Az arab világ a 21. században

A Foreign Affairs legutóbbi számában Amerika talán legjelentősebb iszlám-kutatója, Bernard Lewis igyekszik összefoglalni azokat a perspektívákat, amelyek a Közel-Kelet országai előtt állnak az új évszázadban. 

Forrás: Globusz.net / Foreign Affairs

 

 

A világgazdaság perifériáján – a nemzetközi politika centrumában

 

A térséget a 20. századig, kétszáz éven keresztül az európai hatalmak uralták, azt megelőzően pedig olyan iszlám rezsimek, melyek etnikailag nem voltak arabok. A hidegháború idején gyakorta itt vívták meg azokat a kemény harcokat, melyeket a két szuperhatalom – Amerika és a Szovjetunió – igyekezett határaitól minél távolabb tartani. Azóta azonban a külső befolyás – leszámítva a Szaddám Husszein elleni koalíciós fellépéseket – alábbhagyott, az arab államokra pedig úgy köszöntött rá a 21. század, hogy egyedül kell legfontosabb problémáikkal szembenézniük.

Európa a jelek szerint megelégelte azt a tehertételt, melyet a Közel-Kelettel való korábbi foglalatosság rá rótt. Amerika is igyekezett csak akkor megjelenni a térségben, ha nagyon konkrét, egyfajta tűzoltó küldetést kellett teljesítenie – mint 1982-1983-ban Libanonban, vagy a már említett Szaddam elleni fellépések során -, mindazonáltal jelenlétét a helyi lakosság sohasem nézte jó szemmel, illetve úgy ítélte meg, mint annak az imperializmusnak a megtestesülését, amit korábban az európai hatalmak, elsősorban a franciák, a britek illetve a szovjetek képviseltek.

Washington igazi, fegyveres érdeklődését a Közel-Kelet iránt a megszaporodó, Amerikát közvetlenül érintő iszlám támadások keltették fel. De még ekkor is visszafogottan és rendkívül óvatosan reagált, mint tette azt az 1983-as bejruti támadás után is, amikor több száza tengerészgyalogos vesztette életét a felrobbantott barakkokban, vagy az Egyesült Államok mogadishui missziója elleni 1993-aas támadást követően. Sőt, a World Trade Center ikertornyai ellen intézett 1993-as első támadást sem követte azonnali amerikai reakció. E visszafogottság azonban félelemnek és gyengeségnek tűnt a radikalizálódó iszlám szervezetek tagjainak szemében, s ezt követően már csak idő kérdése volt, mikor következik be egy valóban fájdalmas, az addigi amerikai magatartást radikálisan megváltoztató merénylet. 2001. szeptember 11. után aztán Washington erőteljes választ adott a kihívásra, először Afganisztánban, majd Irakban.

Ami a térség nem arab államait illeti, azok is nagy visszafogottságot mutattak az elmúlt évszázadban az itteni ügyeket illetően. Törökország, mely sokáig a Közel-Kelet jelentős részét uralta, épp történelmi tapasztalatai okán tartózkodott attól, hogy ismét magára vállalja a problémák beavatkozásos megoldását. Ráadásul lekötötte a keleti határainál állandósuló kurd radikalizálódás, melyet könnyen eszkalálhatott volna a török befolyás ismételt kiterjesztése. Ugyanez mondható el a szintén nem arab Iránról, ám Teherán esetében a Khomeini ajatollah által meghirdetett iszlám forradalom mindent megváltoztatott, és szemtanúi lehetünk, amint Irán egyre inkább annak függvényében igyekszik érdekeit érvényesíteni, hogy az iszlám centrális országa (heartland) lehessen a térségben. Hasonló geostratégiai szemléletváltás várható a 21. században az Ázsia ügyeiben szintén nagyon érdekelt Kína és India esetében is.

A hidegháború lezárása óta a politikai összkép is jelentősen módosult. A pánarabizmus, mely sokáig domináns ideológia volt a Közel-Keleten, gyakorlatilag ma már senkit sem vonz. Az ennek égisze alatt történt különböző államegyesítések sorra kudarcot vallottak – leszámítva egyetlen egyet, Észak- és Dél-Jemen egyesítését. Ráadásul Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök 1970-ben bekövetkezett halálát követően egyetlen arab vezető sem tudott karizmatikus befolyásra szert tenni saját országának határain túl.

