Abdai gyilkosok

A bori munkaszolgálatos Radnóti Miklós abdai kivégzésének körülményei nemcsak a közvéleményt és az irodalomtudományt, de a Belügyminisztériumot is foglalkoztatták.
 

Forrás: Népszabadság

 

 

A rendszerváltásig dolgozó BM Belső Reakció Elhárító Csoportfőnöksége kapta azt a feladatot, hogy folytasson “bizalmas nyomozást az elkövetett háborús bűncselekményt elkövető ismeretlen tettesek felderítésére”. A közel tíz éven át folyó, szigorúan titkos nyomozást a Csoportfőnökség 3-b. alosztálya vezette, mivel 1967-től feladatkörébe tartozott “a háborús bűncselekmények tetteseinek felderítése, az ellenük folyó bizalmas nyomozás és büntetőeljárás kezdeményezése”.

Radnóti és 21 zsidó munkaszolgálatos társának kivégzését 23 évvel követő országos nyomozást azért rendelték el, mert a kutatással “irodalomtörténeti szempontból Tolnai Gábor professzor és Kőszegi Ábel történelemtanár több éve foglalkozik”, valamint “az általuk nyilvánosságra hozott adatok, tények közlése” “indokolttá tették az operatív ellenőrző munka megkezdését”. A hivatalosan 1970 szeptemberétől folyó, a dokumentumokból azonban egyértelműen megállapítható módon, már 1967. május 17-én elkezdődő konspiratív munka az “Abdai gyilkosok” fedőnevű ügyjelzést kapta.

A nyomozás 1975. november 25-ig tartott, és az összesen 354 oldalassá duzzadt dossziét két évvel később, 1977. május 19-én zárták le. A nyomozás azonban nemcsak hosszú ideig tartott, és nemcsak terjedelmes nyomozati anyagot eredményezett, de Radnóti bori munkaszolgálatára, a Bor-Abda közötti erőltetett meneteire és meggyilkolásának körülményeire vonatkozóan is fontos információkat tartalmazott. A diktatúra történet- és irodalomtudományba ily módon “beavatkozó” állambiztonsági szolgálatnak az is a “javára” írható, hogy teljesítette feladatát: Radnóti és bori bajtársainak gyilkosait egyértelműen azonosították.

A szerbiai Bortól a Győr melletti Abdáig azonban hosszú volt az út. Radnóti és a “szerbiai bányákba” kényszermunkára vele együtt kivitt 3000 “zsidó munkaszolgálatos kiküldéséhez”, a német kérés teljesítéséhez a Minisztertanács 1944. április 26-án hozzájárult. A honvédelmi miniszter május 5-én elrendelte “a bori munkacsoporthoz katonai munkaszolgálatra” való behívást. Radnóti május 20-án bevonult Vácra, és ezzel kezdetét veszi harmadik, halálával végződő munkaszolgálata.

A zsidó munkaszolgálatosokat szállító vonat egy hét múlva indul el Vácról, hogy június elsején, Pécs, Eszék, Nis és Zajecsár érintésével megérkezzen Borba. Az “új” kényszermunkások megdöbbenve szembesültek a bori közállapotokkal, a bányaművelés méreteivel, és a már egy éve ott raboskodó, “régi” magyar munkaszolgálatosok állapotával. Katonai, földrajzi, nyelvi szempontból egyaránt merőben más közegbe kerültek, amit az is pontosan mutatott, hogy a németeknek alárendelt, de mégis önállóan működő magyar katonai keret magatartása is megváltozott. Radnóti, 403 bajtársával együtt azonban kétnapi bori tartózkodás után, kivételes szerencse folytán teherautóval és nem gyalog, a Bortól 41 kilométerre északnyugatra lévő “Heidenau” táborba került.

