Mindenki fájdalma fontos

Diákok találkozásai a történelemmel

 

A társadalmi traumákat nem elég könyvekből tanítani. Konkrét személyek, helyszínek megismerése nélkül a holokauszt például távoli és megfoghatatlan esemény marad, amivel a tizenéves gyerekek nem tudnak mit kezdeni. Ez a felismerés vezette a pszichológusokat és a tanárokat, amikor két éve megalakították a Zachor Alapítványt. (Zachor héberül annyit tesz: emlékezz!)

– A célunk az, hogy segítsük kifejleszteni a diákokban az együttérzés és egymás elfogadásának képességét – mondja a “civilben” angoltanár Szőnyi Andrea, az alapítvány elnöke. – A hagyományos oktatás kereteit szeretnénk bővíteni, tananyagaink több tantárgyba is illeszthetők. Az általunk publikált személyes történetekhez nem lépésről lépésre kidolgozott óravázlatot készítettünk, hanem módszertani útmutatót, amit a pedagógusok a legjobb belátásuk szerint, a diákok tudásához és igényeihez alkalmazkodva használhatnak. És akkor, amikor nekik tetszik. Akár délelőtt, a “rendes” órákon, akár informális keretek között.

Az alapítvány létrehozta a www.emlekezem.hu honlapot, ahol személyes visszaemlékezéseket, fotókat és írásos dokumentumokat, valamint oktatási segédanyagokat tesznek közzé. Az alapítvány megkeresett olyan túlélőket is, akik vállalták, hogy mesélnek az életükről. E történetek kétnyelvű, magyar-angol könyvben jelennek meg a honlap mellett, így a memoárok a nyelvoktatásba is integrálhatók.

– A diákok nem csupán adathalmazokkal és szikár tényekkel találkoznak. Megjelenik előttük a hús-vér ember, aki megjárta a lágereket. De elsősorban nem a borzalmakról beszél, hanem arról, hogyan sütött kenyeret az anyukája azelőtt, milyen játékokat játszott a szomszéd srácokkal a téren… Vagyis arról, ami elveszett. A hétköznapi élmények felidézésével remélhetőleg sikerül elérni, hogy a mostani fiatalok ne teljesen kívülállókként nézzenek a múltra, hanem érezzék, hogy “ez az én történetem is”.

Újfajta szolgáltatásként az alapítvány ettől az évtől diákok vezetésével sétákat szervez a főváros (egyik) zsidó negyedében, a hajdani gettó területén, a VII. kerületben. Nevezetes épületeket, köztéri emlékeket látogatnak végig.

– Abból indultunk ki, hogy a gyerekekben mélyebb nyomot hagy, ha hozzájuk hasonló korú iskolásokkal beszélgethetnek a zsidóság történetéről. A Történelmi sétára jelentkező iskolai csoportokat gimnazisták és egyetemisták vezetik, akiket előtte felkészítettünk. A biztonság kedvéért elkíséri őket egy felnőtt is, mert adódhatnak olyan helyzetek, amelyeket még tanárként sem könnyű megoldani. Egy kislány megkérdezte például: “tulajdonképpen miért is bántották a zsidókat”? Tényleg. Mit lehet erre pár mondatban válaszolni?

Szőnyi Andrea szerint a kezdeményezés egyértelműen sikeres. Főként fővárosi iskolák érdeklődnek, de vannak vidékről érkezők is. A gyerekek kezdetben közönyösen, a kötelező programoknak kijáró unott arccal téblábolnak, de aztán gyorsan felélénkülnek. Özönlenek a kérdések, és a visszajelzésekből tudni lehet, mindegyik csoportban akadnak olyanok, akik “új ismeretre és nyitottságra tesznek szert”. A legtöbben addig szinte semmit nem tudtak a zsidókról, a zsidóságról. Az is kiderül a kérdőívekből, hogy a többség szívesen venne részt további hasonló rendezvényeken. A Történelmi séták programját hamarosan más helyszínen, más közösségek történetére adaptálva is megvalósítják. Szentendrén ugyanezzel a technikával a város életét meghatározó szerb kisebbség, Pécsen a soknemzetiségű múlt bemutatására készülnek. – Hisz a módszer – mondja az alapítvány elnöke – nem csak a zsidóság esetében működik.

– Rosszízű vita folyik arról, hogy ki és mikor szenvedett többet. Ennek semmi értelme. Mindenki fájdalma fontos – hangsúlyozza Szőnyi Andrea, aki munkatársaival azon dolgozik, hogy a közeljövőben más történelmi traumák, például az 1945 utáni kitelepítések túlélőinek a visszaemlékezéseit is közreadja.