A pánarab eszmék helyett a nemzeti identitás felértékelődése figyelhető meg, ami egyre inkább radikalizálja a nem arab lakosságot – az Irán, Irak és Törökország területén élő kurdokat, illetve Észak-Afrika berbereit. E népek történetileg jól kijöttek arab szomszédaikkal, beilleszkedésük az azok által dominált rezsimekbe nem sok problémát jelentett, de nemzeti radikalizálódásuk ma új helyzet elé állítja az érintett államokat, s ebben Amerikának is megvan a maga szerepe. Az első Szaddám elleni fellépést megelőzően Washington támogatta mind a kurdok, mind pedig az iraki síiták rendszerellenes lázadását, de az iraki központi hatalomra mért 1991-es sikeres koalíciós csapást követően Szaddámnak meghagytak egy limitált befolyást. Ez viszont bőven elég volt számára, hogy elsősorban a síitákon megtorolja, azok „árulását”. A kurdok mindeközben kialakították saját befolyási övezetüket Irak északi részén, katonai és gazdasági értelemben egyaránt, és ennek sikere nagyban felértékelte nemzeti aspirációik hitelét és hatékonyságát nem csak ott, hanem a szomszédos, általuk lakott török és iráni területeken is, az érintett kormányzatok számára jelentékeny biztonsági kockázatot okozva.

A Közel-Kelet másik akut problémája a palesztin ügy, mely azóta jelent permanens kihívást, mióta a Népszövetség, majd a második világháború után az ENSZ rábólintott egy zsidó állam megalapításának a tervére. Ugyan mind az akkori Palesztinát felügyelő Nagy-Britannia (1937), mind pedig az ENSZ (1947) kifejezte azon határozott óhaját, hogy Izrael mellett egy palesztin állam is létesüljön, az arab vezetők ezt kategorikusan és következetesen visszautasították, mert ezzel el kellett volna ismerjék Izrael létét, azaz jogát a létezésre. E magatartás szülte az Izrael és a környező arab államok közötti háborúkat (1948, 1956, 1967, 1973), illetve azt a fajta terrorizmust, melyet az arab világ „szabadságharcként” fog fel és üdvözöl.

Nem állítható ugyanakkor, hogy ne lettek volna kísérletek a békefolyamat megindítására. Az első modern békekezdeményezés Anvar al-Szadat egyiptomi elnök nevéhez köthető, aki 1979-ben békét kötött Izraellel, mert felismerte: a térségi szovjet jelenlét nagyobb veszélyt jelent az arab államok függetlenségére, mint Izrael léte. Egyiptom példáját 1994-ben Husszein jordán király is követte, majd, egymás kölcsönös elismerésével megtörtént a kapcsolatfelvétel Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet között is, aminek komoly következményei lettek, hisz Izrael kivonta csapatait mind a Nyugati Partról, mind pedig a Gáza-övezetből.

De a palesztinok sohasem álltak egységesen az Izraellel folytatott tárgyalások mögé, mi több arab részről sohasem mutatkozott egyértelmű szándék a megbékélésre. Az angolul vagy európai nyelveken megnyilvánuló, Izraelt elismerő deklarációkkal párhuzamosan a befelé irányuló – arab nyelvű – propaganda mindig a zsidó állam megsemmisítését követelte vagy ígérte. Ilyen körülmények között az arab kezdeményezések diszkreditálódtak, hisz senki sem vette – és nem is vehette – komolyan azokat az ígéreteket, amelyeket már elhangzásuk pillanatában visszavontak.

Ám ami manapság a leginkább aggasztja az arab kormányokat, az saját gazdasági helyzetük és társadalmi problémáik. Ugyan egyelőre világszerte még nagy kereslet mutatkozik az olaj iránt, ami néhány országnak közvetlenül segíti jelentős jövedelemre szert tenni, másoknak pedig közvetett hasznot hajt, de ez nem marad így mindörökké, ráadásul az ekként felhalmozott roppant pénzösszegek legalább annyi gondot okoznak, mint amennyi előnnyel járnak. Az olajpénzek ugyanis bebetonozták a térség önkényuralmi eszközöket alkalmazó rezsimjeit, és eleve megakadályoznak mindennemű demokratikus kibontakozást. Röviden és frappánsan szólva, az olajdollárok feleslegessé teszik az adók kivetését, és ezáltal a választott képviselőket is.

Az olajkincs egyben a gazdasági fejlődés gátjának is bizonyult. Minthogy az olajforrások előbb vagy utóbb kiapadnak, vagy a világ más megoldásokat talál az energiaszükséglet kielégítésére, így az ebből fakadó jólétnek is egyszer vége szakad majd. Ezt már felismerte néhány arab állam, s igyekszik gyorsan realizálható projektekkel segíteni a gazdaság bővítését, de például a néhány öböl-menti állam által felpörgetett turizmus messze nem képes pótolni azt, amit egyelőre az olaj jelent ezeknek a társadalmaknak.