A láger “Heidenau” ma is élő túlélőinek egyike, a Kanadában élő Andai Ferenc visszaemlékezésében “elbűvölően csodás”, “a tavaszi természet friss zöld színeinek változatosságáról” ír. Az ezerméteres hegyek között, festői szépségű környezetben fekvő tábor lakóinak a tábor katonai vezetőségét tekintve is nagy szerencséjük volt. Sugár Béla visszaemlékezésében azt írta, hogy Száll Antal hadnagy és helyettese, egy zászlós általában rendes és jóérzésű emberek voltak, de ők is féltek a magyar kerettől, akiknek nagy része durva” volt. Nem tudunk arról, hogy Radnótit atrocitás érte volna, viszont a gyenge koszt és a hegyi vasút építése nyilván hozzájárult betegeskedéseihez.

Szintén a szerencsének tudható be, hogy jó orvosai voltak, az őt haláláig kísérő, majd német koncentrációs táborban meghalt barát, dr. Bárdos József és a közeli tábor orvosa, a későbbi neves pszichiáter, dr. Mária Béla személyében. A német katonai munkaszervezet által felügyelt munkának azonban minden körülmények között mennie kellett. A négyfős munkabrigádokban a fehér karszalagos Radnóti a szintén “kikeresztelkedett” zsidónak számító Sági Emillel talicskázott. Marányi Ede alezredes táborcsoport parancsnok utasítására mindannyian nagy sárga csillagot viseltek ruháikon.

A munkaszolgálatosoknak vasárnap nem kellett dolgozniuk. A 2007-ben Budapesten meghalt tábortárs, dr. Battyán György rendőr alezredes a híres Erőltetett menet c. dokumentumfilmben azt mondta, hogy “vasárnap, ha szép idő is volt, amikor saját szerelvényeinknek a rendben tartásával foglalkoztunk, szabad időhöz jutottunk és a tábor lankás részén kisebb-nagyobb csoportok összegyülekeztek, amelyek részben emlékeztek, részben a jelent taglalták”. “Radnóti Miklós költeményeiből szólt, irodalomtörténeti és kultúrpolitikai kérdésekkel foglalkozott. Az érdeklődők összegyülekeztek körülötte.

Érdekes viták alakultak ki.” A mítoszok övezte, legendás “irodalmi délutánokra”, “asztaltársasági találkozásokra” többen többféleképpen emlékeznek vissza, de bizonyára igaz, hogy a “heidenaui kör” vagy “Radnóti-kör” több tucat munkaszolgálatosa közé tartozott a már idézett Andai Ferencen és Bárdos Józsefen kívül Háy Károly rajztanár, Junger József ügyvéd, Lorsi Miklós hegedűművész, a későbbi, amerikai matematikatudós Szüsz Péter, a francia mérnök Landler Iván, valamint a neves izraeli karikaturista Gárdos (DOS) Károly is.

A “Radnóti-kör” összejöveteleinek helye, csakúgy, mint a tábor többi nevezetes helye, így az áramfejlesztő és mosdó betonalapja, a híres cseresznyefa kiszáradt, de még álló törzse, a krumpliverem földhányása és a bővizű forrás ma is megtalálható. Sőt, kutatói szerencsém úgy hozta, hogy a mindezeket megmutató Nikola Mosiccsal, a Radnóti ittléte idején 12 éves Petar Mosics unokájával is megismerkedhettem. Az 1981-ben meghalt és az út túloldalán lakó Petar Mosicsék tulajdonában álló területen építették fel a németek a “Heidenau” tábort, aminek a helyét a németek kivonulása után ismét birtokba vettek.

A Bor és Kostolac (Belgrád) közötti vasútvonal felépítése még többévi munkába került volna, de Románia kiugrása, a németek gyors visszavonulása és a megerősödő partizánveszély a további munkát nem tette lehetővé. A “Heidenau” tábor augusztus 29-én visszaindult Borba, maga mögött hagyva a felrobbantott tábort. A makadámúton az “erőltetett menet” eljutott a Bortól 27 kilométerre lévő, szintén magyar zsidó kényszermunkásoknak helyet adó “Bregenz” táborig.

