Bizonyos körülmények együttes fennállása esetén

Írta: Élet és Irodalom - 2009-04-23 Rovat: Hírek - lapszemle

Már jóval túl vagyunk ennek a hatalmas és rémületes könyvnek a felén, már a szvit-szerkezetű, önéletrajzi fikciójú, pokoli utaztató regény menüett-tételénél járunk, már eltelt 686 förtelmes és gyönyörű oldal, amikor az elbeszélő, az öreg Maximilen Aue, jelenlegi francia csipkegyáros és volt német SS-tiszt, visszaemlékezései során először reflektál a gonosz banalitásának a holokauszt megértésében ma alapvetőnek számító (Hannah Arendt ezt a kifejezést használta:) leckéjére. 1943, Berlin, Kurfürstenstrasse. Brahms-vonósnégyesek, rajnai borok, házisült erdeigyümölcs szósszal és zöldbabbal. Osztrákosan, azaz kicsit túlzottan gemütlich hangulat.

Forrás: Élet és Irodalom

A házigazda kérdésére hablatyolnia kellett valamit A gyakorlati ész kritikája és a kanti imperatívusz tárgykörében. Führerworte haben Gesetzeskraft, Frei sein ist Knecht, Volksgemeinschaft, Volksrecht. Effélékkel operált hirtelen szorultságában. Otto Adolf Eichmann. Solingen, Ausztria, 1906. március 19. – Ramla, Izrael, 1962. június 1. „Időközben afféle híresség lett a kis Obersturmbannführerből.” (686.) Miután tehát, a tőle megszokott tárgyfüggetlen és egyáltalán nem szenvtelen részletességgel, felidézi egy Eichmannéknál lezajlott régi, kötetlen, kollegiális vacsora eseményeit, Maximilien Aue a következő megállapításokat teszi. „Sok hülyeséget összeírtak róla; egészen biztosan nem volt az emberiség ellensége, ahogyan Nürnbergben állították róla (mivel nem volt ott, könnyű volt mindent az ő nyakába varrni, már csak azért is, mert a bírák nem sokat konyítottak a szervezeteink működéséhez); és nem volt a közönséges rossz megtestesülése sem, egy lélektelen és arctalan robot, ahogyan a pere után akarták bemutatni. Nagyon tehetséges bürokrata volt, kivételesen jól értett ahhoz, amit csinált, bizonyos nagyvonalúság és jelentékeny egyéni kezdeményezőkészség jellemezte, de kizárólag a jól körülhatárolható feladatok terén: egy felelősségteljesebb poszton, ahol komoly döntéseket kell hoznia […] elvész; de középvezetőként dicsőségére vált volna bármelyik európai nagyvállalatnak.” (687.)

Jonathan Littell „a halottaknak” ajánlott 1200 oldalas látomása, mint erős, nagyon erős értelmezési javaslat, a kezdeti hosszú – mert megérteni empátiára építően igyekvő – hezitálás után, végül is messze túllép a gonosz banalitásának arendti leckéje által felkínált interpretációs kereteken. Igen: a radikális gonosz (das Radikalböse) nem gonosz emberek gonosz tettei által, hanem nem-gonosz emberek önmagukban teljesen hétköznapi, természetes, banális igyekezete és tettei által jött létre a világban. De nem, egyáltalán nem voltak gondolattalanok. Gondolkodtak, és nem is egysíkúan. Igenis, képesek voltak egynél több nézőpontból rátekinteni a dolgokra. A valóságérzékük sem hiányzott. Volt képzelőerejük is. És igenis, gyakorta mélyen belegondoltak, nem tudtak nem belegondolni abba, hogy mit is tesznek tulajdonképpen. És nem, a gonosz a Harmadik Birodalomban sem veszítette el azt a tulajdonságát, amelyről az emberek felismerhetik – a gonosz, árulkodó módon, továbbra is, akkor és ott is kísértésként jelentkezett. Nem, tényleg nem voltak robotok. Emberek voltak, arcuk volt és lelkük, szándékaik és megfontolásaik, és tetteik közben is megmaradtak embernek. Nem kerültek innen vagy alul az emberen („[E]lnézést kérek, az embertelen nem létezik. Csak az emberi létezik, éppenséggel minden emberi” [710.]). Pontosan tudták, mélyen tudatában voltak annak, hogy mit tesznek. És úgyszólván kivétel nélkül folyamatosan és irtózatosan szenvedtek attól, amit tettek, amit meg kellett tenniük, és amit – a könyv rémületessége elsősorban ebben áll — mi (kívülállók, szerencsés későn jövők, érintetlenek, tiszta kezűek, olvasók) sem lettünk volna képesek nem megtenni. Egyikőnk sem. A radikális gonosz: rendszer. És amikor ez a rendszer létrejön, feláll, üzemel, akkor már nincsen olyan emberi lény, aki képes lenne ellenállni neki. Emberen túli ember, önmagát választó nemes erkölcs pedig nincs, nem létezik, nem jött létre – vagy legalább is nem képes megjeleníteni magát a rendszer túlhatalmával szemben. A radikális gonosz rendszere annyira radikális és annyira gonosz, hogy nem csak a rabszolgamorálú tömegembert darálja be. „Bizonyos körülmények együttes fennállása esetén mindenki, vagy majdnem mindenki azt csinálja, amit mondanak neki.” (30. – Lásd még a parancsnak a Führerprinzip szellemében történő megértéséről mondottakat, 660.) Kiirtja az emberből az emberfölöttit az ember alatti rendszer. Legközelebb (most, mindig) majd idejében (most, azonnal) kell elfojtanunk. Mert csakis akkor lehet.

