A tét az igazság elviselhetősége

Az Országgyűlés 2000-ben a magyarországi holokauszt emléknapjává nyilvánította április 16-át, 1944-ben ugyanis ezen a napon kezdődött meg a magyar zsidók deportálása. Az emléknapon Az áldozatok arca címmel megemlékezést rendezett a Holokauszt Emlékközpont. Alábbi írását ott olvasta fel Sándor Iván író.

 

A napokban végigmentem a Radnóti Miklós Gimnázium folyosóján. A hatvannyolc év előtti lépteim nyomában jártam. Láttam az akkor még nem a költőről elnevezett iskola első osztályosainak, diáktársaimnak a tekintetét, amint meghallják a suttogást: deportálták a hatodikos Morgenstern Ervint.

Lehet hatvannyolc év előtti arcokat látni? Hatvannyolc év előtti suttogást hallani?

A múlton lépkedünk. Azok is, akik nem tudják, mi a múlt. Idézzük fel számukra: 1941-ben kezdődött a kárpátaljai zsidóság gettóba zárása, aztán a magyar hatóságok által hontalannak minősítettek deportálása Kamanyec-Podolszkba.

A kizökkent idő tébolya csaknem egymillió magyar emberi jogoktól való megfosztásával, sok százezrük deportálásával, iszonyú elpusztításával folytatódott. Hatmillió európai sorstársukkal együtt.

A történet felmondásának kötelezettsége szólított ide. Ez a kötelezettség rövidesen már csak az újabb nemzedékeké lesz. Súlyos teher, mert a hagyományozhatóság krízisében élünk.

A nagy író, Franz Kafka az elsők egyike volt azok között, akik megérezték, mivé porlasztja a XX. század az embert. A per című regényének utolsó mondataiban Josef K., amikor már a torkára fonódik egyik kivégzőjének keze, a másik szívébe döfi, és kétszer megforgatja a kést, végvonaglásában azt mondja: “Akár egy kutya! – s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.”

A szégyen, amit az embernek birtokolni kell azért, amit elkövetett, s szégyen legalább, aminek, ha az elkövető nem ismeri, az utókorban élnie kell.

Ma már ez is csak illúzió. Napirenden a múlt eltörlése. Akár a holokauszt tagadása.

A faji előítéletek, az antiszemitizmus, a cigányellenesség a XX. századi magyar történelemben együtt járt az egész magyarságot érő tragédiákkal. Ugyanazok juttatták a zsidó vallású magyarokat és a fasizmusnak ellenszegülő magyar nem zsidókat a haláltáborokba, akik a magyar katonákat a Don-kanyari pusztulásba. Ugyanaz a gyilkos csőcselék sorakoztatott puskacsövek előtt a Duna-parton, amelyik szörnyű szenvedést hozott Budapest egész lakosságára.

A múlttal való szembenézés elmaradása nemcsak a halottak emlékét gyalázza meg, de azokét is, akik, bár tehetetlenül, de aggodalommal nézték, hová taszítja a terror az országot.

Erről nyíltan kell szólni, mert amiként a kontinensen másfelé is, nálunk még inkább hangyaszorgalommal dolgozik a felejtés, a hamisítás. Ami együtt jár a demokrácia alapjainak megingásával.

A világválság új örvényeket kavar. Ez Európa-szerte magával hozza a szélsőjobboldali radikalizmus felerősödését. Személyes tapasztalataim vannak arról, hogy a magyar újnácizmus gátlástalanságát Nyugatról meghökkenéssel figyelik. Újra ott tartanánk, amiről Illyés Gyula 1943 végén a Magyar Csillagban írta: “Hírünk a világban riasztó…”?

Vannak, akik ezt tagadják. De tudjuk, hová vezette a XX. századot – minden hatalmi formációban – az illúzió és a gyanútlanság.

Bibó Istvánnak, aki legmélyebben tárta fel, hogy mi vezetett a holokauszthoz, egyik nem mindig pontosan idézett intése szerint a demokrata nem fél. Ez ma kiegészítést kíván: a demokrata nem fél, de félti a demokráciát. A demokrata szembenéz a múltfeledéssel. Ébren tartja a történelemből való okulás ethoszát. Nem segíti kiengedni a palackból a rontás szellemét, és tudja, hogy a história tanulsága szerint az a kiengedőjét is elsöpri. Ellenáll a népámításnak, mert azt is tudja, hogy a téveszmékből lesznek a rémeszmék.

A demokrata a hatályos törvények alapján eljár az uszítók ellen, és nem veszélyezteti hallgatásával az intézmények működését.

A demokraták, amiként Németországban és máshol, pártállástól függetlenül, együtt tiltakoznak a mindennapos rasszizmus ellen, mert számolnak azzal, hogy a történelem ravasz és váratlan, képes önmagát megismételni.

Miképpen jutottak el Németországban a múlttal való szembenézésig és a mai együttes tiltakozásig? Nemrégiben megkérdeztem erről közös munkánk során az egyik legnagyobb német könyvkiadó vezetőjét. “Sokat dolgoztunk magunkon…” – mondta némi töprengés után. Nálunk az önmagunkon való munka elmaradt. Holott kötelességünk felelősséget vállalni nemcsak a tetteinkért, a gondolatainkért is.

A tét: az igazság elviselhetősége.

Milyen lesz az ember további sorsa? Ez rejtély. Azonban elővigyázatosnak kell lennünk. Maradjon meg figyelmeztetésül, hogy mit követett el az ember az ember ellen, az is, hogy miképpen vette kezdetét az agresszió.

Az írót, ha kora megítélésében hű akar maradni a mesterségéhez és önmagához, belső iránytűje vezeti. Munkámban az foglalkoztat, hogy mit jelent számunkra a kétezer éves etikai alapok megingása.

Tanúja voltam Európa, Magyarország nyolc évtizedes történetének. Ha hazám a nyugati civilizáció értékrendjében képzeli el a jövőjét, akkor a história tanulságait a hétköznapokban kell érvényesíteni.

Enélkül nincs hiteles emlékezés.

Kívánom, hogy az elpusztítottak előtti főhajtáshoz ennek átérzésével csatlakozzanak honfitársaim.