztosan nem segítene. A megfelelő társadalmi-politikai alapzat nélkül a semmibe hullana ez a jogi próbálkozás.

A belpolitikai erők álláspontját ebben az ügyben is érdekeik befolyásolják. Az érdek a politikában nem szégyen, sőt ez adja a politika leglényegét. De ha általános és jó célok ellen részérdekek vonulnak fel, az senki nagyobb érdekeit nem szolgálja. A szocialista párt a törvény erőltetésével – melyben persze sok baloldali őszintén hisz – azt kívánja elfeledtetni, hogy a már meglévő, a közösség elleni izgatásra vonatkozó jogszabályokat kormányzó erőként sem tudja számon kérni és érvényesíteni, így a felvetés leginkább azt a célt szolgálja, hogy a kiüresedett baloldali ideológia mezőt valami tartalommal töltse fel.

A jobboldalon szintén komoly érdekek szólnak amellett, hogy a holokauszttagadást ne kriminalizálják, hiszen a radikális jobboldal felzárkóztatását és becsatornázását akadályozná meg ez a törvény, ugyanis majdnem minden radikális jobboldali szereplő és orgánum a törvény hatálya alá esne. A Magyar Hírlap, az Echo TV, a Magyar Nemzet, a Demokrata, tehát a legnagyobb ellenzéki párthoz lojális média egy szegmense is kellemetlen helyzetbe kerülne.

Ezek (bár holokauszttagadást nem folytatnak), de a zsidóság és a cigányság elleni hangulatkeltésben szerepet játszanak, tehát egynémely munkatársuk politikailag nem élné túl annak a bizonyos össztársadalmi konszenzusnak a megszületését. Hangsúlyoznám, hogy ma már a jobboldali médiamező nem homogén, komoly különbségek alakultak ki. A középjobb vagy konzervatív-liberális média (Heti Válasz, Reakció.blog, Jobbklikk.hu, Konzervatórium.hu, a Kommentár stb.) kifejezetten empatikusan viszonyulnak a vészkorszak áldozataihoz és elítélik az ember elleni diszkrimináció minden formáját.

Ugyanakkor sok jobboldali úgy véli, hogy a holokauszttagadást tiltó “szájkosártörvény” támadás a szólás szabadsága ellen, s csupán arra való, hogy elhallgattassák azokat, akik “csak” (szakmai) kérdéseket tesznek fel a vészkorszakkal kapcsolatosan. Ez az állítás nem csak azért bizarr és képmutató, mert szakmai vitákat eddig is lehetett folytatni a holokausztról Magyarországon, hanem azért is, mert általában olyanok szájából hallani, akik valamilyen vonatkozásban magukra is értelmezhetőnek vélhetik a törvény büntető szigorát, merthogy a “szent szabadság” nevében relativizálták a zsidó népirtás számait és lefolyását, s az egész holokauszt témakört a baloldali-liberális (+”zsidó”) filozófiai és politikai mező részének tekintik. Ez a felfogás a holokauszt tanulságait egy meghatározott belpolitikai mezőbe kívánja zárni, tulajdonképpen összhangban bizonyos baloldali szereplőkkel, akik a deportálások és Auschwitz tanulságait eleve kizárná a konzervatív-jobboldali fölfogású emberek gondolkodásából és emlékezetéből.

A nyugat-európai vitákban a középjobb erők (így Németországban a CDU) a törvény mellett foglal állást, Ausztriában is csak a radikális jobboldali Szabadságpárt fenyegetőzik azzal, hogy népszavazással fogja elsöpörni a törvényt. Mindenesetre a “szájkosártörvény” veszélyeire csak az hivatkozzon, aki törvény nélkül is felteszi magára a jó izlés szájkosarát, tiszteli az áldozatokat, számol az emlékükkel és kész arra, hogy a magyar állam és társadalom akkori csődjének tanúlságait beépítse az emlékezetébe.

A társadalmi-politikai konszenzus hiányának több oka van. Az is, hogy a magyar társadalom jó része szintén áldozatnak érzi magát (sokan azok is), és nem érzi magára nézve kötelezőnek azt a zsidó népirtásról elterjedt, a második világháború után kialakult európai együttérzési kánont, amely szerinte nem szolgál mást, mint a saját, a kommunisták által okozott szenvedéseinek eltagadását, illetve relativizálását, hisz ez a kánon nem fogadta be a kommunista diktatúra alatti szenvedéseket. Amellett, hogy a szocialista rezsim évtizedei alatt Magyarországon nem irtottak ki annyi embert (még megközelítően sem), mint a vészkorszak idején, ennek az érzésnek van alapja.

A kommunisták által elkövetett bűnök nemzetközi recepciója rendkívül problémás, nincs nemzetközi kánon, kárpótlás, zarándoklat, kiengesztelődés és katarzis. Bár nálunk is voltak próbálkozások, a pénzbeli kárpótlások és a Terror Háza ezt a célt szolgálták, szerintem helyesen (a múzeum szemléletének egyes problémái ellenére is). Ám e téren csak akkor lenne előrelépés, ha a társadalmi közbeszédet és közgondolkodást meghatározó két nagy ideológiai és politikai tábor végre hajtaná a magyar és a nemzetközi szenvedéstörténet és recepció konvergenciáját, közösen építené be a holokauszt általános emlékezetét a politikai kultúrájába, s száműzné a belpolitikai használatból a 20. századi totalitariánus diktatúrákra való szükségtelen, csak a saját politikai identitás és a közvetlen politikai haszon maximalizálását és megerősítését szolgáló hivatkozásokat. Sokat segítene a magyar helyzeten, ha az Európai Unió is hangúlyosan magáévá tenné a csatlakozó új, közép-kelet-európai országok érthető, a kommunista korszakkal kapcsolatos érzékenységét is.

A zsidó népirtás emlékezete nem az egyik vagy a másik oldal, hanem az egész nemzet és az emberiség ügye. A genocídium olyan értékeket támadott meg, amelyet antitotalitárius baloldaliak, konzervatívok és liberálisok egyaránt magukénak vallhatnak, s amelyek szempontjából mindegy, hogy zsidókat, cigányokat, kulákokat, vagy másokat kívánnak eltörölni a föld színéről a kollektív felelősség elve alapján. Ezért, aki a holokauszt áldozatainak emlékét kisebbíti, az a Gulág és általában a kommunizmus áldozatainak emlékét is megtiporja, mert minden áldozat egy és egyenlő. Egyenlők vagyunk az ártatlanul viselt szenvedésben. Egyenlők abban, hogy kiszolgáltatottságunk – akárhogyan is kollektivizálna minket az állam -, mindig egyedi és személyre méretezett, ám ez az egyediség nemcsak a sajátunk, hanem az egész emberi közösségé.

One world.

A szerző történész