A 83. életévét betöltő, Torontóban élő dr. Kárpáti László orvos telefoninterjúban azt közölte velem, hogy a “Heidenau” tábor munkaszolgálatosai egy hetet töltöttek a “Bregenz” táborban, majd pedig a két tábor együtt indult Borba, szintén erőltetett menetben. Andai Ferenc szerint Radnótiék rövidebb pihenőkkel, de közvetlenül Borba mentek. Mindenesetre a “Heidenau” tábor munkaszolgálatosai a nyárvégi melegben, a kegyetlen menetelés után a Bor szélén és a központi tábor közelében lévő “Brünn” táborba és egy számukra eddig csak a hírekből ismert eldurvult katonai keret kezei közé kerültek.

Radnóti azonban itt is, rendületlenül írja verseit. Itt, majd a központi “Berlin” lágerben találkozik az eddig más bori táborokban dolgozó barátaival, Justus Pál szociáldemokrata politikussal, Szalai Sándor szociológussal, Tabi László humoristával, Kardos G. György és Palásti László írókkal. A zsúfoltság és a bizonytalanság napjai ezek. Marányi Ede parancsára kivégzik az addig krumpliveremben fogva tartott, menetképtelen 23-27 munkaszolgálatost. Amikor híre megy, hogy a boriak két csoportban indulhatnak haza, mindenki, így Radnóti is azonnal és mindenáron az első csoportba akart kerülni.

A Budapesten élő Kenesei Tamás mérnök a napokban azt közölte velem, hogy “a fél karját odaadta volna, hogy az első lépcsőbe kerüljön”. Ő a második csoportba került, és a partizánok közbelépése miatt szinte összes bajtársával túlélte a munkaszolgálatot, míg az eredeti állapot szerint szintén második csoportba sorolt Radnóti, barátai közbenjárására, az első csoportban indult el végzetes útjára.

A központi táborból szeptember 17-én elinduló, mintegy 3000 főt számláló első csoport erős menetben és a már előttük ismert útvonalon, Zagubica felé halad északnyugatra. Útjukat felégetett munkatáborok kísérték, az úton a visszavonuló németeknek volt elsőbbségük, a hegyekből állandóan partizánok veszélyeztettek. A cél az volt, hogy a lehető leggyorsabban kijussanak a hegyek közül, eljussanak az éjszakákat is németek uralta vidékre, és Pozserevacon végre vonatra szállhassanak.

A célokat csak részben sikerül teljesíteni, de a munkaszolgálatosok ezért is nagy árat fizetnek: eldobálták csomagjaikat, lábuk kisebesedett, és teljesen legyengülnek. Pozserevacon vonatot nem kapnak, sőt az élelmezésük gyakorlatilag megszűnik. Szendrőnél érik el a Dunát. A keretlegénység viszonyulását jól mutatja, hogy itt történt az első gyilkosság. Radnóti gyenge, de járóképes, amiben nyilván barátai, Bárdos doktor, Erdős Péter későbbi popmenedzser és Spira György történész is segítik fizikailag és verseinek értő olvasóiként. A bori menet olyan fizikai és mentális állapotban van már Belgrádnál, hogy csak a sötétedés után merik keresztülhajtani őket a városon. A szerb lakosság azonban így is elhalmozza őket élelemmel, és ami talán ennél is fontosabb, emberi méltóságukban erősítik meg őket.

A zimonyi nemzetközi vásár pavilonjaiban eltöltött pihenőnapok után Radnótiék menete kerülő úton, a Pancsevo-Titel útvonalon halad tovább, immár állandó német katonai felügyelet mellett. A helyi bánáti, majd Újvidék után bácskai, népi-német fiatalokból álló, gyakran magyarul is beszélő katonai egységek tagjai módszeresen gyilkolták a menetből lemaradó, a szükségüket végző vagy élelemért lehajoló, ivóvízért a sorból kilépő munkaszolgálatosokat. A veszteség Titelig legalább 200 ember. A Titelnél magyar földre lépő menet úgy érezte, végre hazaérkezett. Az elbánásban és az ellátásban azonban továbbra sem történt változás, ami ismét életekbe került. A menet október 2-án Újvidékre ért, ahol a “Heidenau” tábor munkaszolgálatosait az Állami Selyemfonodában helyezték el.