A társadalmi elmaradottság okai

2002 és 2006 között egy, arab társadalomtudósokból álló bizottság az ENSZ égisze alatt számos tanulmányt írt az arab világban zajló folyamtokról, az emberi és anyagi erőforrások helyzetéről, a kultúráról stb. Megállapításaik lesújtóak és kijózanítóak, különösen azok, amelyek párhuzamot vonnak a Közel-Kelet, illetve a világ más térségeiben tapasztalt gazdasági, szociális és kulturális fejlődés üteme és lehetőségei között. Az arab világban az egy főre jutó GDP aránya tartósan nagyon alacsony. 1999-ben az össze arab állam GDP-je együttvéve 531,2 milliárd dollár volt, kevesebb, mint Spanyolországé. A nem olajtermelő arab országok, a maguk 300 milliós összlakosságával, kevesebbet exportálnak, mint az ötmillió lakosú Finnország. A ’90-es években a régió exportja, mely 70 százalékban olajból vagy olajszármazékokból állt, mindössze 1,5 százalékkal tudott növekedni, miközben a globális exportnövekedés 6 százalékot mutatott.

Még elképesztőbb a lemaradás a kultúra területén. Az arab világban évente arabra fordított kötetek összmennyisége egyötöde a Görögországban görögre fordított kötetekének. Az összarab könyvkiadás mennyiségi adatai csak a szub-szaharai övezet országaihoz mérhető. Az Egyesült Államokban 1980 és 2000 között bejegyzett szabadalmak száma a következőképp alakult: Szaúd-Arábia 171, Egyiptom 77, Kuvait 52, Egyesült Arab Emirátusok 32, Szíria 20, Jordánia 15. Ezzel szemben az adott periódusban bejegyzett dél-koreai szabadalmak száma 16 328, illetve az Izraelé: 7652 volt. A Freedom House évente publikált adatai alapján az arab világban példátlan módon sérülnek az emberi jogok, semmiféle előrelépés sem tapasztalható. Ugyancsak példátlanul magas az analfabetizmus. Egy, 2003-ban az világ jelentékeny egyetemeiről készült 500-as listán egyetlen arab egyetem neve sem szerepelt, de azokon a listákon sem szerepelnek arab oktatóintézmények, melyek a kevésbé előkelő vagy eredményes egyetemeket sorolják fel.

A társadalmi és gazdasági elmaradottság egyik legfőbb oka az arab nők alávetett helyzetében keresendő. Sok helyütt gyakorlatilag ki vannak zárva a társadalomból, annak dacára, hogy a lakosságnak több mint a felét alkotják. Irakban és Tunéziában történtek lépések ennek az anomáliának a kiiktatására, így ott az értelmiségi vagy elit szakmákban (orvos, ügyvéd stb.) jelen lehetnek a nők, sőt választott tisztséget is betölthetnek. De mindez inkább szabályt erősítő kivétel az arab világban.

Hasonlóan súlyos emberjogi problémát vet fel az arab világ országaiba bevándoroltak helyzete, melyről sokkal kevesebbet hallani, mint az európai társadalmakban jelen lévő arab vagy más iszlám bevándorlók sorsáról. Alig működik a beváándorlók integrációja, asszimilációról meg végképp nem lehet beszélni, nem is szólva a nem muszlimok lehetőségeiről.

Az arab társadalmak magatehetetlenül szemlélik a világban zajló kommunikációs forradalmat is. A korábbi időszakokban a rezsimek megtanulták manipulálni a sajtót és általában a kommunikációt, de a modern eszközök globális befolyását nem tudják már hatékonyan ellenőrizni (szatelit tévé-adások, internet). Viszont a Nyugat-ellenes és radikális csoportok is felismerték, hogyan fordítsák saját előnyükre e lehetőségeket.

A radikálisok felemelkedése

Nyugaton általános öröm és elégtétel övezte a Szovjetunió összeomlását és ezzel a hidegháború végét. Az arab világ viszont úgy élte ezt meg, mint egyetlen hatékony patrónusának a kimúlását. Igaz, ezt a leegyszerűsített képet némileg színezte a szovjetek fölött aratott afganisztáni tálib győzelem, mindazonáltal az Amerikával szembeni gyűlölet gyorsan és hatékonyan lépett az orosz hódítókkal szembeni egykori érzelmek örökébe, amit aztán felkorbácsolt az Irak elleni 1990-1991-es és 2003-as támadás.

Számos radikális-szélsőséges csoportosulás kapott erőt és legitimációt ettől a gyűlölettől, viszont talán Oszama bin Laden volt az, aki a legközérthetőbben fogalmazta meg, miért lehet és kell is Amerikát tekinteni a hitetlenek vezető erejének, illetve, miért Amerika az iszlám ellenségeinek fő ereje. Bin Laden szerint az első ilyen ok az amerikai csapatok jelenléte az iszlám szent földjének tekintett Szaúd-Arábiában; a másik az onnan – az iszlám számára legdicsőbb történelmi múlttal rendelkező – Irak ellen elindított háború. Végül pedig az amerikai által a „Jeruzsálemet megszállva tartó” zsidó államnak biztosított töretlen és permanens támogatás.