A holokauszt az európai kultúra és civilizáció történetének olyan eseménye, amelynek megértésén még sokáig: most már mindig gondolkodnunk kell. A munka folytatódni fog, nem Littellé az utolsó szó, a soha el nem jövő végső, lezáró interpretáció. Az a módszer azonban, ahogyan – aligha végleges érvényű – kutatási eredményeit kitermeli: kitermelteti olvasójával, az e század irodalmának kiemelkedő jelentőségű és talán maradandó teljesítménye. Úgy tanultuk, az idegent akkor értjük meg, ha felfedezzük benne a sajátot, s a sajátban az idegent. Littell a fiktív önéletrajzi elbeszélés egyes szám első személyű narrációját választotta ezen megrázó olvasói tapasztalat előidézésére. A grammatikai én kegyetlen eszköz. Ebben az esetben egy tömeggyilkos nácinak kell odakölcsönöznünk az arcunkat és a hangunkat egyezer kettőszáz oldalon keresztül. Könyörtelenül naturalista, helyenként a leghardabb második világháborús tárgyú kommersz kalandregények elbeszélésmódjával kacérkodó stílus, tulajdonnevekkel teletömött mondatok, és a náci katonai szakzsargon kifejezései nyakra-főre, németül, az eredetileg francia nyelvű szövegben, definiálatlanul, hogy az olvasónak a használatból kelljen kihüvelyeznie a jelentést, mint bármely más idegen nyelv tanulása esetén. És aztán, valahol a közepe táján, nem sokkal az Eichmann-jelenet előtt, bekövetkezik. A toccata-bevezető megmondta előre, de akkor még nem volt elhihető. Meg lehet látni a sajátot az idegenben. És a sajátban az idegent. Meg lehet érteni. Maximilian Aue, SS-Obersturmbannführer, született 1913. október 10-én, valahol Elzászban. Németországot választja hazájának, nácinak áll. Egy magasan iskolázott, kifinomult ízlésű jogász-ember. Einsatzgruppe, Arbeiteinsatz. Homoszexuális és körül van metélve. Az 1127. oldalon, valahol Körlin után, menekülőben, egy falusi templomban, az oltár mellett, önszántából lelő egy Bachot játszó öreg német parasztot. De akkor már késő. Megértetted a nagyon, nagyon idegent. Nem akarod bevallani, de talán még meg is szeretted. Zavarba ejtő, szégyenteljes, félelmetes, katartikus tapasztalat. „Ha olyan országban és időben születtek, amikor nem egyszerűen csak nem akarja senki megölni a feleségüket és a gyermeküket, de senki nem is kéri maguktól, hogy öljék meg más feleségét és gyerekeit, adjanak hálát Istennek, és menjenek békével. De soha ne feledkezzenek meg róla: talán több szerencséjük volt, mint nekem, de nem jobbak nálam.” (30.) „Az emberre leselkedő igazi veszélyt önök jelentik, vagy én.” (31.)

Azt viszont nem mondja ez a könyv, hogy aki megért, megbocsát. Az adott emberből a rendszer véletlene csinál gyilkost vagy áldozatot. Ebből a tényből azonban – legalább is, ha felvesszük a görögök erkölcsi nézőpontját – egyáltalán nem következik, hogy ez a véletlen kisebbítené az emberek felelősségét. Nem: a bűnt a cselekedet minősíti, és nem a szándék. „A görögök szemében mit sem számít, hogy Héraklész dührohamában öli meg a gyermekeit, vagy hogy Oidipusz véletlenül öli meg az apját: ez nem változtat semmin: bűnt követtek el, ők felelnek érte, lehet sajnálni őket, de nem lehet őket felmenteni – és éppen ezért általában az istenek, és nem az emberek mérik rájuk a büntetést.” (715.) Ezért a cím, ezért az alcím, és ezért az utolsó mondat, a legutolsó, már számozatlan oldalon: „A Jóakaratúak meglelték a nyomomat.” ([1179.]) Van, lehet tere a sajnálatnak (pl. 991.). A nürnbergi-típusú ítélkezés pedig még akkor is helyes és igazságos, ha ügyetlen (715.). De csak az Eumeniszek mérhetik ki az igazi büntetést. És ők mindig meglelik a nyomot.

A Pluralica című új, világirodalmi tárgyú, kitűnő folyóiratban (2009/1-2. 341.) egy Tõnu Õnnepalu nevű észt író Littell regénye kapcsán azt állítja, hogy jóllehet innen-onnan még napjaink irodalmában is felbukkan néha valami új, amiről – többnyire csupán néhány hónapig, de még jó esetben is csak pár évig – legalább „beszélnek”, de „a »nagy irodalom« zárt, új műveket nem fogad már be”: a kánon megtelt. Megítélésem szerint nagyon jó lenne, ha legalább ebben a konkrét esetben nem bizonyulna igaznak ez az állítás.