A ma már nem létező selyemgyárból Spira György és mintegy 20 társa október 4-én megszökött, és a helyi kórházban néhány hét múlva felszabadultak. Radnóti azonban tovább kényszerült gyalogolni Szenttamáson át Zombor felé. A Bácskát elhagyni kényszerülő német és magyar lakosság együtt menekül a német és magyar katonasággal északnyugat, azaz a mai Magyarország területe felé. A bácskai úton kilométerekre elhúzódó bori menet, annak toprongyos és éhes munkaszolgálatosai katonai szempontból kezelhetetlennek ítéltettek. A cservenkai téglagyárba október 6-án megérkező boriakat a német katonák átveszik a magyar kerettől, és a következő nap éjszakáján kivégeznek közülük mintegy 700 főt.

A munkaszolgálat történetének egyik legvéresebb eseményéről Radnóti csak Szentkirályszabadján értesült. Ő ugyanis az egyik 500 fős, spontán szerveződő csoportban, német katonai felügyelet mellett elhagyhatta Cservenkát. Radnóti csoportja azonban csak látszólag volt jobb helyzetben, mert a német katonák és a helyi német polgári lakosság folyamatosan gyilkolta és megalázta a Zomborra érkező munkaszolgálatosokat. Az összesen legalább ötszáz ember halálát jelentő, Radnótinak Mohácsig, másoknak Bajáig tartó gyalogmenet után a csoportok magyar katonai felügyelet alá kerültek és vonattal érkeznek meg Szentkirályszabadjára október 27-én. Kádár István tavaly elhunyt közgazdász személyes közlése szerint itt találkozott a “rossz állapotban lévő, tönkrement ruházatú” Radnótival.

Radnótit illetően a történet- és irodalomtudomány Szentkirályszabadján “elbizonytalanodik”: nem tudja, hogy pontosan mikor és merre tart a menet. Nem így az abdai gyilkosok után nyomozó belügyminisztériumi főcsoportfőnökség. A 73 vizsgálati dossziéban kutakodó, 47 túlélő munkaszolgálatost és 87 keretlegényt azonosító és további több tucat ember kihallgatását elvégző titkos nyomozás majdnem minden eddig nyitott kérdésre választ ad, még akkor is, ha mindezek további bizonyítást igényelnek majd.

A “tömeggyilkosság körülményeinek tisztázása céljából” indított nyomozás megállapítja, hogy Radnóti csoportja október 30-án reggel indul el Szentkirályszabadjáról Győr felé. A csoportot a szentesi születésű, akkor 31 éves Pataki Ferenc főhadnagy és az akkor 38 éves Juhász Pál főhadnagy vezette, továbbá “12 beosztott tiszt és 102 keretlegény” kísérte. Az utak telítettsége miatt a menet nem a legrövidebb úton haladt Győr felé, hanem kitérőket tett, először Dudar, majd Pannonhalma, végül pedig Ménfőcsanak felé. Az összefoglaló jelentés szerint az “elindulás előtt kihirdették Marányi Ede alezredes parancsát, melyben utasította a keretlegénységet, hogy mindegyikük egy husángot vegyen a kezébe, és az útközben lemaradozó munkaszolgálatosokat azzal kényszerítsék a továbbmenésre. Ezenkívül utasításba adta azt is, hogy azt a munkaszolgálatost, aki szökést kísérel meg, agyon kell lőni.”

“A lemaradókat a keretlegények valóban ütötték-verték. Ettől kezdve az erőltetett menetelés, de főként az ütlegelések következtében egyre több munkaszolgálatos vált beteggé és járóképtelenné. Ezek szállítására a keretlegények a környező községekben paraszt lovas kocsikat rekviráltak, amelyek a legközelebbi pihenőhelyig vitték a beteg munkaszolgálatosokat.” “Zirctől kezdve ez így ment egészen Ménfőcsanakig.” “A sérülteket dr. Bárdos József munkaszolgálatos orvos a lehetőségeihez képest elsősegélyben részesítette, illetve sebeiket bekötözte.” Az abdai gyilkosság előtti utolsó pihenőhely a ménfőcsanaki fabarakkokban volt, ahová a menet november 3-án este érkezett meg.

