Két háború között

Írta: Gadó János / Hirszerzo.hu - 2009-05-05 Rovat: Hírek - lapszemle

A közel-keleti dinamikát éppannyira lehet békefolyamatnak tartani, amit fegyveres összecsapások szakítanak meg, mint háborús folyamatnak, melyet tűzszünetek és tárgyalások tarkítanak. A “békefolyamat” elnevezés nem tényekről, hanem a nyugati világnak a zsidó állammal kapcsolatos megszállott ügybuzgalmáról szól.

Ismét nekilendül a “békefolyamat”: a politikai játszmázás vette át a Kasszam rakéták helyét. Az izraeli miniszterelnök közelgő, május 17-i washingtoni látogatása kulcsfontosságúnak ígérkezik, mert a két kulcsszereplő ekkor teríti majd ki kártyáit – azaz stratégiai elképzeléseit. A közelgő esemény előtt a nagy játszma minden szereplője igyekszik diplomáciai hadállásait erősíteni.
Az új izraeli külügyminiszter európai körúton igyekszik megmagyarázni az Izrael iránt megértőbb kormányoknak szokatlan és radikális politikája lényegét. Robert Gates amerikai védelmi miniszter pedig a mérsékelt arab országokat vizitálja és nyugtatgatja Obama új külpolitikája felől.

A nagy bombát (kivételesen nem igazit, hanem politikait) azonban Khaled Mashaal, a Hamasz politika vezére robbantotta Damaszkuszban: a The New York Times tudósítójával közölte, hogy leállítják a Kasszam-rakétákat, tízéves fegyverszünetet akarnak kötni Izraellel, s az Izrael elpusztítására felhívó Hamasz alapokmányt is (burkoltan) idejétmúltnak nevezte.

Az aktuális háborús kör véget ért, kezdődik a soros politikai kör. A hosszabb idő alatt kialakult és nagy erővel pörgő folyamatokat azonban nem könnyű megszakítani. Melyek ezek?

Az Al Aksza intifáda kitörése (2000) óta viszonylag jól látható forgatókönyv szerint zajlanak a konfliktus újabb fejezetei: a civil lakosság sűrűjéből indított palesztin támadásokra válaszol az izraeli hadsereg. A gondosan bekalkulált civil áldozatokra lecsap a nemzetközi média, a halott gyerekek és zokogó asszonyok, valamint az izraeli tankok képei elöntik a tévék és számítógépek képernyőit. Erre azonnal akcióba lép a “haladó” nyugat-európai, illetve a szélsőjobboldali kelet-európai közvélemény: tüntetések, izraeli zászlók égetése, bojkott-felhívások, anticionista hisztéria.

Mindez ma már éppoly fontos része a konfliktusnak, mint a fegyveres harc: az Izrael-ellenes gyűlöletkultúra rendkívül sokszínű, gazdag és dinamikusan bővül. Mindez – elsősorban az iszlám hátterű bevándorlók fellépése nyomán – egyre nyíltabban jelenik meg az utcán. (Az új EU-tagországokban az antiszemitizmus hordozója még a “hagyományos” szélsőjobb. A – valamelyik – Magyar Gárda holokauszttagadó felvonulása nem magyar unikum, hanem az európai közhangulat magyar változata.)

A soros háború után a palesztin újjáépítésre rohanvást megajánlott nyugati milliárdok nem a békés kibontakozást szolgálják. Az Izrael elpusztítását alapszabályában hirdető Hamász mindeddig nem kaphatott ezekből a pénzekből. Khaled Mashaal alighanem épp az európai pénzcsapokat kívánja megnyitni fenti nyilatkozatával. Az EU ezek után valószínűleg megtalálja majd a módját, hogy a Hamásznak utalja át a támogatásokat.

A palesztin oldalon azonban nem nagyon létezik a napi politikától független, békés, civil infrastruktúra. Gázában pedig éppen nyoma sincs ilyesminek. Így a pénzből fegyver lesz – éppúgy, mint a 90-es években a Palesztin Autonómiának átutalt milliárdokból.