A radikalizálódás másik fő oka az iráni úgynevezett iszlám forradalom győzelme. Bár síita hatalomátvételként indult, és hatását kezdetben az 1980-1988 között zajló iraki-iráni háború csökkentette, de sohasem volt kétséges, hogy az irániak által megfogalmazott radikális követelések meghallgatásra találnak majd az egész arab világban, és mára beigazolódott, hogy azokat a szunnita államok lakossága is nagy szimpátiával fogadja.

Irán egyre erőteljesebb formában van jelen a térség ügyeiben, máris regionális hatalommá vált, és befolyása alatt tud tartani számos távolabbi politikai-hatalmi fejleményt épp azáltal, mert szövetségesei épp úgy jelen vannak Libanonban (Hezbollah), mint a palesztin területeken (Hamász). Ugyanakkor ez riasztólag is hat egyes arab államokra, melyek – akárcsak Szadat volt egyiptomi elnök esetében, akit jobban aggasztott a szovjet dominancia lehetősége, mint Izrael befolyásának növekedése a térségben – ma egyre inkább Iránban vélik felfedezni érdekeik kockázatát és nem Izraelben. Az Izrael és a radikális terrorista csoportok közötti összecsapásokban már egy ideje nem, hogy ez utóbbiak támogatására kelnének az említett arab államok, de feltűnő semlegességüket hangsúlyozzák. Ez némi reményt ébreszthet egy jövőbeni arab-izraeli megegyezést illetően is.

A jövő

A 20. században az arab világot két – nyugatról importált – ideológia dominálta, a szocializmus és a nacionalizmus. Mára ezek hatása elenyészett, sőt diszkreditálódott. Néhol sikerült életbe léptetni a szocialista elképzeléseket, de azok – enyhén szólva – nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A nacionalizmus legfőbb célkitűzését, a nemzeti szuverenitás megvalósítását legtöbb helyen elérték, de ez sem vitt közelebb a társadalmi igazságossághoz, a szabadsághoz és a jóléthez.

Ma kétféle arab rendszer létezik. Az egyik, mely az adott nép lojalitására épül, lett légyen az etnikai, törzsi, régiós vagy ezek egyfajta tetszőleges kombinációja; a legjellemzőbb példa erre Marokkó, vagy az Arab-félsziget monarchiái. A másik, mely a lakosság engedelmességén alapul és az európai típusú – jobb vagy baloldali, fasiszta vagy kommunista – diktatúrák hatalomtechnikai megoldásait alkalmazza. Ez utóbbi államok sikerrel osztják meg a társadalmat, hatékonyan alkalmazzák az elnyomást, illetve olyan külső ellenségképekkel manipulálnak, melyekre társadalmaik nagyon fogékonyak. Ilyen az Izrael-ellenesség, bár mindez persze nem csökkenti azt az elkeseredetett ellenszenvet, amit e társadalmak tagjai a rezsimmel szemben táplálnak. Ebből fakad e társadalmak érdekes paradoxona: a Nyugat-orientált rezsimek társadalma általában Nyugat-ellenes, a Nyugat-ellenes rezsimek lakossága pedig a nyugati liberalizmustól várja hiányzó szabadságának megszerzését.

Bár vannak államok, ahol az elit kísérletezik egyfajta demokratikus nyitással, de ennek hagyományai sehol sincsenek meg, kivéve Libanont. Ott, ahol szervezett ellenzéki mozgalmak alakultak ki, azokra erőteljes Nyugat-ellenesség jellemző (Hamász, Hezbollah), vagy pedig a vallási csoportosulások töltik be ugyanezt a funkciót, de szintén egyfajta múltbanéző ideológia alapján, nem pedig szekuláris jelleggel.

Jelenleg két, egymással versengő elképzelés dominál a Közel-Kelet problémáinak megoldására. Az egyik szerint a bajok legfőbb okai a „hitetlenek”, illetve térségbeli szövetségeseik vagy utánzóik. E szerint a gyógymód egyszerű: fel kell ismét vállalni az évezredes harcot a Nyugat ellen, s vissza kell térni Allah törvényeihez és az azokra épülő hagyományokhoz. A másik az arab világ alapvetően változatlan, korruptív és elkorcsosult életvitelében látja a legfőbb problémát, aminek megoldása ennek az örökségnek a feladásában rejlik; vagyis a nyitásban, a szabadságban, a társadalmi, gazdasági és állami intézmények megreformálásában. Más szóval a demokráciában. A térségben egyszerre – de nem egyöntetű erővel – van jelen az iszlám teokrácia, valamint a liberális demokrácia elkötelezettjeinek befolyása. Az arab világ jövője attól függ, melyik fogja legyőzni a másikat.