“A reggeli ébresztőkor már ott állt a barakkok mellett a dűlőúton két rekvirált lovas kocsi, a gazdájával együtt. A kocsik elé 2-2 ló volt befogva, és gazdáik 50-60 év körüli parasztemberek voltak. Indulás előtt dr. Bárdos József munkaszolgálatos orvos javaslatára és Pataki Ferenc főhadnagy engedélye alapján ezekre a lovas kocsikra rakták fel Radnóti Miklós költőt, valamint a menetnél lévő többi, járóképtelenné vált beteg társát.” Az összefoglaló jelentés további, eddig ismeretlen részletességgel tárja fel Radnóti utolsó napjának történéseit. A “november 4-én, reggel 9 óra tájban” elindult menet végén haladtak a lovas kocsik, “a rajtuk lévő munkaszolgálatosokkal”. “Győrben viszont 5 keretlegény kíséretében lemaradtak a menettől azzal, hogy a korábban megjelent HM-utasítás értelmében a kocsikon lévő beteg munkaszolgálatosokat a helyi állomásparancsnokságon vagy valamelyik kórházban leadják.

A két lovas kocsira felrakott beteg munkaszolgálatosok kíséretével, valamint leadásukkal Tálas András hadapródőrmesterrel együtt 5 magyar keretlegény volt megbízva.” Az egyikük, a gyilkosságokban való részvételét elismerő büdszentmihályi születésű, a titkos nyomozás idején budapesti illetőségű, nyugdíjas szakmunkás, MSZMP-tag Bodor Sándor volt tizedes vallomása szerint “Győrben számos helyen megkísérelték a beteg munkaszolgálatosok leadását”, de túlzsúfoltságra hivatkozva egyik helyen sem vették át. Bodor “elmondása szerint” a győri átvétel elutasítása után “tanakodtak, majd vitatkoztak, hogy mitévők legyenek. Végsősorban Tálas mint parancsnok, a kivégzés

mellett döntött.” Az ötfős keret ezután “a két lovas kocsival és a rajtuk lévő beteg munkaszolgálatosokkal együtt Győrből elindult Mosonmagyaróvár felé. Abda község előtt, amikor átértek a Rábca folyó hídján, azonnal letértek az országútról jobbra, és a folyó gátján kb. 400 métert haladva megálltak. Ott a lovas kocsiról leparancsolták a munkaszolgálatosokat, akik a gát Abda felőli partvonalára leültek vagy lefeküdtek.” “Ezt követően a gát Abda felőli részén, a gáttól kb. 20 méterre, fákkal és bokrokkal határolt kisebb tisztáson hozzáfogtak a sírgödör megásásához. Először a munkaszolgálatosokkal akarták megásatni, de azok nem bírták, és így a keretlegények ástak, sőt még Tálas András is.”

Az időpont és az események leírása bármennyire hitelesnek tűnik is, ellentmond eddigi ismereteinknek. Eddig ugyanis úgy tartottuk számon, hogy Radnótit november 9-én és nem 4-én, valamint hogy a Rábca jobb, és nem a bal partján ölték meg, továbbá hogy a Radnóti ismertté vált kivégzésének helyén álló mai emlékhely a jelentésben megjelölt hellyel pontosan egy vonalban, csak a folyó túlpartján van.