Az ENSZ-ben és egyéb nagy nemzetközi szervezetekben egyre inkább a harmadik világ radikálisai osztják a lapokat – főleg ami a szimbolikus politizálást illeti (ki a rasszista, ki a haladó, ki érdemel dicséretet és ki megbélyegzést?). A nemrég lezárult Durban II. tanácskozás szervezői és hangadói válogatott diktatúrák és népirtó rezsimek voltak (Líbia, Irán, Kuba, Szudán), a nyugati demokráciák legfeljebb kontrázni tudtak. A hangulat olyan, mint a hetvenes években a szovjet dominanciájú ENSZ-közgyűlésben.

Míg azonban a nagy nyugati emberjogi szervezetek (Amnesty International, Human Rights Watch) annak idején élesen bírálták a kommunista országokat, ma ugyanezek a szervezetek – a politikai korrektség okán – óvatosak, ha a harmadik világ népirtó vezéreit kell kipellengérezni.

Egyre erősebben érezhető a konfliktusban Irán jelenléte, amely az elmúlt években a Hamász és a Hezbollah elsődleges partnerévé küzdötte föl magát. Ez határozottan zavarja a stabil amerikai szövetségesnek számító Egyiptomot és Jordániát, melynek kormányai így egyre nehezebben tudják saját iszlám szélsőségeseiket féken tartani.

Irán – a maga lehetőségein belül – kezdi átvenni a Szovjetunió szerepét, mint az antidemokratikus, Amerika- és Izrael-ellenes erők vezére és szószólója. Izraeli vélemények szerint még legfeljebb egy-két év, és Irán atombombához jut. Benjamin Netanjahu, az új miniszterelnök küldetésének érzi, hogy ezt megakadályozza, de hogy milyen eszközökkel, azt még – az Amerikával való egyeztetés előtt – ő sem tudhatja biztosan.

Barack Obama, az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke a harmadik világgal való megbékélés politikáját tűzte zászlajára: nem ellenségek, hanem partnerek vagyunk. Sejthetjük, hogy e nemes, ámde naiv eszme mire vezet majd a totalitárius Iránnal (meg Szudánnal, Líbiával és a hasonlókkal) szemben. Ennek árát Izrael fogja megfizetni, mert ellenségei kapnak egy-két év haladékot.

Izraelben túlsúlyra jutott a meggyőződés, hogy a tárgyalásos megállapodás szorgalmazását (Camp David, 2000) éppúgy, mint az egyoldalú engedményeket (Gázai kivonulás, 2006) a gyengeség jeleként értelmezi a másik oldal. Így a béketárgyalásokat zászlajára tűző Munkapárt történelmi mélypontra, a kemény kéz politikáját hirdető Iszrael Beiténu (Otthonunk Izrael) pedig csúcspontra jutott a 2009-es választásokon.

Ez utóbbi párt vezetője, Avigdor Lieberman, az izraeli politika fenegyereke, volt kidobóember és korrupciós ügyek vádlottja, akinek politically incorrect nézetein nem győz szörnyülködni a honi és az európai baloldal. Számos nonkonform publicista és értelmiségi (főleg Izraelben és Amerikában) azonban kaján vigyorral helyesel az új bulldózernek. A “békefolyamat” – mondják – százszor lejátszott, elkoptatott lemez: ha húsz éve nem megy, most vajon miért menne?

Ehelyett kreatív és radikális megoldások kellenek: például kölcsönös egyezmény alapján végrehajtott terület- és lakosságcsere a két állam között. Az elmúlt harminc évben kétszer is történt ilyesmi Európában: Cipruson és a volt Jugoszláviában. Ezek egyike sem volt békés, de az érintett népcsoportok között hosszú távon stabilitást hoztak, amit a nemzetközi közösség szépen tudomásul vett. Lieberman pedig nem beszél erőszakról.

Van az ilyesminek esélye a jelenlegi politikai légkörben? Nincs. Na és a “békefolyamatnak” van?