Bodor Sándor tizedes szerint a sírgödröt többen is ásták, így a gyilkosságban való részvételüket tagadó, zsákai születésű, kecskeméti illetőségű, az elkövetés idején 26 éves Kunos Sándor, a nyírpazonyi születésű, budapesti illetőségű, akkor 25 éves Malakuczi János és a Bodor Sándorral azonos faluban, Büdszentmihályon született, tiszavasvári illetőségű, akkor 30 éves Reszegi István. A jelentésben szereplő “kb. 250×250 cm széles és kb. 150 cm mély” gödör mindenesetre elkészült, és Bodor elmondása szerint “a kiásott gödörbe leküldtük a járni tudó munkaszolgálatosokat, hogy a gödör alján a földet igazítsák el és tapossák le.

Amikor ez megtörtént, Tálas pisztollyal, a keretlegények pedig puskával tüzet nyitottak rájuk. Ezt követően a járóképtelen munkaszolgálatosokat egyenként kísértük vagy vittük a gödörhöz, ahol agyon lettek lőve. Ekkor kb. 20 munkaszolgálatost gyilkoltunk meg, majd a gödröt betemettük. Közben 2-3 német katona is megjelent a közelünkben, akik végignézték a gyilkosságot, majd eltávoztak.” A jelentésben aláhúzott sorok nyomatékosítják: “egyértelműen megállapítottuk, hogy Radnóti Miklós költőt és 21 társát 1944. november 4-én, szombat délután 14-16 óra között gyilkolták meg.

A gyilkosságot pedig nem német katonák vagy nyilasok, hanem volt bori magyar keretlegények követték el.” A kivégzést követően a keretlegények is eltávoztak, miután “felrakták a lovas kocsikra a kivégzettek pokrócait, egyéb használhatóbb személyi tárgyait”. A lovas kocsikkal a Hegyeshalom felé tartó gyalogmenetet valahol utolérő keret “a munkaszolgálatosoknak odaadta a kivégzettek pokrócait, egyéb tárgyait, akik azokon majdnem összeverekedtek”.

A Bor és Hegyeshalom között megtett halálutat túlélő mintegy 1000 fős bori csoport továbbindult a német koncentrációs táborok felé, a keretlegények pedig visszakocsiztak Szentkirályszabadjára. A demecseri születésű és ott is élő, a gyilkosságok idején 31 éves Tálas András hadapródőrmestert háborús bűncselekmények elkövetéséért Budapesten népbíróság elé állították. A mintegy 500 oldalas népbírósági perében nem esik szó az abdai kivégzésben játszott szerepéről.

Ettől függetlenül ítélték halálra 1947-ben. A Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában temették el, ahol 1994 óta a márványfedeles, nemzeti címeres díszsírhelye változatlanul áll. A másik, a jelentés szerint minden kétséget kizáróan bizonyítottan gyilkos Bodor Sándor és a jelentés által “nem egyértelműen” bizonyíthatóan gyilkos Reszegi István, a két MSZMP-tag ügye pártvonalon folytatódott tovább. A két személlyel kapcsolatban a “Miniszterhelyettes Elvtárs” által jóváhagyott javaslat alapján jártak el, és végül a személyükkel “kapcsolatban felmerült adatokról az illetékes pártbizottság első titkárát” tájékoztatták.

A kivégzett Tálas András kivételével valamennyiük adatlapján az szerepel, hogy elkövetett cselekményüket “háborús kegyetlenkedésnek” minősítették, ami a jogszabály szerint “tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés vagy halál, ha a bűntett halált okozott”. Valamennyiük esetében a BM-parancsnoki döntés az volt, hogy meg kell szüntetni az eljárást, mert “törvény szerinti büntethetőséget kizáró ok forog fenn”. Az Abdai gyilkosok fedőnevű dosszié anyaga azonban arra enged következtetni, hogy a két MSZMP-tag esetében más jellegű megállapodás is született az állambiztonsági szolgálattal.

Az Abdai gyilkosok fedőnevű anyagban olvasható, hogy Hujber Kálmán abdai lakos a Rábca partján “elkövetett gyilkosságot néhány nap múlva jelentette a csendőrjárőrnek, azonban a tömegsír feltárására csak a felszabadulás után került sor. Az agnoszkálást négy orvos, temetőőr és az ő jelenlétében, a helyi volt nyilasokkal végeztették el.”